Füstös képek VII. rész

Lassan, mogorván folytak egymásba az órák, de mögöttünk hosszú útszakaszok maradtak.

Dörögve közeledett a vihar, a villámok sűrűn egymásba olvadó fényénél kitűnően tudtam tájékozódni. Csodálatos módon most nem féltem. Napokkal ezelőtt a jászol alatt kerestem menedéket, igyekeztem tartózkodni mindentől, amivel kihívhatnám a teremtő haragját. Azóta mennyi minden történt, ki tudná megmondani, melyik a bűn, és melyik a jótett. Végeredményben élni muszáj, azért teszünk mindent, hogy megmaradjunk. Majd lesz idő számot adni cselekedeteinkről, amikor bezárul a nagykapu, addig hiába fogadkozunk, amit ma megbántam, holnap úgyis újrakezdem. Mit lehet azonkívül tenni? Megállni? Igaz, aki áll, vár, nem cselekszik, az kevesebbszer is hibázik, de ki tudja, mikor kell megállni, és mikor kell menni? Az emberi bölcsesség soha nem fog odáig érni, hogy kiszámíthassa a sors útjait. Az este már azt hittem, minden elveszett, teljesen belegabalyodtam gondolataimba, és a nyerges elvitt, ahová kellett.

Anyám szerint el lehet kerülni minden veszélyt, vagy meg lehet fogni a szerencsét, ha valaki előre gondolkodik. Apám pontosan az ellenkezőjét mondja: mindég van valahogy, de soha nem úgy, ahogy te akarod, mert nem biztos, hogy másoknak kedvére teszel. Akkor csinálsz jót, ha nem tettél semmit. Bölcs tanácsok ezek, mégsem látom egyiknek sem értelmét. Anyám hiába számolt előre, soha nem tudta megfogni a szerencséjét, örökre csóró maradt. Apám tizenhat gyereket összekalapált, négyen maradtunk, szerinte nem tett se jót, se rosszat. Akkor sem tudott többet tenni, amikor két fiát a szeme előtt irtották ki. Sírt. Mint mondja, azon kívül, hogy ő is meghaljon, nem kínálkozott más lehetőség, ahhoz meg kevés embernek van bátorsága. Türelmesen várt, amíg végtelen türelmébe bele nem öregedett. Nincs kivel perbe szállni, mondta, de ha volna, vajon megérné? Egy kézből jön az áldás és egyből a büntetés.

Az igazságban egész életében nem tudott hinni. Többször elmesélte, amit már a nagyapja is csak úgy hallott a régi öregektől, hogy valamikor nagyon régen az Igazság és a Hamisság elindult vándorolni. Mindkettőt egy-egy pogácsával engedték útra a szülei. Mondja a Hamisság, amikor már jó nagy utat megtettek: Hallod-e, ideje volna tán ennünk valamitI Együnk, egyezett bele az Igazság.

Na de én azt mondom, kár lenne mindkét pogácsát feltörni, együk meg előbb a tiédet, ajánlotta a Hamisság. Jó, hagyta rá az Igazság.

Minden a legnagyobb rendjén ment, amíg az Igazság pogácsájából tartott. A legközelebbi falatozásnál a Hamisság, ki­bontva tarisznyáját, hátat fordított az Igazságnak. Nekem nem adsz, kérdezte szerényen az Igazság. Nem képzeled, förmedt rá amaz, hogy éhen hagyom saját magamat, még hosszú út áll előttünk. Szerencsétlen Igazság tűrt, amíg tudott, de egyszer nemcsak a türelme, hanem az ereje is elfogyott. Adjál egy falatot, könyörgött, mert éhen halok. Adhatok, mondta a másik huncutul, ha ki hagyod vájni az egyik szemedet.

Választhatott az Igazság, éhen hal, vagy enged a kérésnek. Minthogy neki sem volt több egy életénél, az utóbbit választotta. Ezzel még nem oldott meg mindent, az út hosszúnak mutatkozott, és a Hamisság nem nyugodott, amíg a másik szemét is ki nem vájta.

Mit lehet várni egy ilyen világtalan koldustól, kérdezte apám, mindég oda pártol, ahol jóltartják. Azoknak, akiknek maguknak sincs mit enni, kevés reményük lehet az igazságlíoz.

Nem tudom, miért töprengtem ezen a mesén, amikor száz más történettel elterelhettem volna figyelmemet a vihar dühöngéséről. Az útszéli tanyaablakokból világosság szűrődött ki. Reggel van, vagy legalábbis hajnal. Mindegy, hogy igazság szerint mi van, a valóságban elszabadultak az ördögök, száz meg száz tüzes ostorral csapkodnak körülöttem, egyik kezükben tűz, a másikban víz. Nem kellett volna becsapnom Badát, ha testvériesen megosztozunk, akkor is marad annyi pénzem, hogy elrendezzem minden bajomat. Azt hittem, ezzel a gondolattal már véglegesen leszámoltam. Kinek tartozom számadással? - dühöngtem. Az igazságnak? . . . Majd ha találkozunk, elnézést kérek, de addig hagyjon békén, mindazt, ami történt, a vakságának köszönhetem. Nekem is lenne mit kívánnom, de ha csak tőle függne a sorsom, akkor most igazság szerint rózsás hajnal lenne vagy szép tiszta virradat. És akkor megnézhetném magam, meddig jutok el, mielőtt más is meg nem látna. Legyen a sorsé minden dicsőség, aki éjszakát küld az üldözött­re, és villámokkal riasztja vissza az üldözőt. Ki tudja, meddig dicsőítem sorsom isteni tökéletességét, ha egy váratlan pilla­natban lovastól el nem terülök a sárban. A nyerges gyorsan talpra állt, hangos rázkódással leszórta magáról a sarat. Meg­bökdösött az orrával,, csak hogy meg nem kérdezte, nincs-e komolyabb bajom? Azon kívül, hogy megijedtem, valóban nem történt semmi. Sokáig nyújtóztam a sárban megzsibbadva, valami kapaszkodó után tapogattam, amíg a nyerges kantárja kezembe nem akadt.

Az, idő teljesen összefolyt a szakadó esővel, nem lehetett tudni, hajnal van vagy éjszaka, egy-egy rövid időre úgy tűnt, hogy elvonult a vihar, de szinte kifogyhatatlanul újra és újra kezdte.

Ha már a túlsó oldalon lennék, egy órába sem telne, hazatehetném magam.

Nagy nehezen felvonszoltuk egymást a síkos partra, mintha híg szappanban taposnánk, az ázott szik minduntalan kikíván­kozott talpunk alól. Káromkodtam, de valami megnyugtató mégis volt benne, a parton túl hatalmas szöcskelegelő terült el, amit egy keskeny, ócska kövesút szel ketté, és ha ezen balra fordulok, nincs olyan sötétség, amiben eltévednék. Csak most tudnám, merre menjek? Két lehetőség kínálkozott, neki a víznek, vagy valamelyik irányban hidat keresni.

Rövid gondolkodás után le kellett mondanom a kényelmesebbnek látszó lehetőségről, halvány fogalmam sem volt, hol vagyok. Ha az okányi hídnál kötök ki, legalább húsz kilométerrel megtoldom az utat.

Nem a víz riasztott. A szakadó eső szünet nélkül ömlött, szinte alig kaptam levegőt, legfeljebb lemossuk magunkról a sarat. Emlékszem, amikor ezt a csatornát kikubikolták, száraz időben is nehezen lehetett felmászni a belső partjain, annyira meredekre nyesték. Azóta a fű sem lepte be, minden kiég ebből a vad fehér szikből. Sokáig figyeltem, hátha a villámok fényénél meg tudom állapítani, merre folyik, de eredménytelenül.

Rohadjanak meg a rizstelepükkel, valamikor akkora volt, mint egy kanális, most meg rettegés fog el a zúgásától. Egyedül talán fel tudnák kapaszkodni, de a ló benne veszne.

Reszketett a pejkó, ő is fázott. Hosszú utat vágtattunk végig, most meg ácsorgunk, nem tudom, mitévő legyek. Akárhogy számolom, nincs más lehetőség, de ha sokáig töprengek, ezt is elveszítem.

Egy közeli villám óriási dörrenéssel végigrepesztette a felhőt, behunyt szemmel tapadtam a ló oldalához.

Ügy látszik, minden kezdődik elölről. Tizenegy óránál nem lehetett több, amikor elindultam, most három-négy óra között lehet az idő. Elpusztulok, mire kivirrad. Ujabb reccsenés süvített el fölöttünk, a pejkó kis híján nekiugrott a csatornának, ijedtemben nem tudtam, káromkodjak vagy imádkozzak.

Hirtelen világosodni kezdett, tőlünk alig ötszáz méterre egy hatalmas szalmakazlon ropogva törtek égig a lángok, belecsapott a villám. Néhány pillanatig dermedten álltam, aztán minden gondolkodás nélkül belevetettem magam a csatornába. Enyhének tűnt a víz, de az árral küzdenem kellett, amíg át nem evickéltem a túlsó partra. Körmeimet mélyen, belevájtam a csatorna síkos oldalába, de ahogy megmozdultam, a víz abban a pillanatban magával ragadott.

A lángoló szalmakazal, mint valami óriási gyertya, megvilágította a környéket.

Gyorsan fogyott az erőm, már egyre nehezebben sikerült néhány lélegzetvételnyi időre megkapaszkodnom, az ár minduntalan eltépett a parttól, és a csatorna közepe felé sodort.

Gyorsan átsuhant agyamon rövidke életem minden fontosabb mozzanata, igazán akadt volna közöttük megbártnivaló, de az élet sokkal csábítóbbnak tűnt. Ami erő és akarat még maradt bennem, összegyűjtöttem, ha már mindenáron arra kényszerít a sors, hogy vezekeljek, akkor inkább valahol a parton.

Sikerült megkapaszkodnom a sikamlós, ázott felület alatti kemény földben, aztán nagy erőlködéssel kifordultam háttal a csatorna oldalára.

Amíg ujjaimmal kapaszkodni tudtam, addig a sarkaimmal helyet vertem, hogy vissza ne csússzak. Hosszú percek óta végre normális lélegzetet vehettem. Láttam, hogy a pejkó ballag utánam a parton, megállt velem szemben, és nézett.

Lassan, minden mozdulatra vigyázva, hanyatt kúszni kezdtem fölfelé a csatorna oldalán. A tűz félelmetes ropogással elnyomta a vihar morajlását, már nem egy, hanem három kazal égett. Körös-körül hatalmas tűzcsóvákat röpített a szél, sárkánytáncot járatott velük, amíg a vihartól apró szikrákká nem töredeztek, aztán kimúltak, mint a hullócsillagok.

Nem tudott leKötni a félelmetes gyönyörűség, centiről centire vonszoltam magam, amíg föl nem értem a part tetejére. Elnyúltam zihálva, körülöttem a buborékokat verő zápor végtelen zsinór jeti apró patakokba fonódva rohantak a csatorna felé.

Elnyújtott, szomorú nyerítést hozott át a vihar, ott állt a nyerges, mint egy ércszobor, a túlsó parton, nézte a vizet.

- Gyere! - kiabáltam térdre tápászkodva. - Ne félj, a halál csak horgászik.

Állt, nézett a hang irányába, egyetlen szavam nem hitte el, vagy lehet, hogy nem értette.

- Hajda! - ordítottam románul. Felkapott fejjel előremozdult, torkomon akadt a kiáltás, ahogy kimeresztett mellső lábakkal, fenéken csúszva belezubbant a vízbe. Vége, gondoltam.

Magasra kiemelt orral közeledett. Megpróbált az ár ellen úszni, hogy el ne tévessze az irányt.

- Hajda! - csalogattam, elindulva a folyás irányába.

Amíg a vízben voltam, nem láttam ilyen undorítónak a halált, mint a partról. Miért nem gyullad meg az ég, hogy pusztulna el ez a kegyetlen világ, ami magának követel mindent.

- Gyere, kis lovam! - könyörögtem, mintha csak rajta vagy rajtam múlt volna minden. Ferdén úszott a sodrással, amíg meg nem közelítette a partot, akkor két hátsó lábára állva kiemelkedett a vízből, majd púposra hajlított gerinccel, néhány ugrással felszökkent a partra.

Nem tudtam mit csinálni az örömtől, paskoltam, csókolgattam, aztán kantárszáron fogva nekiszaladtunk a legelőnek.

Sokáig futottunk, időközönként hátranéztem, a tűz félelme­tesen átvöröslött az esőfüggönyön, akkor halványult el, amikor elértük a kövesutat.

Már virradt, a lilás fényű villámok halványabbak lettek, de a dörgés mogorva hangja nem változott, mindenfelől szembevert a zápor, mintha kerek szél fújna. Ráhasaltam a nyergesre, vad harangzúgás szaporította a zajt, ég a világ, gondoltam. Az utolsó pillanatban sikerült letérnem a kövesútról, nagy csörömpöléssel húztak el mellettem a szekerek, egy tűzoltófecskendő kóvályogva dörömbölt utánuk. Elkerültem a kövesutat, mély tócsákon gázoltunk át, ösztönösen visszatartottam a lovat, de hogy mi nyugtalanított, csak akkor eszméltem rá, amikor finom kerepeléssel elgurult orrom előtt a község hintaja. Csendőrök ültek rajta.

Nem kellett félnem, a vihar még eltakart, de a találkozás­nak már a gondolatától is kellemetlen érzések kerítettek hatalmukba. Eddigi tapasztalataim arra engedtek következtetni, ha valaha a sors összehoz bennünket, nem fognak bocsánatot kérni. No de bárcsak ennyi lenne a baj, félő, hogy sokkal többet kívánnak, mint amire én is hajlandóságot mutatok.

A friss szántások szikes kotyványaiba térdig süppedt a nyerges, árkok, bokrok állták utunkat, míg végül arra kényszerültem, hogy megkeressem a kövesutat.

Vonzott a harang -félelmetes kongása, soha nem éreztem ilyen vágyat az otthon után. Amíg messze voltam, valahogy ki­bírtam nélküle, de ahogy bekerültem vonzási körébe, már nem tudtam szabadulni a gondolatától.

Bőrig ázott testemen meleg bizsergés futott át, ahogy meg­pillantottam az első putrit. Feszült csend húzódott tenyérnyi ablakaik mögött, a zengés, villámlás visszatartotta hangos szu-szogásukat, máskor messze elhallatszik, mint valami óriás állat egyenletes pihegése.

Szorongató balsejtelem szállt meg, néhány lépésnyi udvarunk üresnek, kihaltnak látszott. Az istálló emlékezetem óta csak meleg éjszakákon állt üresen; dermesztő csendjét most csak a háborgó legyek zümmögése töltötte be.

Félénken elfordítottam a konyhaajtó fakilincsét, rozoga nyikorgását elnyomta az eső suhogása. A lábaim belesüppedtek az ázott földpadlóba, amíg tapogatózva benyitottam a szobába. Meleg, levegőtlen bűz csapott meg, a kiváltott ingerektől torkomon akadt a lélegzet.

- Ki az? - hallatszott anyám ijedt hangja.

- Én - mondtam fuldokolva.

A putri feneketlen sötétségében mozgolódás támadt, anyám egy halk jajszóval adott hangot boldogságának. Lánytestvéreim egymást csitítva szipogtak, Kocé, a legkisebbik, nagyot dübbenve a vacokról felém mászott, de vizes gúnyám érintésétől ijedten bukdácsolt vissza a többi közé.

- Ömlik az eső - próbáltam eloszlatni a félelmét.

- Áldja meg az isten - sercintett nagyot a foga közül apám -, abbahagyhatná már!

A meleg bagós nyál csípősen szétterült lábujjaim között, szó nélkül beletörültem a nadrágom szárába.

Anyám lekászálódott a vacokról, sokáig motozott a kaszni fiókjában, valamit mormogott, ami az ima és a káromkodás között mozgott, majd egy öl száraz ruhával felém tapogatott.

- Öltözz át! - súgta, a vállaimat simogatva. - Törüld meg a lábod a vizes gönceidbe!

Nem kérettem magam, kimentem a konyhába, egy darabig vesződtem a ruhákkal, nem tudtam megállapítani, melyik a színük, melyik a fonákuk, végül úgy vettem fel, ahogy voltak. Megnyugodva előkotorásztam a rongyok közé csavart pénzt. Jó lett volna szétteregetni, de a mi konyhánk teremtése óta olyan, mint a lyukas csónak, minden vizet magába gyűjt, majd lehet hozzáfogni lapátolni, ha kivirrad. Minden ősszel meg akarjuk csinálni, de nyáron, ah ...!

- Nincs gyufa? - kérdeztem.

- Villámlik - figyelmeztetett anyám. - Ne hívd fel a haragos isten figyelmét.

Értelmetlennek láttam a vitát, csendesen felkuporodtam a sparhelt tetejére.

Mindenki hallgatásba burkolódzott, visszafogott lélegzetük mélyről jövő sóhajokban tört fel, ha elhalkult egy-egy eget re­megtető dörgés. Számomra annyit változtak a körülmények, hogy nem áztam. A nagy otthon utáni vágy idegennek, rajtam kívülinek tűnt, a családnak semmi köze nem volt ehhez a siralomházhoz.

Hagytam mindent a maga rendjén, a falnak fordított tükörrel, a léttelenséget színlelő sötétséggel, amivel megpróbálták megtéveszteni az istent.

Mennyi idő és mekkora távolság választ el tőlük! Azok az évek, amiket az iskolában eltöltöttem, százszorosára nőttek, most itt vagyok, és nem tartozom sehová.

A nyerges dörömbölése behallatszott.

- Lóval jöttem - mondtam halkan. Ügy tűnt, hogy apám felült, mozgolódását halk dübbenés követte, aztán ismét csend lett, lehet, hogy csak a másik oldalára fordult.

- Pénzt is hoztam - motyogtam tovább -, meg kellene szárítani, mert minden elázott nálam.

- Várd meg, gyermekem, amíg elmegy a vihar, ne tegyük ki magunkat a felbőszült isten haragjának. Ilyenkor a kis bűnökért is szigorúan büntet - kérlelt anyám.

- Máskor nem ezt csinálja?

- Ne vétkezz! - szólt parancsolóan. - Csendben maradsz, vagy . . .? - Nem folytatta.

- Jó, csendben maradok. - Leugrottam a sparhekről, egy ideig tapogattam a kaszni tetején, amíg megtaláltam a gyufát, csak aztán folytattam. - Én a fél éjszakát kint töltöttem a viharban, nem féltem a felbőszült isten haragjától, de ezt a néma sötétséget nem tudom elviselni. - Kimentem az istállóba.

Az apró olajmécses fénye mintha egy kis külön világot va­rázsolt volna körém. Az istálló nem volt meleg, mint máskor, amikor jószág van benne, de volt fény, árnyék, légyzümmögés és lótopogás. A pejkó vígan lakmározott az istálló végében felhalmozott szénacsomóból, kisebb gondja is nagyobb volt a viharnál, nem zöldült meg a félelemtől, pedig egy oktalan állat, látása, hallása, érzékei és érzelmei irányítják. Mi, akik oly nagy tökéletességgel áldattunk meg, megalázott rongyai vagyunk az életnek.

Végtelen búsulásomban belevájtam magam a szénába. Apám néhány perc múlva utánam jött, vaksin pislákolt körül, amíg meglátott. Most én szorítottam össze a fogaimat, és kérdéseire, áradozásaira egyetlen hangot nem válaszoltam, amíg szomorúan le nem ült a jászol szélére. Akkor aztán elfogott a sírás, kitört belőlem a visszafogott keserűség. Szemrehányásaimra ő is majdnem elpityeredett, de amikor kibújtam a szénából és megöleltem, azt is elfeledte, hogy valaha vihar volt.

Hamarosan előkerült a dohányos zacskó, ráfüstöltünk, mint a Böjti kéménye.

- Jó ló - mondta elismerően, lecsatolva róla a nyerget -, kár, hogy vak.

- Vak a kutya fülét - vettem védelmembe. - Bár mindenki úgy látna, mint ez.

- Nana - intett le -, látom én a feje tartásáról.

A mécsessel közelebb lépett hozzá, ellobogtatta a szeme előtt, tenyerével eltakarta, hirtelen közel vitte, de a nyerges egy pillantásra sem méltatta.

- Elképesztő, alig két órája még a vízben keresett.

- Az lehet - hagyta rám -, de utána még sokat villámlott. Viharban be kellene kötni a jó lovak szemét, vagy egyáltalán nem hajtani. Mind a jóindulatának lesz az áldozata.

- Nem lehet meggyógyítani? - érdeklődtem aggódva.

- Majd meglátjuk - húzogatta a vállát bizonytalanul -, egyelőre nem szabad napfényre vinni.

Nagyon elszomorított a nyerges esete, de végül is rá kellett térni a saját dolgainkra. Úgy látszott, hogy idehaza nincs semmi baj. Az a kis félelem, ami rájuk nehezedik, elmúlik a viharral. Ahogy elnéztem apámat, már ez sem érdekelte, igazán vidámnak mutatta magát, de hogy zavartalan legyen az öröme, egy öl szénával betömte az istálló parányi ablaknyílásait.

Rosszalló fejcsóválásomra magyarázkodni kezdett:

- Azt mondja anyád, hogy a fényesség odaszívja a villámokat, azért fordítja a tükröt is a fal felé.

- Tudom - morogtam rosszkedvűen -, csak ha a villámokat a fényesség vonzaná, akkor a mennyországba csapkodnának, nem a földre, ahol örök sötétség van.

- Tik jártok iskolába. - Apám elgondolkozva nézte a pis­logó mécsest, nem tudta eldönteni, melyikőnknek higgyen, helyette saját indulatának engedett.

- Oda is beüthetne egyszer! Megette Kurucsó a fejünket -sóhajtotta a remegő láng felé minden átmenet nélkül. - Elvitte a lovaimat, a kocsimat, majd meglátod reggel, egy utolsó párna nem maradt a kunyhóban.

Nem tudtam szólni, csak nagyot nyeltem, pedig valami ilyen érzés fogott el, amikor hazaértem. Apám folytatta:

- Tegnap délután engedtek ki a csendőrök, amikor kifizette anyád a pénzt.

- Mennyit? - kíváncsiskodtam.

- Háromszázötven pengőt - gömbölyödött össze torkán a hang. Most kezdtem tudatára ébredni, mennyi pénzt rejt a csomókra kötözött vizes rongydarab, aminek a nedvessége már korántsem volt olyan riasztó, mint délután.

- Ne búsulj - vigasztaltam -, hoztam én egy rakás pénzt.

- Egy rakást - legyintett mosolyogva, nyilván a két pengőjére gondolt, amit annak idején adott. - Jobban örülnék, ha ennek pakszusa lenne - simogatta végig a pejkót.

- Van - sóhajtottam -, az eső előtt belegyűrtem a gatya-korcomba, de a csatornán át kellett úszni. Ki tudja - simogattam szét -, milyen lesz, ha megszárad.

- Annyi baj legyen - ujjongott az örömtől -, majd kicseréltetjük. - Szinte elfeledte az eddig magába fojtott félelmet, szomorúságot, kabátja ujjával végigtörölte bálványát, az egyet­lent, amiben igazán hitt, ami oszthatatlanul értelmet adott az életének.

örök, megfejthetetlen titok volt előttem a lóimádatuk, az a vég nélküli szeretet, amivel körülrajongták, kívül esett az én képzeletem határain.

A pejkó vagy érezte, hogy igazi gazdára talált, vagy jólesett neki, hogy apám simogatta, álmosan néztem, ahogy mindketten kifényesedtek, egyik az örömtől, másik a kabát ujjától. Azt hittem, soha nem vet véget a csinosítgatásnak, mintha vásárra akarná előkészíteni. Nem volt rest távolabbról jól szemügyre venni.

- Ezt érdemes lenne kiteleltetni - mustrálta hunyorogva.

- Mért nem telelteted ki?

- Mert mindég a hátunkra púposodik a baj.

- Milyen baj? - érdeklődtem.

- A tél. Mindnyájan mezítelenek vagyunk.

- Mondtam már, hogy pénzt is hoztam!

Lekicsinylően végigmért, majd újra pucolni kezdte a lovat.

- Sok pénze csak Kurucsónak van. Nem látott egy rakáson annyit, amióta kétágú gatyát visel. Egyszeriben földes gazda lett, megvette a Hős Sanyi Rémánciáját.1

- Na, abba belerakhatja saját magát.

- Bele - dörmögte -, meg mást is. Arról még ember nem aratott le egy cipónak való búzát, de az az ő baja, rajtunk keveset segít.

- Nem kellett volna elhamarkodni.

- Nem? - kérdezte elnyújtva. - Amikor elmentél, egy óra múlva vasra vertek, ha anyád nem egyezik ki vele, még mindég bent tartanak. Azt mondták: itt rohadsz a pincében, amíg a fiad elő nem kerül. Te mit csináltál volna, nagyokos? -nézett durcásan. - Egyszer úgyis elkapnának, de akkor a bőröd rostának se használhatnák.

- Ha csak a bőrömről lenne szó! - gondolkodtam hangosan.

- Ugye, oda térsz te is? Mégis jó, hogy kiegyeztünk! így legalább nyugton hagynak bennünket. Megverte az isten, ha örökösen rettegni kell. Voltunk mi máskor is csórók, mégse pusztultunk el. Ne búsulj, majd kialakul - vigasztalt.

- Miért búsulnék? - kérdeztem nevetve. - Annyi pénzt még nem láttál egy rakáson, mint amennyi ebbe a kis rongyba bele van kötve.

- Én? - nézett meglepődve.

- Te. - Soha nem tudott békét kötni a dicsekvő emberekkel, de most nagyon a hiúságérzetére tapintottam.

- Tudod - ráncolta össze egyik szemét -, a katonaságnál . . .

- Tudom - szakítottam félbe -, máglyába voltak rakva a Jancsi-bankók, tik őriztétek. Neked öt nap szabi, a többinek hadbíróság, mind lopott, csak te nem. Ismerem a történetet, komám, de ez annál is több pénz.

Mint mindenki, ő se nyugodott bele a lekicsinylésbe, előhúzta mellénye belső zsebéből harmonikához hasonló tárcáját, mérgesen rávert.

- Meg sem tudnád számolni, amennyi pénz ebben megfor­dult, hiába jártál iskolába - kérkedett.

Hallgattam, nem akartam elrontani a játékot. Elégedetten csúsztatta vissza mellényzsebébe a bugyellárisát.

- Engem számítol - húzta ki magát -, világéletemben üzleti ember voltam.

- Jól van - mondtam vereséget színlelve -, akkor ide süss! Egy pillanatra megdermedt, aztán halálra vált arccal kihátrált az istállóból.

A vihar már elvonulóban volt, távolról időnként visszadörmögött, mint akinek kiadták az útját, de a reggel sápadtan dideregve betódult az ajtónyíláson. Alig percekkel utána megjelent anyám is, rémülten, kétségbeesve.

- Mit csináltál megint? - jajveszékelte felém.

Azt hiszem, a válaszom érdekelte a legkevésbé, apám felé fordult, aki a háta mögött majdhogynem a szoknyájába kapaszkodott.

- Mit mondtam én neked? Ugye, megmondtam, hogy jóra bíztad a fiadat, arra a rablógyilkosra, akinek a kártya ette meg az életét. Alaposan belerántotta megint valamibe. Mit csináltál, raboltál vagy gyilkoltál? - követelte a teljes igazságot.

- Ne kiabálj - figyelmeztettem -, senki nem kért rá, hogy korán reggel vásárt csinálj, amikor még villámlik.

- Add ide, hé, a bugyellárisodat - szóltam apámnak -, tegyük belé, legalább kisimulva szárad meg.

- Az én bukszámba? - szorította két kézzel a szívéhez. -Ebbe, fiacskám,, még nem volt véres pénz, - Látod, a lovat te sem kérdezted, leltem vagy loptam. Van, ez a lényeg, egy rossz, ázott pakszus, ha volt egyáltalán, minden aggodalmadat eloszlatta. Mert az ló. Ettől viszont bekuláztál2 - mutattam felé a pénzt -, pedig nem rablással, nem gyilkossággal szereztem.

- Lelted? - csillantak fel a szemei.

- Kaptam.

- Ennyi pénzt - nyújtotta el a szót kételkedve -, ki lenne olyan bolond?

- Mindég arról meséltél, hogy az asszonyok az életüket is odaadják, ha kedvükre való férfival találkoznak. Ez koránt-sincs annyi, mint egy asszonyélet. Vagy csak meséltél? - kérdeztem.

- Hát van olyan.

- Akkor miért kételkedel?

- Ennyi pénz? - sápadozott újra.

- Ennyi. Neked egész hadsereg zsoldját odahordták a markotányosnők, mert szép katona voltál, vagy nem igaz?

Segélykérően nézett anyámra, aki felső szoknyájába bugyolálva borzas fejét, eszelősen nézte a kezemben egymásra kun­korodott tengernyi pénzt.

- Szárogasd meg - nyújtottam felé. - Ha nem is a leg­becsületesebb úton szereztem, de nem kell tőle félni, szerelemért kaptam.

Apám félénken előhúzta nagy, üres bugyellárisát. Kirázta rekeszeiből a port, majd sajnálkozó fejbólogatások között anyám felé tartotta.

Nem vártam meg, hogyan szortírozzák el harmonikás rekeszei között, bebújtam a szénába. Gondolataim velem együtt elmerültek az álom híg, feneketlen mélységébe, valamikor délután vertek belém lelket türelmetlen barátaim. Megérkezésem óriási port csapott a cigánypárizson, bár távollétemnek még se hete, se hava nem volt, mégis egymásra zsúfolódtak a problé­mák. Először is az, hogy a telep majdnem minden épkézláb férfitagját behívták katonának.

- Tudod, ha háború lesz, tizennyolc éves korig mindenkit bevisznek - újságolta Lőcs örvendezve.

- Minket akkor sem visznek be - próbáltam kiábrándítani.

- Hát ez az! - ölelgetett ujjongva. - Az összes csaj3 nekünk marad.

Látva, hogy nem kérek részt a boldogságából, alábbhagyott indulatokkal folytatta: - Amióta elmentél, egyszer sem voltunk moziban, ha ki mertük tenni a lábunkat a Párizsból, mindenfelől barackoltak bennünket.

- Azért, mert elmentem?

- Ah, dehogy - legyintett lekicsinylően -, büdösítettünk.

- Mit büdösítel te, görbe lábú cigány? - ripakodott rá Zolti.

- Libát loptunk - fordult felém higgadtabban -, el akartunk menni utánad.

- Libával?

- A bánatba libával - robbant ki újra. - Eladtuk, hogy legyen pénzünk.

- És?

- A féllábú cukrász vette meg, azon az éjszakán háromszor adtuk el neki ugyanazt a libát, negyedszerre visszaloptuk a gazdájának. A libáért nem lett baj, észre sem vették - sóhajtozott -, csak a sánta Gothárd ránk biztatta a falut.

- Miért nem adtátok vissza a pénzét?

- A pénzét - nevetett keserűen -, hat liba árát követeli rajtunk.

- Ne búsulj - vigasztaltam -, nem fog följelenteni.

- Ki tudja, talán jobb lenne, ha mi is eltűnnénk hazulról, nem szeretnék az új csendőr kezébe kerülni, majd megismered - vigasztalt. - Vasvillával szedték ki az anyja alól.

Ha ettől függött a boldogságom, hamar beteljesülésre talált, Amíg Zolti rossz érzéseit és önmagáért való aggodalmát mesélte, apám csendes egykedvűséggel megzavarta társaságunkat.

- Jönnek a phorálók,4 hé, hozd rendbe magad! Percekkel előtte még tisztának éreztem a lelkiismeretemet,

Zolti kesergése csupán sajnálkozásra indított, minden más, amiről fogvacogva beszélt, nem tudott érdekelni. A hír viszont, amit apám a pipaszár mellől köpött ki, hideg borzongással futott végig rajtam.

Számoltam a találkozással, kívántam, hogy legyen egyszer vége, de ilyen gyorsan nem. Túl korainak éreztem a számon­kérést akkor is, ha csak egy kiadós verésről van szó.

Lehet, hogy később szemrehányással illettem magam barátaim aggodalma miatt, de nem tartottam velük. Pedig még lett volna lehetőség, hisz itt a hírek jóval megelőzik az eseményeket, mindég van idő hozzákészülni, vagy kitérni előlük. Vártam türelemmel, apám javaslatára kicsíptem magam, aztán engedve anyám könyörgésének, a normális adagon túl másik tál paprikás krumplit is bepakoltam.

- Így na - vigasztalt. - Ha az. ember hasa tele van, nehezebb elvenni a kedvét. - A későbbiek folyamán sokszor meg­győződtem szavainak igazsága felől. Most a nagy mennyiségű paprikás krumpli nem okozott gátlástalan jókedvet, inkább kellemesen ellustított, leküzdhetetlen vágyat éreztem a szénacsomó iránt, csak az tartott vissza, hogy egyetlen ünneplő ruhámat nem akartam összepiszkolni.

Bágyadt egykedvűséggel szemléltem az ijedt arcú cigányokat, ahogy megjelentek a csendőrök, mindenki menekülni akart, vagy legalább elbújni, hogy ne legyenek ütési közelben. Értelmetlen kuruttyolásuk olyan volt, mint a békák vartyogása, amikor megjelenik a kidüllesztett szemű kígyó, és -már nincs sem erő, sem akarat a meneküléshez.

Hinnem kellett, hogy az érzelmeket soha nem a véletlenek váltják ki, hanem mélyen a tudatban gyökereznek, és ezt a tudatot gyakorlati tényezők formálták.

A pofonok már rég csattogtak a telep szélén, s én még mindég egykedvű ásítozással támaszkodtam a putri oldalához.

- Mért nem bújsz el, kis Boncza? - kiáltott rám a vén Csirke Tóni. - Megnyúznak, ha meglátnak. - Hanyag nem­örődömséggel vállat vontam jóindulatú dühöngésére, éreztem, hogy nincs erőm kilépni a bűvös körből. Jöjjön, ami meg van írva. Aki már félt valaha az életben, az tudja, hogy a félelem, ha kívül nem mutatkozik is, belülről eszi, rágja az embert. A mosolygás, a gőgös vagy bátor arcjáték csak a kívülállónak szól, önmagát senki sem tudja megtéveszteni.

Egyszóval ezek csupán az üdvösség kellékei, de ilyenkor elengedhetetlenek. Igaz, hogy egy jóízű jajgatás sokkal inkább feloldja a benső szorongást, na de annyi cigány előtt rosszab­bul hangzana, mint az istenkáromlás, pedig meg mernék rá esküdni, hogy mindenki a Miatyánkot mormogta.

Így aztán álltam, halálos nyugalmat színlelve, hosszúakat köpve a nyolcfilléres dohánytól, mint a vízipuska, amibe krumplihéj szorult.

Apám tett-vett az udvaron, soha ilyen buzgalmat nem tanúsított a rend iránt, amit csak ért, kaparta, nyeste a csonka lapáttal. Időnként kilesett a ház sarka mögül, aztán mozgásából látni lehetett, hol járnak a csendőrök.

- Így megy ez mindennap, amióta idekerült - sápadozott a vén Csirke. - Már kiszedette a tavalyi karót is a vackokból. Elpusztít bennünket - motyogta apámnak.

- Félsz, Csirke? - kérdeztem felé görbített szájjal. Annyit sikerült az arcáról látnom, hogy elkékül a méregtől, talán a legjobbkor érkeztek a csendőrök, különben megkapom tőle a szám ízét. Széles lendülettel próbálta lecibálni fejéről a vedlett báránybőr kucsmát, hogy tiszteletével, amihez fülig mosolyított, megnyerje őket. Nem sikerült. Pedig én már úgy láttam, hogy a csendőrök arcán olyan fogadjistenféle szikra villant, ami hirtelen villámokat szóró tekintetté merevedett. Hogy, hogy nem, a vén Csirke fejéről csak a kucsma külseje jött le, a bélés csúfondárosan ott maradt rajta.

Engem félvállról végigmértek, meggyőződésem, hogy valami faragott cigányszentnek néztek, arra sem méltatva, hogy egy fejbólintással leróják tiszteletüket, vagy megkérdezzék, miért nem köszönök. Ami késik, nem múlik, keseregtem, amíg kimért léptekkel a vén cigányhoz értek.

Az még mindég görnyedt derékkal söprögetett a kucsmakülsővel.

- Hát te miért gúnyolódsz? - piszkálta egyenesre az őrmester a puska tusával. Csórókám80 még mindég nem vette észre, hogy micsoda eget rengető bűnt követett el isten és ember ellen.

- Tőled kérdem! - ütögette Csirke mezítelen körmeit a csendőr a vasalt végű puskával.

- Én, kérem alássan, nagyságos tiszthelyettes úr. egy szót sem szóltam - húzta ki magát botja segítségével.

- Na majd én szólok. - Elvette tőle a botot, aztán elkezdte porolni a kucsmabélést, ahol érte. A vén nyomorék Csirke állt meggörnyedve, mint a kecske, amelyik kés alá nyújtja a nyakát, amíg le nem hullott fejéről a báránybőr. A csendőr cirkuszos ügyességgel emelte a bot végére, hozzádörzsölte az öreg orrához, aztán undorodva elhajította.

- Jó lesz, ha tiszteletre tanítod a fajtádat - sziszegte felém -, különben lenyúzom rólad is a bőrt.

Imbolyogni kezdett hátam mögött a kunyhó, erőtlenül rogy­tam a fal tövéhez, nem bántam, hogy piszkos lesz a ruhám. Apám sietve bevonszolt a putriba, a csendőrök álmélkodására csak annyit mondott: beteg. Nem akartam a szavába vágni, inkább belementem a komédiába. Percek alatt tele lett a putri sajnálkozó cigányokkrl Nem volt rossz ürügy a menekülésre, úgy tettek, mintha én lennék a legfontosabb. A rosszullétem helyett viszont mindenki a csendőrök felől érdeklődött. Amennyire tőlem telt, én igyekeztem megadni a módját, nehogy gyanús legyen. Anyám ecettel dörzsölgette a szívem kör­nyékét, apám soha nem látott bátorsággal korholt.

- Miért félsz? Mindent kifizettem. Én kétszer sebesültem meg a harctéren, egy grantot nem kaptam érte, annak a disznónak meg egész vagyont adtam.

- Bizony - sóhajtoztak kórusban -, mindenetek ráment, pedig megérdemelte, hogy valaki szétverje a pofáját, mert nagy pusztulat volt.

- Na, nem kisbíró már - örvendeztek -, olyan ocsmány képpel nem tartják a községházánál.

Csirke Tóni erőszakosan utat tört hozzám.

- Nem köldökcsömörje van? - vallatta anyámat. - Oldjátok meg a nadrágját, hadd nézzem! - Nehézkesen letérdelt mellém.

A falusi budik áporodott bűze terjengett róla, köldököm környékét tapogatva hangos sípolással fújtatott valami tömény denaturáltszeszgőzt. Apám végigmérte, egy kicsit lenézően, egy kicsit sajnálkozva. Sapka nélküli fején egymás hegyén-hátán púposodtak a vakütések.

- Na, more,81 jól elhegedülték a nótádat.

- Egye meg a pusztulat - szidta a rossz kucsmát -, bele­löktem a tűzbe. Én. nem reclkírozom magam többet miatta.

- Hogy nem vetted észre? - szapulták figyelmetlensége miatt.

- Tudja a bánat - vonogatta a vállait bűnbánóan. - Aki után a szerencsétlenség jár, nem kerülheti el a sorsát.

Fáj dalimat színlelve huzigáltam az orrom, ludasnak éreztem magam az öreg megbúbolásában. Felbolydultak, mint a méhkas, mindenki kiabálni kezdett.

- Adjatok neki levegőt, mindjárt megfullad!

Már kezdtem hinni, hogy valóban rosszul vagyok, ha ilyen bőkezűen bánnak a levegővel. Az még inkább kétségbe ejtett, amikor az udvaron hemzsegve doktorért kiabáltak. Megbolondultak, vagy velem történt valami? Gondolatomra gyorsan választ kaptam a konyhaajtót beárnyékoló kakastollasok láttán. Közömbösen vizsgálgatták az ázott mennyezetről lehullott vakolatok fekete foltjait, ahol a rothadó nádburkolaton a hajnali vihar húgyszínű gyöngyei csüngtek.

- Máskor is szokott így lenni?

- Mindég ilyen volt - sóhajtott apám. Egy röpke pillantással, mint előzőleg a ház sarkánál, lerótták együttérzésüket, aztán továbbálltak.

- Elmentek - ugrott le Lőcs örvendezve a putri tetejéről -, most már fölkelhetsz.

Apám megfejthetetlen bátorságát még mindég csodáltam, leginkább az ejtett bámulatba, hogy eddigi szerénységét teljesen levetkőzve úgy állt elém, mint aki soha nem ismerte a félelmet.

- Na látod, így kell ezt - büszkélkedett.

Szentül hittem, hogy engem dicsér, talán mert szimulálásból jól vizsgáztam, de gyorsan kiábrándított.

- Hamar inadba szállt a bátorságod. Mi lesz veled, ha katona leszel, akkor is elszédülsz?

Szavai inkább aggodalmát fejezték ki, mint rosszindulatát, valahogy mégis a hiúságomra, tapintott velük.

- Mi az, hogy inamba szállt a bátorság? Nem te mondtad, hogy beteg vagyok?

- Én? - nézett értetlenül, aztán vállat vonva hozzátette: - Lehet, különben mindegy, úgysem bántottak volna. Mától kezdve nagyobb becsületed lesz az elöljáróság előtt, csak eztán rendesen viselkedj, nem jut mindég száz pengő a főjegyzőnek.

- Értem, szóval innen a nagy bátorság? - Intette, hogy igen.

- Bár, ha előbb tudom, sokkal kevesebből megúszhattuk volna. Egy úriemberrel lényegesen könnyebb szót érteni, mint a hozzánk hasonló csóróval. Pedig úgy állt előtte az új őrsparancsnok, mint a feszület.

- A főjegyző úrnak jobban kell a pénz, mint a magunkfajtának.

- Van annak, fiam - nyugtatott jóindulattal. - Igazi úriember.

- Mégis elvette a koldustól a mankót.

- Na hallod, hát a Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen! Nem akartam vitatkozni, a százas így is, úgy is el volt vetve, és ha csupán mai termését számolom, már akkor is megérte.

- Tudod, mindég jó, ha az embernek van egy kis protekciója. - Elővette az új pakszust, nehogy azt higgyem, a levegőbe beszél.

- Majd ha kitanulsz, rájössz, hogy a pénz milyen szépen dalol.

Erre nem kellett külön felhívni a figyelmem, úgyis tudtam, az viszont homályos volt előttem, hogy Lőcs miért futkos ki-be a pitvarból, mint a forrc^zott kutya. Füleltem, de az általános zsivajgáson kívül nem hallottam mást.

- Mi van? - vontam kérdőre, amikor ismét beugrott.

- Hívnak az emberek.

A Billaték udvarán csoportba verődve vitatkoztak az idő­sebbjei. Nem mindennapi téma lehetett, egyikük-másikuk a szokottnál hangosabban próbálta bizonygatni saját igazát. Kö­rülöttük karikában visongtak a gyerekek, felszabadulva az előbbi rémület alól, míg valamelyik felnőtt meg nem ugrasz­totta őket. Ahogy odamentem, elcsitultak a viták. Az öreg Bankuli előre köszörülte a torkát, hogy élesebb, tisztább le­gyen a hangja.

- Iszen hát nem kívánom én ingyen. - Úgy tűnt, hogy az apámmal félbemaradt vita folytatódik.

- Egy kérvényt kellene írni a császárnak, azt mondják ezek - fordult hozzám Bankuli -, hogy agyonlövik Köszörűst.

- A császárnak? - kérdeztem, mint aki rosszul hall.

- A császárnak vagy a királynak, iszen az egy.

- Tudja a címét?

- A címét? - ráncolta a homlokát, erősen gondolkodva.

A vén Verge, hóna alatt egy cseréptál kifőtt mezítelen tésztával, közénk sappogott, míg a többi a császár címén töprengett, addig ő egy hatalmas adag szabógallért7 betörült az északi oldalra, megfenyegetett a rozsdás villával, amíg utat rágott a nyelvének, aztán vigyázzba kapva magát, mondta:

- Első Franc József Magyarország királya, Németország császára, kinek isten után pótolattal tartozunk.

Felragyogtak a szemek, még a Bankulié is, de aztán elszomorodva tisztázni kezdte feledékenységét.

- Régen voltam én katona, pedig a közösöknél szolgáltam.

- Régen bizony - zümmögték. Csak az öreg Verge hallgatott bajusza alatt elégedett mosollyal, ahogy villájára fűzte a cseréptál tartalmát.

- Az a pótolat - mondtam elégedetlenkedve -, amivel is­tennek és Franc Jóskának tartozunk, ha azt pótoltuk volna, akkor most nem lenne semmi baj, talán Köszörűst sem állítanák hadbíróság elé.

- Áz hiányzik a címből? - érdeklődött Bankuli ijedten.

- Bár a címből hiányozna - legyintettem -, de így negyedszázadonként egy évezred veszett el, és talán a pótolatra soha nem lesz lehetőség.

Haragosan összeráncolt szemekkel magyarázatot kértek.

- Igen - folytattam -, elmúlt két évtized, és itt csak annyi változott, hogy megöregedtetek úgy, mint a paszujleves. Nem akarok senkit elkeseríteni, de a ti császárotok több mint húsz éve halott.

Valami enyhe szomorúság csapott közénk, általában minden halálhír esetén így szokás, aztán megbocsátó mosollyal az arcukon bólogattak.

- Öreg volt már, de nem volt rossz ember, magát említse. Egyedül Bankuli maradt érzéketlen.

- Iszen - mondta - másikat csak tettek helyibe?

- Még eddig nem.

Az arcokról most tükröződött igazán meglepődés.

- Na látjátok - vetették egymás szemére -, hát csodálkozunk, hogy a csendőrök el vannak kanászkodva!

Sokáig nem akartak lecsillapodni a kedélyek, a végén mégiscsak be kellett érniük a kormányzó úr őfőméltóságával, aki­ről mindössze annyit tudtak, hogy jóval karácsony előtt van a nevenapja.

Bankuli bizalmát nem nyerte meg a koronázatlan nagyúr ismeretlen személye, csak az unokaöccse iránti aggodalma kényszerítette rá, hogy javaslatomra egy zugírászattal foglalkozó részeges ügyvédbojtárhoz forduljon.

Sajnos a nagyméltóságú kormányzó úrnak benyújtott kegyelmi kérelem nem járt eredménnyel, néhány hét múlva a debreceni haditörvényszék Köszörűst golyó általi halálra ítélte. A vén Bankuli gyalog megjárta Debrecent, a börtönparancsnokság kegyes jóvoltából egy röpke félórát együtt tölt­hetett öccsével a siralomházban, aztán batyuba kötve értéktelen kis holmiját, még napokat várt a nagytemetőben, hátha sikerül kilesni, hová temetik, de ehhez már nem volt szerencséje.

Köszörűs halálával nem akárkit veszítettek el a cigányok. A teremtő mindenfajta emberi érzelemmel megáldotta, csupán a félelem hiányzott belőle. Utánozhatatlan bátorságára mindég keresték a legegyszerűbb kifejezést, ő azonban cselekményeivel bebizonyította, hogy bátorságának semmi köze elmeállapotához. Egyszerűen nem tudott együtt élni az éhezéssel, a nyomorral és a nincstelenséggel. Pedig ezek minden ősztől tavaszig ott ólálkodtak a telep putrijaiban, gyötörték, kínozták, aki csak élt és mozgott. Nem azért, mert úgy illik, hogy a halottról jót vagy semmit, de az ő nagy szívébe belefért egy falu éléskamrája. Válogatás nélkül feltárta minden füstölő, minden tyúkól reteszét, és ahogy futotta, ahogy a disznóvágások, baromfiszaporulatok megengedték, úgy juttatott belőlük az éhe­zőknek. A hosszú téli éjszakákat becsületesen végiglopta, tudta, hova mit és mennyit kell vinni, hogy az ordító éhséget el-csitítsa. Soha nem várt érte köszönetet, a mosolygó cigányarcok jelentették számára a legnagyobb boldogságot.

Azért szökött meg a katonaságtól, mert elment a nyár, magá­val vitte fonnyadt emlőit, továbbállt, mint talált gyerektől szoptatás után. Köszörűs úgy érezte, ő a soros, neki kell se­gítenie a gyámoltalanokat, mert jön a farkas, a nagy, éhes, ordító farkas, amitől meg kell védenie a nyájat. Ki hitte volna, hogy éppen őt ragadja el?

A tél még messze volt, az ősz is csak a kora reggeli órák­ban mert mutatkozni, de az estékről érezni lehetett, hogy tarlóról fújnak a szelek.

Nem lehetett mit kezdeni a napokkal, tótlenek, megbízhatatlanok lettek, számításba kellett venni, hogy az időjárás egyik óráról a másikra megváltozhat. Aki tehette, igyekezett felkészülni az idő szeszélyeire, előkerültek a vackok aljából az agyongyötört rongyos ujjasok.

Az idő azonban tréfás kedvében volt, napközben az ing is ránk melegedett, este meg a tüzek mellé nem kellett meleg ruhába öltözni. Mintha a teremtő jóságból még egy nyárral meg akarná toldani az évet. Hosszúra nyúlott az öregasszonyok nyara, helyenként az akácfák is virágzásnak indultak, és az elszáradt száraz avart friss, üde zöld fű verte föl.

Részben örültek a cigányok, részben szomorkodtak, az öregeket rossz sejtelmek kínozták, jóslataik szájról szájra szálltak. Úgy nyilatkoztak, hogy közel vagyunk ahhoz az időhöz, amikor az ember a kutyával is szívesen cserélne életet, mert azé is drágább lesz.

Én magam nem tudtam semmilyen nyomósabb érvet fel­vetni a kétségbeesettek vigasztalására, nekik bizonyítékaik voltak, én pedig a csodákban hivők és a csodákban nem hivők határán álltam, vártam az időt, hogy bizonyítson. És ha a késett vagy eljönni nem is akaró tél azt a jövendölt időt jelenti, „amikor a telet nem lehet megkülönböztetni a nyártól, a fák virágzanak, de gyümölcsöt nem hoznak, amikor ember emberéletre tör, és a lovak szügyig járnak a vérben", akkor mit segít a vigasztalás ?

A nyárnak beillő őszi estéket a falusiak vidám lakodalmakkal, névestékkel nyűtték, amikhez a cigányok szolgáltatták a zörejt. Sokszor valóban nem lehetett másként nevezni, hisz a kölcsönvett vagy hevenyében készített zeneszerszámokat nem minden esetben szakavatott mívelőik nyekergették. Egy részüknek a kalapácson és az ócska, lyukas fazekakon kívül más ütős hangszerrel mindaddig nem volt dolga. De a bő termés és a korán befejezett őszi munkák vigadalomra gerjesztették az embereket. Ügy nézett ki, mintha a végítélet helyett egy csodálatosan jó világ venné kezdetét, és ha nem épp a legszakszerűbb munkáért, de mint jókedvcsinálók, a cigányok is megkapják a maguk részét.

A véneket azonban, akik már mindkét világtól távol estek, és csak hitükben, gondolataikban éltek, nem lehetett megtéveszteni.

- A kutya is akkor vész meg, amikor a legjobb módja van - mondták, és megfenyegették ujjukkal a hitetlenkedőt.

Voltak, akik hitték, mert a vének nem haszontalan emelték ujjokat intelemre, de nagy részük, fittyet hányva a baljóslatoknak, hasznosítani kívánta a rendkívüli időjárást. Így tett az öreg Simaj is.

Szent Mihály-nap után általában minden cigány elkótyavetyélte a gebéjét, és a.szokás úgy diktálta, hogy csak Szent György-nap után vegyen másikat. Különben istálló nélkül télidőben lovat tartani nem volt jövedelmező, hacsak akkora nem volt a putri ajtaja, amelyiken egy ló is befért. De meg aztán nagyon bonyodalmas is volt a téli lótartás, mert a csendőrségnek örök gyanakvásra adott okot. Igaz, nem alaptalanul.

Simaj, a jó haszon reményében, minden szokás ellenére ki­bontotta ujjasa béléséből a következő évre biztonságba helye­zett pengőit, és a kínálkozó szerencsét kötőféken ragadta.

- Jó ló - csoportosultak köré, tréfálkozva, ahogy bevágtatott vele a telepre. A lószakértők viszont rosszallóan húzgálták az orrukat, egykettőre Simaj fejére olvasták a k?nca nyílt és rejtett hibáit.

- Kicsi pénzért vettem - védekezett.

- Rossz keh van benne - korholták. - Nincs olyan szer a világon, amitől eltegye. Ha tavasz volna, érne valamit, de ilyenkor ki vesz dögöt?

- Jó az idő - mondta. - Ezt a pár hónapot ellegelészi, az­tán tavasz lesz. Akkor pedig nagy pénzt ér.

Volt valami igazság Simaj szavaiban.

Az időjárásra valóban nem lehetett panasz. Ügy tűnt, hogy az iskolai tanrendet is valami előrelátó koponya kimondottan ehhez igazítva állította össze. Lényegesen több időt töltöttünk a szabadban, a napi óraszám egyharmadát testnevelésre fordítottuk.

Elképesztő gyorsasággal alakult az iskola olyan intézetté, ahol a legfőbb cél az igaz hazafiságra való nevelés lett.

Egyik napról a másikra megnőttek az étvágyak, eddig be­érték egy halvány jónapottal, most ordító szebbjövőt kívántak.

Mind ez ideig egy önképzőkör működött az iskolában, amit mindennek lehetett nevezni, csak irodalminak nem. Azt is néhány ripacskodó nyolcadikos tartotta hatalmában. A művészet oltáraként emlegették, jómagam nem tudtam közel férkőzni hozzá, a szabályok úgy írták elő, hogy csak beavatottak áldozhatnak rajta, s én egyébként sem éreztem semmilyen belső kényszert, ami csak egyszer is arra késztetett volna, hogy lemondjak miatta a korai vonatról.

Alig vártam, hogy elcsöngessék az utolsó, órát, percek múlva már a piactéri megállónál szorongattam a degeszre tömött táskát.

Ügy tettem, mintha a puszta véletlen műve lenne, mindég abba a vasúti kocsiba szálltam, ahol Vágó Ica ült. Eleinte igyekeztem magamról a szándékosság minden gyanúját elterelni, végigmentem a kocsin, mint akinek esze ágában sincs megállapodni, de az utolsó pillanatban fölfedeztem, hogy Ica mellett van egy üres ülőhely.

Valahányszor testközelbe kerültem a lánnyal, összeszűkült körülöttem a világ, gondolataim, amik órákkal vagy percek­kel előtte önként jöttek, minden felszólítás nélkül magamra hagytak. Billegtem némán az ülésen, mint egy szögre dobott kalap.

Mindennap újabb és újabb szorongás fogott el, vajon lesz-e mellette ülőhely a zsúfolásig megtelt vicinálison? Önmagam­nak tett szemrehányásoktól megszégyenülve fogadkoztam, nem ülök mellé többet. De meddig tartott? Abban a pillanatban, ahogy megpillantottam, már nem voltam ura saját akaratomnak.

" Egyszer valahogy sikerült áttörni a hallgatás sáncát. Ica kérdezett, én válaszolgattam kurtán, zavarosan, előfordult, hogy a nem helyett igent mondtam, vagy éppen fordítva.

A lány úgy nyilatkozott, hogy szótlanságom ellenére nagyon muris vagyok, amiket mondok, kétségtelenül talpraesettek. Nem éreztem magam feldicsérve, a muris szó idegesített. A későbbi együtt utazások aztán annál több örömmel ajándékoztak meg, nagyon közel kerültünk egymáshoz. Cicus, mert már csak így hívtam, továbbra is fenntartotta magának azt a jogot, hogy ő kérdezzen. Kérdéseire mindég bőséges, kielégítő válaszokat is adott. Én csak bólogattam bölcsen, felszabadultan, minden elképzelhetőt tudtam róla, azt is, ha egyszer férjhez megy, kisfiút szeretne, barna hajút, ö maga szőke volt, nyugtalanul mozgó kék szemeit hosszú barna pillák árnyékolták be. Hosszú szőke haja hol copfban, hol simára fésülten derekáig lógott, át-átdobta a válla felett, arcomba csapta édeskés virágillatát. Soha nem volt annyi bátorságom, hogy megsimogassam. Gyáván, hallgatagon lapultam mellette akkor is, amikor ketten utaztunk egy kupéban. Ha olykor vállaihoz vagy a kegyes véletlen folytán melléhez értem, füstölni éreztem magamon a ruhát, vérem vörösre izzította a bőröm.

A napi egyórás közös utazásból a találkozás és a búcsú percei voltak a- legkedvesebbek. Ilyenkor minden alkalommal kezet fogtunk, tenyeremben feledte apró fehér kezét, az ő arcán is átsuhant egy halvány pír, aztán elcsevegte az aznap történteket, vagy búcsút intett a vasúti töltésről.

Szánalmas éjszakákat éltem át, olyan érzésekbe hajszol­tam magam, amiknek viszonzására, józan ésszel nem is gondolhattam.

Cicus nagyon kedves volt, de a búcsúpillanatokból azt érez­tem, ha többé nem találkoznánk, nem okozna az életében tra­gédiát. Más napokon meg-megcsillantak a szemei, mint aki aranypénzt lelt, de hosszabb vizsgálódás után egyhamar rájött, hogy csak réz. Vajon miért választott ez a lány engem barátjának, ha nap mint nap, szinte a csömörlésig, ugyanazok a csalódások érik?

Egy ideig hagytam magam sodortatni az árral, nem tiltakoztam érzéseim ellen. Mit veszíthetek? Álmodozni miért ne álmodozhatnám? Talán mert az ő jelenléte a vicinálison is mindenki részéről tiszteletet parancsol? Eleinte nem értettem, a kora délutáni vonat miért áll meg a Madarász-tanyánál. De nem lepett meg, amikor véletlenül tudomásomra jutott, hogy Vágó Ica doktor Vágó Zoltán és Bélmegyeri-Madarász Hermina leánya. A környéken mindenki ismerte a két vagyonos családot, akiknek gyermekei szerencsés házasságukkal megduplázták földbirtokukat. Ha ez a tudat nem is lepett meg, de istenigazában elszomorított. Cicus nem sejtve a bennem pusz­tító vihart, mindennap lankadatlan kedvességgel üdvözölt.

A tények nem tudtak titkos vágyaimról lemondatni, de egyre inkább tudomásul kellett vennem, hogy az ábrándokat csak önmagam csalására dédelgetem. Olyan volt ez, mint egy varázsálom, minden akaratom ellenére fogva tartott. Este, ha ha­zamentem, idegesen ledobáltam az iskolai holmit, aztán fél éjszakákat kint kódorogtam a gödrök között. Zavart az otthon szűkössége, petróleumfüstös zsivajgása. A sárga teliholdas, késő őszi esték csillogó tavakká varázsolták a vízzel telt vályog­gödröket, partjukról némán, mereven bámulták árnyékukat az elszáradt farkasfog- és bojtorjánibozótok. Képzeletemben tere bélyes szomorúfűzfákká nőttek, a mögöttük messze kimagasló villanyfényes kastélyból lágy zongorazene tört át a levéltelen ágak között, valamelyik nyitott ablak csipkefüggönye mögül Cicus szőke haja lebbent, mintha a hold sugarát húzná maga után. Bámultam a nagy semmit, hallgattam a vágyak komponálta csodálatos muzsikát, és akkora sóhajokat röpítettem az éjszakába, hogy magam is meglepődtem tőlük. Anyám aggódva ráncolta homlokát, valami el nem rejthető tünetből felismerte betegségem okát, megpróbált türelmet kényszeríteni magára, mint aki tudja, hogy egyetlen gyógyszer az idő, ami hosszabb-rövidebb távon biztos gyógyulást hoz. Adódtak percek, amikor belém bújt az ördög, és a maga szemtelen módján vitatni kezdte állapotomat. Mindig olyankor jött, amikor magas­ra szárnyalva már-már a képzelet határát is átröpültem. Hideg leheletével visszakényszerített a való világba, hol rohadt és bűzlött minden.

- Cigány vagy! - mondta olyan természetes hangon, mint­ha nem ő mondaná, hanem én magam ismerném el.

- Nem lehet két világ között élni, Valamelyikkel szakítani kell!

Reggel fáradtan, zúgó fejjel ébredtem.

- Beteg vagy? - faggatott anyám.

Eredménytelen tiltakozásomra apám is kizökkent közömbös­ségéből, a saját tapasztalatai alapján védelmemre kelt.

- Asszonybaja van. Ismerem az ilyen dolgokat, én abban a korban füzérre szedtem a nőket. Amelyik jött, vittem, amelyik nem, az maradt. Volt az isten ménesében elég. A fene sem búsult egy után sem.

Jól jött a korai búcsúzás, valahogy már nem rajongtam apám példás történeteiért, pedig milyen egyszerűen és a világ legtermészetesebb hangján beszélt róluk. Szavaiból következtetve, magasztos emberi érzéseit nem rejtette véka alá; a sze­rélemnek nemcsak az összetartozás a célja, hanem a szaporodás is. Márpedig ahhoz nem elég ábrándozni.

- Látod? - mutatott ránk. - Tik sem ábrándokból lettetek. Fogd meg a kezét, és hozd haza. Ne nézd, hogy koldus vagy dúsgazdag, mindenki megnősül, mindenki férjhez megy, ez a világ rendje.

Volt időm gondolkodni a világ rendjén, amíg zötyögött a vonat.

Egy pillanatig nem ringathattam magam abban a hitben, hogy sikerül elrejtenem szerelmes gondolataimat. Eltitkolt érzelmemet ezek szerint csak a vak nem látja, meg Cicus.

Vorzsával nem kínoztak ilyen gondolatok, egymásba zuhan­tunk forrón, lihegve, aztán elégtünk, füstjét, hamuját elhordta a szél.

Csakhogy én most nem erre vágyom. A Cicus közelsége más. Megbénít, szótlanná, együgyűvé tesz, az érzések, gondolatok felhalmozódnak, és nem tudok másra gondolni, csak arra, hogy megszabaduljak tőlük. Ezért menekülök a képzelet világába, s gyönyörködöm rögtönzött játékaiban. Hónapok óta utazunk együtt, Cicus fenntart maga mellett egy helyet, messziről integet a vonatablakból, olykor megfogom a kezét, és ez minden. Beteges játék. Nap mint nap vallomásra készülök, de egy biztató kézszorítást nem merek megkockáztatni.

Mosolyognom kellett apám javaslatán: fogjam meg a kezét, és vigyem haza, mert ez a világ rendje. Melyik világnak?

Sóhajtva lekecmeregtem a vonatról. Csürhe módra elözön­löttük a piacteret, a vonaton elkezdett viták itt hágtak a létra legfelső fokára, kis csoportokba verődve, rögtönzött diákbi­ottság döntött, kinek van igaza. Előfordult annak idején, hogy egy tagadó vagy igenlő fejbólintásra engem is felszólítottak, de mostanában egyáltalán nem volt rá példa, mint akitől visszavonták a becsületrendet.

Szó nélkül átvágtam a téren, Juhász bácsi trafikja alkalmat adott elkerülni Altmannék kapuját, amibe reggelenként minden diáknak illett legalább egyszer belerúgni. A vaskapu hangját égzengéshez hasonló dübörgéssel verték vissza a teret körülfogó ódon épületek. Rideg szürkeséggel sorakoztak egymás mellett, külsejükről évszázados adószedő hivatalok mogorva csendje áradt. A bíróság és a városháza közvetlen szomszédságában álmos semmittevéssel kuporgott a vén református templom, farral a piactér felé, málladozó vakolata alól arcpirító szégyenfoltokként vöröslöttek a hitelbe és haszontalanul elmormogott miatyánkok. Időnként belerikoltott a kis város csendjébe, türelmet, reménységet hirdetett, aztán bóbiskolt ke­ményre főzött tojásain, mint a kotló. Az idő változását az is mutatta, hogy máskor megrakták a kapudöngetőket, mint a kétfenekű dobot, most a csendőrlaktanya balkonjáról csak lemosolygott a csendőr úr, élvezve a késő reggeli szerenádot. Ahogy a szétnyíló zsalugáterek közül felhangzottak a tetszést nyilvánító tapsok, ő is összecsapkodta tenyerét. A diákébresztő belopta magát a főtéren lakók szívébe, korai randalírozásukban az ébredő magyar fiatalság hazafias cselekményét látták. Amióta meg hűvösebbre fordult az idő, a diákság gátlástalanul űzhette kegyetlen játékát, nem kellett tartania a korán munkába járó parasztok mogorva tekintetétől, akik még sűrűn meglátogatták Altmannékat, mert hitelt csak a zsidó adott. Az iskolában az önképzőkörökön ropogós katonai masírozókra trágár, zsidógúnyoló dalokat szövegeztek, és a Turóczi-kórus rettegésben tartotta a helyi zsidóságot. Érezni lehetett, hogy valahonnan fúj a szél. A hajdan elvetett kis magocskákból kegyetlenül rossz tréfa nőtt ki. Űgy látszik, ez is a sors játéka, mint ahogy a diákok sem véletlenül ülnek egymás mellett. Altmann Miklóssal évekig közösen béreltük a hátsó padot, va­lóban jól megfértünk, ha a gyengébb tanulókat azzal riasztot­ták vrlna, hogy közénk ültetik, állítom, rövid időn belül magas tanulmányi átlagot ér el az osztály. Miklós hiába tanult, és tudott annyit, örökös ásítozásával, rendíthetetlen szótlanságával és más rossz tulajdonságaival fokról fokra eljátszotta a tekintélyét. Kibírhatatlan fokhagymaszagával távol tartott magától tanárt, diákot. Gyógyíthatatlan betegségei között a késés mutatkozott a legsúlyosabbnak. Alig egyhajításnyira lakott az iskolától, de fél órát nap mint nap késett, s ezen a legszigorúbb figyelmeztetésekre sem tudott változtatni. Volt eset, hogy az iskolaszolga, borravaló reményében, felzörgette az alvó családot. Haj, de Altmannéknál minden fillérnek értéke volt, és ha csak egyszer is megfeledkeztek az illendőségről, a vén pedellus a továbbiakban messze elkerülte a lakásukat, nem akarta rontani saját üzletét. Végül az egyik osztályfőnöki órán megoldódott Miklós ébresztésének gondja. Az ott született dön­tés értelmében a korai vonattal érkező diákok ezután reggelenként megzörgették Altmannék kapuját, amit a papa háló­sapkás feje minden esetben köszönő bólogatással jutalmazott. Ez összehasonlíthatatlanul olcsóbb volt, mint amikor a vén pedellus ébresztette őket, csakhogy semmi sem tart örökké, és egyszer mindenért fizetni kell. Alig telt el egy hónap, a hosszú zsidógyereket kiebrudalták az iskolából. Hirtelen minden hibáját felrótták: hajlott hátú, szótlan, lusta, örökké álmos, későn járó, fokhagymaszagú, nem tudja a mellét kidülleszteni, és még sok mindent, ami ütközött az iskola szigorított rendszabályaival. Az ország összes középiskolájából kizárták. Kitűnő tanulmányi eredménye szinte szóba sem került. Pedig hibái nagy részének az volt az oka, hogy neki ezt az elért jó tanulmányi eredményét mindenáron meg kellett tartania. Amíg másoknak elég volt katonásan összeütni a bokáit, és valamit beszélni az anyagról, addig a zsidógyereknek szó szerint fújnia kellett, mint a miatyánkot. Így aztán pihenésre, alvásra a szükségesnél kevesebb ideje jutott. Mindenki tudta, hogy Miklós állandó fáradtságának nem a lustasága az oka, hanem a szorgalma. És mégsem szerette senki. Ha pedig az embert nem tisztelik, cselekedetei sem örvendenek tetszésnek. Az utóbbi időben már nyilvánosan gúnyolták, köpködték, tettlegesen bántalmazták, az iskola megvonta tőle kegyes védelmét, szinte mindenki prédája lett. Mégis elállt a lélegzet, amikor az igazgató felolvasta a tantestület határozatát. Miklós megbotránkoztató közömbösségét csak később értettük meg, amikor minden zsidót kisöpörtek az iskolából, akár görbe volt a háta, akár nem. A református gimnáziumot teljesen zsidótalanították. Mindegyik tanulónak és tanárnak hivatalosan igazolnia kellett, hogy családfájának apai és anyai ága keresztény törzsről fa kad. Nekem zsidómentes származásom bizonyítása kivételesen nem okozott problémát, annak ellenére, hogy a helyi hatóság apámon és anyámon kívül egyetlenegy ősömről sem tudott semmit. De ez is elég volt annak igazolására, hogy az ükelődeim is cigányok lehettek. Csak Garabuczi tanár úr csóválta a fejét szomorúan, éreztetve, hogy biztosabb lehetne a helyzetem, ha szegről-végről egy magyar elődöt is fel tudnék mutatni. Aggodalma nem bizonyult alaptalannak. A tízórás szünetben elém állt Tarhosy Elemér, a helyi nagyságok egyikének talpig úri csemetéje.

- Ma nem mész el, kisbarátom - közölte lekezelő hangon. - A nagyméltóságú kormányzó úr névnapjának előestéjén ünnepséget tartunk. A tornatermet át kell rendezni! Fogjál magad mellé néhány markosabb legényt, aztán szegődjetek az iskolaszolga mellé, és úgy igyekezzetek, hogy a terem méltó legyen az ünneplők fogadására! Különben te is érdekelve vagy az ünnepségen - tette hozzá enyhébben.

Egy pillanatig gondolkodtam, majd beleegyező fejbólogatásokkal úgy tettem, mint aki tudomásul vette. Ugyan miért lennék érdekelve? Nem vagyok szakköri tag. Mindenesetre ez a közlés fölkeltette az érdeklődésemet. Tizenegy órakor Tarhosy ismét elém lépett.

- Te, kiskomám, ugorjatok át a Leventeotthonba. Van ott két dobogó, hozzátok át, a dirivel minden el van intézve.

Három kisdiákot odaugrasztott hozzám. Örömtől sugárzó arccal egymásra mosolyogtak. - Megúsztuk - mondták. Gondolom, valami kínos feleléstől menekültek meg, de amikor átmentünk a Leventeotthonba, a két színpadnak beillő olajos dobogó láttán elment a jókedvük. Már félúton szidták Tarhosyt, a sánta járásbíró fiát, akinek több szava van az iskolában, mint a tanároknak, pedig csak szakkörvezető meg a Leventeházban szorgoskodik. Bezzeg neki azt is lehet, könnyen hozzájutott a különengedélyhez. Lépten-nyomon kényszerpihenőket rendeztünk.

- Pontosan engem szúrt ki erre a tróger munkára - békét­lenkedett az egyik, kereskedősegédhez hasonló, kis növésű legényke.

- Ugyan - vitáztak vele a többiek -, azt hiszed, minket nem éppen úgy utál? Soha nem fogja elfelejteni, hogy az alsósok leszavazták.

- Na és, mit értünk vele? - háborgott amaz. - Csak ő lett a vezető.

Véget ért a tanítás, mire átcibáltuk az egyik dobogót. A kis nebulók nyakig olajosan, mellükön lógó nyelvvel elnyúltak a tornaterem ugrószőnyegén, A boltoslegényforma fiú horpaszát tapogatva kisántikált a teremből, valami fontosabb dolga akadhatott. A másik kettő az elveszett gyerek keresésére indult, tűvé tették a tantermeket, majd letörten és eredménytelenül ballagtak vissza. Osztálytársuk eltűnt, és magával vitte a táskáját, télikabátját. Ez nekik is annyira kedvüket szegte, hogy már azzal sem törődtek, mi lesz a másik dobogóval, és követve társuk nem éppen dicséretre méltó példáját, magamra hagytak. Ígérték ugyan, hogy ebéd után visszajönnek, de elkeseredésükből ítélve kétségbe vontam szavahihetőségüket. Ahogy kiléptek a kapun, már maguk sem hittek benne.

Istenemre, én is meglógok, ha a vonatom közben el nem megy, hiszen ezt a kétségbeejtő rendetlenséget, úgy éreztem, nem a kormányzó úr őnagyméltósága, hanem Szent István király névünnepéig sem lehet megszüntetni. Egy év óta az iskola minden kacatját a tornateremben gyűjtötték össze. Nem is emlékszem, mikor tornáztunk itt utoljára.

Keserű gondolatokkal méregettem a terem förtelmes rendetlenségét, öles pókhálók pattanásig feszülő húrjain ujjnyi vastag porréteg ringatódzott, ellepve minden szöget, szögletet, bordás­falat, korlátokat és gyűrűs köteleket. Az egymás tetejére halmozott, muzeális értékű padmaradványok imádsággal erősített gúlája egy hangos káromkodásra maga alá temetett volna mindent, mint az istenítéletnek szánt lavina. A tornaszerek egymásra vetett buckái közül a svédszekrények emelkedtek ki felismerhetően, azok is azért, mert a terem végén álltak. Mindig azt hittem, a káoszteremtés az istenek specialitása, úgy látszik, tévedtem, az őskáoszt is az iskolaszolgák teremthették, mert ehhez mérve minden más csupán apró rendetlenség.

Úgy látszik, csak gondolni kellett Károly bácsira, máris megjelent nikotintól sárgás ősz bajusza alatt örökké izzó nádszipkájával. Pedellusi kabátja elején még frissen, üdén csillogott a délben elfogyasztott paprikáskrumpli nyoma. A három deci fröccs, amiért minden délben kész volt egy kerülőt tenni, kipirította szapultvászon színű arcát. Egyesek azt híresztelték, hogy útkaparó korában egy autókereket talált, tele ötpengősökkel, de beszolgáltatta a hatóságnak. Cserébe a nagy tisztességért a pedellusi állással jutalmazta a főszolgabíró úr. A kerék állítólag az ő kocsijáról esett le, ennek a valószínűségét azonban mindenki kétségbe vonta. Tény, hogy károsult azonban mind a mai napig nem jelentkezett. Sok urat kísértésbe ejtett a tengernyi pénz, busás összegeket kínáltak Károly bácsinak, aki mindent megígért, de a tárgyaláson úgy viselkedett, mint aki semmiről semmit nem tud, sőt azt is letagadta, hogy az illető urat valaha is látta volna. Később egyetlen ügyvéd nem akadt a megyében, aki ezzel a keresettel bíróság elé lépjen, még akkor sem, ha valóban az igazi károsult jelentkezett. Károly bácsi későn szánva-bánva baklövését, a munkájában keresett karpótlást, azaz, amit csak lehetett, rendre elhanyagolt, tessék-lássék volt jelen az iskolában, az állása mégis legalább olyan biztos volt, mint a főszolgabíró úré.

Ezért próbálta Tarhosy rám hárítani a tornaterem kiganézá-sát. Elfutott a méreg, ahogy Károly bácsi elégedetlen pillantásokkal végigmért.

- Na, itt aztán nem nagyon lesz ünnepség ha így halad a munka.

Először hallgattam, korát, ősz haját tisztelve lenyeltem indulatomat. Percek múltán azonban torkig zabáltam magam a szemtelenségeivel, és a kora iránti tiszteletet valami kiengesztelhetetlen bosszúvágy váltotta fel. Még nem tudtam, hogy szerzek érvényt megváltozott érzésemnek, mindenesetre lestem az alkalmat, hogy bosszúeskümhöz méltó elégtételt szerezhessek.

- A másikra mán nem fvtotta az idődből? - bökött a vén pedellus a dobogó felé.

Az iskola szabályai szerint minden tanulónak kijárt a fiatalúr megszólítás. Károly bácsi velem szemben akkor alkalmazta, ha megtévedt. Hátam mögött csak cigányfattyúnak nevezett.

- Nem bírtam el egyszerre - válaszoltam az előbbi kérdésre.

Összeráncolta homlokát, gyanúsan végigmért, majd finto­rogva megmozgatta a bajuszát.

- Ha más lennél, csodálkoznék rajta, de a te fajtádbelitől nem lehet többet várni.

Fitymálta a fajtámat. Na jó, gondoltam, most berántalak a csőbe.

- Nem hozná át Károly bácsi a másikat? - kérleltem ártatlan hangon.

- Hát ha valami áldomás is lesz mellé, akkor lehet róla szó.

- Két nagyfröccs - csörgettem a pénzt.

- No, ha úgy gondolja a fiatalúr - váltott tisztességesebb hangra -, áthozhatom maga helyett.

Ez kellett nekem, majd beszélsz te tisztességesebben is.

- Kutya legyen, aki megbánja - nyújtottam kezet. Gyorsan túltettük magunkat az egyezkedés formaságain. Károly bácsi elment a másik dobogóért. Mindenre gondoltam, de arra nem, hogy elhozza. A kisöreg csak takarítani járt a gimnáziumba, mégis volt annyi esze, hogy a dobogót egy kézikocsival kényelmesen áthúzatta a Leventeotthon gondnokával. Nem sikerült a bosszúm, de ravaszságát elismeréssel nyugtáztam. A csatasorba állított gondnok, ahogy megkapta a maga részét, eltűnt, nehogy még valami más dologba is beavassuk, mert abból aztán akadt bőven. Éppen ezért Károly bácsi lemondott a nagyfröccs azonnali elfogyasztásáról, nyomban neki akartunk esni a munkának, mint a bolond tehén a fiának, csak azt nem tudtuk, hol kezdjük. Megnövekedett tekintélyemmel sikerült rábeszélni, hogy mindenekelőtt jó lesz megszabadulni a pókhálóktól, legalább könnyebben rátalálunk a munka sorjára. Aztán már csak el kell hordani valahová ezt a sok ístenveite kacatot.

- Elhordani? - meregette apró, vizenyős szemeit. - Ma délután lesz az ünnepély, fiatalúr, nem jövőre.

- Erre én is gondoltam - próbáltam mentegetőzni -, de a termet ki kell ganézni, különben hova tesszük az ünneplő közönséget?

- A rossz nehézségbe. Azt gondolja, hogy annak a néhány vén kurvának olyan nagy pompát csapunk?

- De Károly bácsi, a kormányzó úr őfőméltóságának néves­téjét ünnepeljük, nem a vén izékét.

- Ugyan, fiatalúr - ingatta a fejét rosszallóan. - Ürügy dolgából nem kell nekünk a szomszédba menni.

Egyetlen szavát sem értettem, néztem, mint akinek elment a jódolga.

- Majd eljön két-három meddő tehén a Jótékonysági Egyletből. Amit egész évben összekoldultak erre a célra, az előbb alaposan megvámolt sok ócskasággal megörvendeztetik a rászoruló diákokat. Az meg legyen hálás, hogy a nagyméltóságú kormányzó urat Miklósnak keresztelték. Így volt ez még, kérem szépen, minden évben, miért lenne most másként?

Nem tudtam az öreg szavára mást mondani, mint amit Tarhosy közölt velem.

- Ah, Tarhosy - legyintett -, hetenként kétszer is rendez „méltó ünnepségeket", és mindég azt szeretné, ha a plafonig érne a dobogó.

Károly bácsi nagyon zavarosan beszélt, mégis valami elszomorító érzés kerített hatalmába. Hát ezért szalasztottam el a délutánt? Reggel úgy határoztam, ma mindent elmondok Cicusnak. Hát ezt Tarhosy lelőtte.

- Miben lehetek én érdekelve ezen az ünnepségen? - faggattam tovább.

- Mondtam már - veszítette el a türelmét. - Megajándékozza valamivel a kegyes Mikulás, és az ajándékcsomagot Tarhosy Elizabet nagyságos kisasszony személyesen adja át. Még egy puszit is kapnak mellé.

- Ez a hölgy Tarhosynak rokona?

- Apai nagynénje. Azért hízeleg a vénkisasszonynak, mert tőle jön majd az örökség. Lesz Elemér úrfinak mit aprítani a tejbe, ha Elza kisasszonyt elviszi az ördög, bár addig még sok „méltó ünnepségben" lesz része.

Károly bácsi szavaiból érezni lehetett, hogy nem nagy tisztelettel adózik az úrhölgynek, még kevésbé azoknak a helyi nagyságoknak, akiknek éppen a védelmük alatt áll.

- Mind gazember - mondta -, lehúzzák az emberről a bőrt, és megkövetelik, hogy még hálásak is legyünk érte. Legyen hálás a nyű, az dúrja meg őket élőkorukban.

Sóhajtott, majd legyintett is hozzá.

- Nem baj. Hadd éljék világukat.

Nagyon meglepett a vénember gyűlölködése, úgy láttam, hogy a szépelkedő padlásos világban sincs minden olyan rendjén, mint ahogyan az a putrik közül látszik.

Károly bácsi elgondolkodva vakargatta a fenekét, nem volt kedve megbizgatni semmit, olyan jól megfekszi minden a maga helyét, márpedig ha egy darabot megmozdít, beleremeg az egész szeméttelep. Türelmesen vártam egy svédszekrény tetején kuporogva, majd kifundál valamit, de bizony ő nem talált ki semmit. Mellém ült, belesodort egy cigarettát a nádszipkába, aztán méregette tovább a lehetőségeket. Valahová én is elkalandoztam, a nagy cserépkályha duruzsolása hozzásegített, hogy a gyorsan beálló félhomályban megtaláljam kedvenc gondolataimat. Hallgattunk, amíg az egerek futká-rozása vissza nem vezetett bennünket a valósághoz.

- Itt is elkelne egy macska - mondtam rekedten.

- El bizony, de az is, ha csinálnánk valamit. Jó lenne meg­mozgatni azt a nagy tudományt, fiatalúr - próbálta rám há­rítani a kezdeményezést.

- Mondtam már, hogy előbb pókhálózzunk, legalább nem akadnak rá a pulykatollak.

- Pókhálózzon a rossz nehézség! Azt gondolja, zerge csinált engem? - Nagy lendülettel felkattintotta a villanykapcsolót, aztán a bordásfalra mutatott.

- Oda toljuk a dobogókat, a két szélére egy-egy zászlót, közé akasztjuk a nagyméltóságú urat, és kalap. Kell ennél méltóbb ünnepélyesség? - húzta ki magát, mint aki megoldotta a rejtélyes csomót.

- Maga tudja - hagytam rá.

- Hát ki más - lihegte, ahogy belekapaszkodtunk a dobogóba. - Hóóó-rukk, hóóó-rukk. - Nyomtuk, mint süket az ajtót. Károly bácsi szöges bakancsa meg tudott kapaszkodni a koszos parkettán, de én lépten-nyomon térdre hulltam, daráltam magamban az ördög imádságát, amíg őkelme szusszanót nem vezényelt.

- Hogy az isten haragjában bírta el egyedül ezt a nyüves dobogót? - tudakolta lihegve Károly bácsi.

- Sehogy - fakadtam ki haragosan -, négyen cibáltuk ide. Ügy tett, mint aki mindjárt nekem ugrik, ráncos homloka alól átdöfött tekintetével, majd hirtelen hangos nevetésben tört ki.

- A fene essen abba a vén bolond fejembe - bosszankodott. - Azon kívül, amit a fiatalúr adott, még két fröccsöt fizettem annak a gazembernek, csak hogy szégyenben ne maradjak.

- Na hát akkor gyerünk, öt kisfröccs! - Gyerünk, két nagyfröccs ! - biztatgattuk magunkat.

A piactér túlsó vége felől már zengett a harcra buzdító szittya dal, zászlókat lengetve maroknyi diákcsoport közeledett.

- Hová jönnek még? Azt hiszik ezek, hogy zerge hágta a mianyánkat? - Káromkodva, egy kibontott zászlóval hosszá-ba-széltibe végigverte a pókhálós bordásfalat.

- Hogy az ördög vinné el őket a Mikulásukkal együtt -krákogott a talpig érő porfüggöny mögül. - Majd lesz ez még szaros is, mint Ferenc Jóska.

- Maga dobozi?

- Talán baj ? - engedte le a porverő lobogót.

- Miért lenne baj? Azért kérdem, mert ott emlegetik min­dig a szaros Ferenc Jóskát.

- Tudja, miért?

- Nem - ráztam a fejem tagadóan.

- Hüm. - Felderült az arca, középső ujjával fricskázni kezd­te kabátja hajtókájáról a port. - Annak története van. Másszon fel a létrára - kérlelt -, maga fiatalabb.

Sokáig turkált a falnak támaszkodó csámpás szekrény alján, amíg a lomok közül előkotorta a kormányzó úr sárgás, füstös arcképét. Kabátja aljával megtörülgette, ráköpött, elkente az ujjával, türelmesen várt, amíg feloldódnak a rátapadt légypiszkok, majd kényelmesen az ablakhoz sétált, nézte a diákok fáklyás körmenetét, aztán megnyugodva ismét megtörülgette a képet.

- Hallott maga valamit a vörösökről? - ballagott közelebb hozzám.

- Hogyne. Azok voltak a császár híres vörös ördögei.

- A csodát a császár ördögei - intett, hogy hajoljak lej­jebb. - A komenistákról - súgta a fülembe. Látta, hogy gondolkodom, leintett.

- Na, mindegy - folytatta hangosabban. - Amikor a háborúnak vége lett, Dobozon ezek vették át a hatalmat. Először elzavarták a főjegyzőt, aki ellopta az összes hadisegélyt, aztán az Almássy-féle uradalmakat nekiadták a cselédeknek. A hazajött frontkatonák nem rakták le a katonai mundért, hanem a sapkájuk mellé piros szalagokat tűzve, puskás őrséget adtak, mondván, hogy most már vége a régi úri világnak. Hát a parasztok egy része örült, a másik része nem. Ami igaz, az igaz, a módosabbak nem szívesen látták, hogy a komenisták feltámadtak, még mindég a császárért rajongtak.

Károly bácsi szavaiból keveset értettem, de azért bölcsen bólogattam, ahogy a beszéd menete megkívánta.

- No csak, elég az hozzá - folytatta -, hogy a szegényebbjei egyre inkább beleszoktak ebbe a helyzetbe, aztán aki a császárral ijesztgette őket, ha a kezük ügyébe került, megtángálták, így történt, hogy valamelyik huncutlelkű a császár őkegyelmessége képét kiakasztotta a budi ajtajára. Sokan megbotránkoztak miatta, de a fiatalok, akik a boldog békevilágból nem láttak egy szárnyaszegett vadgalambot sem, kaptak a törlesztés lehetőségén. Mert bizony öt esztendő lakodalomból is sok lenne, nemhogy háborúból. Röviddel ez után a megbotránkoztató cselekedet után a falu árnyékszékeinek nagy részét a császár fenséges arcképe díszítette.

A vén pedellus elhallgatott, rögös orrán szemmel láthatóan elhalványodtak a nemrég még frissen viruló borvirágok, kezembe nyomta az eddig szórakozottan törülgetett kormányzó arcképét, elsétált az ablakig, valamit intett a nótázok felé, majd visszajött, rákönyökölt a kétágú létrára. Hallgattunk mindketten, én kerestem a szavak értelmét, ő meg a cigarettáját. Mindenesetre az elmondottak elég alapot adtak, hogy egy kis fantáziával kibővítve megértsem a császár őfelsége ra­gadványnevet.

- No hát ezt hová akasszuk? - lógattam Károly bácsi orra elé a nemrég kezembe nyomott képet. Nézte elgondolkodva, mint aki azon töpreng, hol látta ezt az urat, majd rámutatott bütykös ujjával, és folytatta az elbeszélését.

- Őkegyelmességéék behozták a románokat. A vörösöket sorra lelőtték, visszavették a földeket, újra beütött az úri világ, de a császár arcképe maradt a klozettajtókon.

- A románok úgy fogták fel a felségsértést, mint egy szép magyar szokást. Hogyan is gondolhatták volna másképp, mikor nagy részük csak itt találkozott először árnyékszékkel? Ha lehet mondani, jó szolgálatot is tettek nekik ezek a képek, legalább messziről felismerték, hol végezhetik el a dolgukat.

- Soha olyan módjuk nem volt puliszkában, mint nálunk -komolyodott el -, örökké a nadrágszíjukon tartották kezüket, és a szarosat keresték. Akik tehették, felékesített budival várták nem kívánatos vendégeiket, nehogy szó érje a házat. Az elkergetett és visszatért főjegyző, akinek tajtékzó dühét nem lehetett kiengesztelni, és sorra botoztatta a falut, amikor a sors úgy hozta, hogy a román parancsnokság tiszt urai nála ütötték fel szállásukat, igyekezett kitenni magáért, és nemcsak szobáit díszítette föl plafonig érő ágyneműkkel, cifra csecsebecsékkel, hanem arról sem feledkezett meg, hogy a románok által tisztelt császári és királyi felség arcképét a jó szembetűnő helyre kifüggessze. Nem biztos, hogy a bűnnek mindég bot a büntetése, de most valahogy nem válogatott a sors. Ahogy a tiszt urak beköltöztek, és megpillantották a budi ajtaján a császár arcmását, hirtelen dührohammal lekapták lábáról a főjegyzőt, mint akit herélni akarnak, de mielőtt a tisztiszolgákkal kimé­rették rá a duozecsecsincset8, beleverték az orrát őfelsége arcképébe.

Alábbhagyott szorgalmunkkal tessék-lássék módon újra nekiláttunk a munkának, buzgalmunkat nehezen lehetett volna dicsérettel jutalmazni, de felraktuk a felraknivalókat, nagyjából összekotortuk a szemetet, a kormányzó úr arcképe fölé odabiggyesztettem a magyar szent korona rajzát, aztán, ahogy felözönlötték az ünneplő diákok, be kellett fejeznünk az előké­születeket. Szerencsére a nagy tisztelettel várt úri vendégeink még nem érkeztek meg, így némi utósimításokra is adódott lehetőség. Károly bácsi hamar megunta a zsibongó diákok haneúrozását, gyorsan feljebb költözött egy emelettel. Az ünnepi hangulat szinte a tetőfokára lépett. Tarhosy teljes díszkíséretével megjelent a tornaterem ajtajában, valaki hangos „vigyázz" vezényelt, az elcsendesült diákok utat nyitottak a dobogó felé, majd agyvelőt rázó ,,hurrá"-val üdvözölték. A feszes vigyázzba merevedett tanulók között úgy álltam, mint egy rakás szerencsétlenség, egyik lábamról a másikra támaszkodva, halvány sejtelmem nem volt, kinek szól ez a nagy tisztesség, és ilyenkor mit kell tenni. Mindössze annyit sikerült megállapítanom, hogy Tarho'synak elkékül a feje, tekintetével rám tapad, és lassú, kimért lépésekkel felém közeledik. Átvillant

agyamon a gondolat, hogy a többihez hasonlóan vigyázzba kapom magam, kérdéseire kemény, határozott válaszokkal felelek, vagy jelentem, hogy a rám bízott feladatot maradéktalanul végrehajtottam. Mint ahogyan arra apám oly sokszor oktatott. Már kisiskolás koromban azt rágta a számba, hogy az elöljárót megillető tisztelet kötelező, ha tetszik, ha nem, mert a katona mindig katona lesz, és a parancsot végre kell hajtani akkor is, ha a front kellős közepén elküldenek mókust fogni. Ő elment mókust fogni, és most dicsekszik, mert még mindég bőre alatt bujkál az egyik golyó, amit az ellenségtől kapott jutalmul.

Tarhosy megállt előttem, keményen végigmért. Fekete Bocskai-sapkáján megraggyantak az aranyos paszományok, nyilván azok utaltak elöljárói címére, mint a leventecímer mögött berzenkedő sastoll. Már-már úgy éreztem, megmerevednek izmaim, vigyázzba vágom magam, és valamit jelentek, keményen, katonásan, amikor Tarhosy rám reccsent:

- Mi ez? - vont kérdőre. - Disznóólban tartunk ünnepélyt vitéz nagybányai Horthy Miklós őfőméitóságos kormányzó úr tiszteletére? - Kérdése után olyan éles lett a csend, hogy szinte belemetszett az ember torkába.

- Miért lenne ez disznóól? Ha jól tudom, tornaterem, nem? Különben te jelölted ki az ünnepséghez - igyekeztem megtörni a kínos csendet.

- Én - sziszegte a fogai közül. - De téged isi Olyan rendet kértem, ami méltó a nagy név megünnepléséhez, nem pedig egy ganédombot.

- Azt gondolod - utánoztam a vén pedellus szavait -, zerge hágta az én anyámat?

- Pofa be! - ordította. - Egyébként, ha veled beszélek, kiskomám - sziszegett újra -, akkor húzd ki magadon a rongyot úgy, hogy sivalkodjanak alatta a tetvek, különben az utcáról szedik össze nélküled.

Leckéztetése közben Tarhosy előkelő mozdulatokkal ütögette az orrom, óva a papírtekercs épségét, amire nyilván ünnepi beszédét írta.

- Ez a hála, kiskomám - dorgált atyai szigorral. - És mi még téged akartunk megmenteni a haza számára, gondolván, hogy nagyobb tiszteletet tanúsítasz iránta, mint a szélnek eresztett rohadt zsidónépség. Hát legyen dolga veled a tantestületnek, legalább a hazaárulók ott is megkapják, amit érdemelnek. Most pedig elhordod az irhádat, amíg a gatyád fenekét ki nem köpöd.

Halk mozgolódás támadt a teremben, az előbb kettévált diákcsoport hosszú sorai közelebb léptek egymáshoz. A jól megszervezett hadmozdulat tisztán, világosan megmutatta szándékukat. Hosszadalmasabb vitára vagy könyörgésre semmi lehetőség nem kínálkozott, azt hiszem, nem is vált volna előnyömre. Diáktársaim úgy szorongatták a leégett fáklyarudakat, hogy majd kettéroppant a kezükben. Hazudnám, ha azzal dicsekednék, hogy valami vidám fütyülős hangulatom támadt. Dolgozott az agyam, mint még soha; És illik, nem illik, be kell vallanom: egyetlen zabszemet nem lehetett volna elrejteni azon a bizonyos helyen. Most aztán hogyan tovább? - tettem fel magamnak a kérdést. Se ajtó, se ablak nem kínál egérutat, márpedig ennyi bot közül a cipőm sem kerül ki épen. A feszült másodpercek kövér izzadsággyöngyökkel ékesítették fel az arcom, csípős kis patakokban belefurakodtak ajkam szögletébe, mint aki most kóstolja először az életet, sósnak, keserűnek éreztem.

- Talán nem értetted, mit mondtam? - kérdezte fogvicsorgatva, és a papírtekercset ismét az orrom felé emelte. Apró piros karikák tódultak a szemem elé, és ebben a pillanatban megszűntem gondolkodni, a vak indulat kerített hatalmába. Kiragadtam a hadonászó Tarhosy kezéből a tekercset, mint valami koncot, a feszülten várakozó diákok közé dobtam, aztán galléron ragadtam Tarhosyt, meg-megráztam, mint isten a vargát, éreztem, hogy megzsibbadnak ujjaim, ahogy nyaka köré csavartam a zsinóros kabát gallérját. Még néhány keresett és keresetlen szóval tudtára adtam kilétét, aztán jókora ökölcsapást mérve az orrára, útjára bocsátottam. A kiskomám, te­nyerébe kapva arcát, háttal nekirohant a feltornyozott padrengetegnek, ami abban a pillanatban, ahogy bűnös teste megérintette, hatalmas robajjal összeomlott. Utána már minden simán ment. Sötét porfelhő lepte el a termet, „segítség" és „isten segíts" óhajok között nagy reccsenéssel kivitték az ajtót ajtófelestől. Én már akadály nélkül - csupán az egyensúlyomra kellett vigyáznom, hogy az eldobált fáklyarudak valamelyikén hanyatt ne essek - kisétáltam. Károly bácsi még akkor is fü­lelt, amikor fölmentem a tanterembe.

- Mi van odalent? - érdeklődött.

- Szórakoznak a diákok.

- Fene a jódolgukat - kotorta össze a szemetet -, csak nehogy elrontsák a rendet az ünnepség előtt!

- Ne aggódjon - nyugtattam. - Minden rendben.

Lent az utcán már teljessé vált az este, az apró villanykörték sárgás fényei reszketve áttörték a sötétséget. Mindenütt hangosan csevegő emberek nyüzsögtek, a tér végén csörgedező artézi kút mellett nagy csoport ráérő asszony ünnepi hangu­lattal rágcsálta a helyi pletykákat.

A díszesen megvilágított kirakatok előtt későre maradt vászontarisznyás kisiskolások ácsorogtak, ablaküveghez lapított orral, sóvárogva az árván maradt piros kabátos Mikulások után.

Letörten bandukoltam az utcán, nem örvendeztem túlságosan a szerencsémnek, bár nem lehetett csúfolni, ép bőrrel megúsztam. Altmannék kapuja előtt megálltam, nagy kedvem támadt belerugdalni a horpadozó bádogkapuba, de ma már annyian megdöngették, hogy az én zörgetésemet rossz tréfának tartanák. Az istentiszteletre hívogató harangzúgás átkergetett a piactér másik oldalára, ahol a dübögő ajtajában egy rongyos részeg alak gargarizált fogcsikorgatva, rámeredt minden betérő vendégre, legyintve ingatta magát, ahogy a harangozó zenélt.

Rajtam is megakadt a tekintete egy pillanatra, vedlett micisapkájához emelte az ujját, aztán ringatózott tovább, bohó-cos grimaszokat vágva, mint aki vadkörtébe harapott.

A fogadó ajtaja mögül cigányzene szűrődött ki, valaki beleordította keserűségét a húrok zengésébe: „Zsigám, az anyád is-tenit!", csuklott el a hangja. És Zsiga bizonyára mosolygott; ha lehet, közelebb hajolt hozzá, egészen a füléig, mert ilyenkor a büdös cigánynak is szabad, de csak finoman, „pianó"-ban, minden intésre, minden pisszenésre vigyázva, különben nem lesz holnap kenyér. Jó lett volna elszaladni valahová, itthagyni harangzúgást, zeneszót, de hová? Ki a világból? Hiszen az élet a legszigorúbb börtönőr, soha nem enged többet, csak amennyi meg van írva. Néztem a rongyos embert, imbolygott az ajtó előtt, mint egy felakasztott kocsmai cégér. Ez van, a megalázkodás úgy, ahogyan azt a Tarhosyak és a hozzá hasonló sastollas vitézek megkívánják, mert az övéké a haza. Különben a tantestület dönt! Egy pillanatra visszacsengtek fülemben Tarhosy szavai: „Legalább a hazaárulók is megkapják, amit érdemelnek." Hirtelen idegesség fogott el, a megvilágított toronyórára pislogtam, talán még van annyi időm, hogy Garabuczi tanár úrnak szóljak.

Már indultam, amikor valaki megérintett.

- Várj!

Nem mertem visszafordulni, csak álltam, még akkor is ké­telkedtem, amikor Cicus a karomba kapaszkodott, de ahogy elárasztott kérdéseivel, már nem voltak aggodalmaim.

- Ugye, rám vártál? . . .

- Nem.

- Jaj, ne haragudj, gondoltam, hogy várni fogsz, de ez a Mikulás-ünnepség felborított mindent. Nagyon örülök, hogy megvártál. Tudod, hogy apukának köszönheted, hogy találkoztunk?

Nem vágtam többször Cicus szavába, kérdezett, válaszolt, magához ölelt, eltaszított, hol komolykodó arcot vágott, hol meg gátlástalan vidámsággal áradt belőle a szó valami édeskés, kellemes likőrszaggal.

- De ez komoly - mondta már sokadszorra. - Ha apuka nem jön értem, nem találkozunk. Milyen jó, hogy az én apám időnként kirúg a hámból.

A fogadóból újabb erélyes „ácsi!" kurjantás hallatszott, az­tán ugyanaz a vezérkoshang bégetni kezdte a hazadalt: „Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország!"

- Ö az! - csillogott Cicus szemében a villanyfény. - Ez ő! Már valami másik dalt kezdtek Zsigáék, vidámabbat, ropogósabbat, és rengett a fogadó, tapsolt, kurjongatott doktor Vágó Zoltán, ahogy az egy mulató magyar úrhoz illik.

Cicusnak még mindég „ácsira" állt az ujja, kis cipellőjével ütögette a taktust, fülelt, mosolygott, dúdolt vidáman, gondtalanul. És amíg a zene szállt, ő sem akart mást hallani.

- Gyere - rázta a szőke fejét játékosan. - Most bemutatlak neki. - Lábujjhegyre állt, gyermekes, ölbe kívánkozó mozdulatokkal befúrta kezeit a gallérom alá. Álltam mereven, nagy szemeiben türelmetlen gőggel ott reszketett semmi múltam és kilátástalan jövőm.

- Nem megyek - mondtam elfulladva.

- Nem? - nézett ellenkezést nem várt meglepődéssel. -Miért?

- Mert cigány vagyok. - Azt hittem, nehezebb lesz kimondani. Hónapok óta titkolom, rejtegetem, most, hogy kimondtam, megkönnyebbültem.

- Cigány? - buggyant ki belőle akaratlanul. Kék szemeiben olyan fény lobbant, mint pályájáról letért bolygót megsemmisítő lila izzás, majd belefagyott minden a tekintetébe. Még egy ideig bólogattam, bizonyságul szavam való igazságára, aztán otthagytam.

Ha tudom, hogy kőbálvánnyá válok, minden gondolkodás nélkül visszanézek, de nem akartam látni szemében a megalázó gyűlöletet.

Meg sem álltam Garabuczi tanár úr házáig. Amikor a csengő fogantyúját megráztam, a szőke copfos, dundi Klári nyitott ajtót.

- Apuka idehaza van - újságolta -, a dolgozószobában van Ágival. - Aztán elrohant, nem dicsekedett, és nem akarta min­denáron megmutatni az aranyegyest, mint minden alkalomkor. Garabuczi tanár úr kíváncsian nézett rám, éppen Ágnest raj­zolta. A gyengén satírozott ceruzarajz bámulatos hűséggel ábrázolta a komoly gondokba merült kis arcot. Nem szólt, mert Ágnes megelőzte.

- Játod - mondta selypítve, felém fordítva saját papírját -, én is jajzoló vagyok. Ez apu, ez meg a cica.

A cica, nem tudni, miért, szúrósra hegyezett bajusszal berzenkedett a lap szélén, talán azért, mert tanárapuka szemét szomorúbbra rajzolta Ági, mint ahogyan azt egy játékos kiscica el tudja viselni.

- Szép - mondtam rekedten, őszintén szégyelltem magam, hogy volt, amikor kétségbe vontam Ági bámulatos rajzönállóságát, ha apukája eldicsekedett vele az osztályban.

A tanár úr helyet mutatott, megvárta, amíg Ágnes elmondja a mondókáját, és beérve a rövid elismeréssel, folytatja befe­jezetlen művét.

- Történt valami? - Nyugodt, mindég barátságos hangjá­ból nem érződött gyanú a kései látogatás miatt.

- Igen. Megütöttem Tarhosyt.

Kerekre tágult szemében mintha megvillant volna a régi, bizalmas mosoly, de utána még borúsabb lett. Hunyorogva rajztáblája fölé hajlott, nem szólt, várt kíváncsian. Most már bántam, hogy idejövet egész úton magammal foglalkoztam, és nem készültem a mondanivalómra. Végül hosszabb-rövidebb szünetekkel, a dadogó mondataimat lépten-nyomon kijavítva, sikerült képet festenem a történtekről. Talán a belőlem kisugárzó idegesség hatására rajztáblája sarkát feketére satírozta, és csak akkor nézett rám, még mindig hunyorítva, amikor Tar-hosynak a tantestülettel való fenyegetőzését említettem.

- Nehéz ügy - sóhajtozott Garabuczi tanár úr. - Bár eddig sem volt könnyű, de alaposabb indokok nélkül még eddig minden alkalommal át lehetett hangolni a tantestület nagy részét.

- Alaposabb indokok nélkül? - csodálkoztam. - Tudtom­mal semmilyen okot nem adtam tantestületi vitára.

- Mit gondol, fiam, a többiek talán adtak? - vágott a szavamba. - Csak az volt a bűnük, hogy zsidók. Ez az ország most úgy tesz, mint aki nagytakarítást rendez, és akinek a neve mellé oda lehet tűzni a büdös szót, azt irgalmatlanul kiseprik.

- De miért? - érdeklődtem akaratlanul.

Sokáig nézte az arcom, nem tudta, beavasson-e a titokba, vagy egy kézlegyintéssel véget vessen kíváncsiságomnak, majd sóhajtva folytatta:

- Megint eladó a haza, fiam, és a vevő finnyás. Szerettem volna azt mondani, hogy adják, hisz az övék, de éreztem, hogy összeszorul a torkom, hat esztendő gyöngyökkel díszített küzdelem hullott a lábam elé szárnyaszegetten, velük haldoklott minden vágyam, minden álmom.

Azt mondják, akinek nincs istene, embernek sem számít. Minek számít az, akinek nincs hazája, aki a nagyvilágot mondja a magáénak, és annyi helye nincs benne, ahová a fejét lehajtsa?

„Eladó a haza!" - csengett bennem, ahogy a vásári kikiáltó eladásra kínálja ócska portékáját. Azért kellett meghalni Kö­szörűsnek, mert nem csőszködött az eladó haza mellett? Azért ékeskedett minden kapufán, minden ház falán a „Nem, nem soha!", hogy újra a kalmárok martaléka legyen?

- Nem értem én ezt, tanár úr - sóhajtottam. Megsimogatta bodorított haját, érzékeny ujjai hegyével kitapogatta oldalválasztékát, hogy időt nyerjen a vigasztalással, aztán vállrándítva lemondott mindenről.

- Talán jobb is . . . úgyis annyit érünk vele.

- Veszély fenyegeti a tanár urat - nyögtem ki végre ide jöttöm okát. - Tarhosy úgy nyilatkozott, hogy a tantestületi vitán legalább a hazaárulók is megkapják, amit érdemeinek.

- Á - legyintett -, szerintük mindenki áruló, ha nem áll be a sorba. Nem vagyok híve az óköljognak, mégis örülnöm kell. A maga ügyét csak úgy lehetett elintézni, ahogy elintézte, fiam. Nagyon megvigasztal, mert tudásszomja és rendkívüli szorgalma mellett megtartotta emberi mivoltát, nem alázkodott meg csak azért, hogy szolgálhassa őket. Ezek most mindenkit félreállítanak. Nem vigasztalásnak szánom, de megnyugtatom, a Tarhosy hangoskodásától nem kell tartani. Megelőzték. - íróasztalfiókjából behívóparancsot húzott elő. - Katonai felmentésemet nem hagyta jóvá a minisztérium. Látja -mondta, látszólag visszanyerve régi vidámságát -, milyen nehéz példát produkál az élet. Egyaránt elbukik tanár, diák!

Felállt, elkísért a kijáratig, búcsúzóul kezet nyújtott. - Vigyázzon - intett atyai jóindulattal -, nagyon nehéz napok előtt áll mindenki, ne veszítse el tiszta lelkiismeretét, egész életén keresztül szüksége lesz rá. Ezen kívül minden más átmeneti az életben, mint a fény, elhalványodik, hol vakít, hol meg teljesen megszűnik. Nem ismerem a maguk világát, de hiszem, hogy emberibb, tisztább ennél az álarcok mögé bújt karneválnál. Ne sajnálja, ami jó volt benne, azt hazaviszi; ott kell a világosság, ahol sötét van.

Megszorítottam a felém nyújtott kezet, mintha a hátralevő évek minden emberségét akarta volna egyszerre átnyújtani.

Az állomásra menet sikerült egy marokba illő tekebotot szerezni, mert számítottam rá, hogy a sastollas népség utánam jön, és elkapnak a vasúti megállónál. Helyettük azonban csak két kakastollas csendőr ácsorgott a vonatra várók között, bizonyos lehettem afelől, hogy rám várnak. Függetlenül a velem született előérzettől, meg kellett győződnöm a csendőrök szándékáról, ha nem akartam egész éjszaka gyalogolni. De még inkább azért, nehogy könnyelműen besétáljak a kalitkába. Nem kellett sokáig várakoznom, rövidesen bizonyságot szerezhettem. Tarhosy ott nyüzsgött a bátyus, táskás nép között, fején megtévesztő fehér kötéssel, amivel első látásra nő benyomását keltette.

No csak várjatok, gondoltam, van másik megálló is. A toronyóra számlapját vizsgálva találgattam, mennyi időt vesz igénybe, amíg elérem. Ha simán megy, időmilliomos vagyok, ha nem, akkor szaladok. Űgyis annyit szaladtam már életemben. Próbáltam tréfásan felfogni a dolgot, valami azonban óvatosságra intett. Zsigáék még javában játszottak. A téren trappoló lovak patái csörögtek, nyugodt, fekete ruhás alak pöffeszkedett a lágyan kerepelő hintó bakján. Vágóék kocsisa lehetett. Kapualjtól kapualjig lopakodva, sokáig bennem zörgött a hintó hangja, aztán, ahogy kiértem a megvilágított veszélyesebb területről, meggyorsítva lépéseimet, csaknem futásnak eredtem. Messze kongó cipőm kopogása azonban hamarosan észre térített. Nyugalom, nyugalom, sötét van - illesztgettem gondolataimat megmaradt bátorságomhoz. Nagy nehezen sikerült erőszakot tenni makrancos idegeimen. Hiába, kiestem a formából. Ezek a szünetek nem tesznek jót. Akinek szaladni kell, szaladjon, de úgy, hogy ne vegyék észre, ha rászabadul a falka, vége. Ezért tanult meg kúszni a nyúl is. A piactér felől hangos ricsajozás hallatszott. Igen, ezek ők. Garabuczi tanár úrnál voltak. Jó lenne tudni, mit mondott. Mit mondhatott? Nem várhatom, hogy hazudjon. Újabb izgalom kerített hatalmába, de ahogy elértem a szegényebb negyedet, fölengedett. Megnyugtattak az alacsony, rozoga kerítések, amiken szükség esetén bármikor beléphettem. Kihalt, teljesen sötét utcákon kanyarogtam, tájékozódást a távoli villanytelep egyhangú dobogása nyújtott. Földhöz lapult, sötét házikókat hagytam magam mögött, a szűk sikátorokban egyetlen lélekkel nem találkoztam. Csodálatos módon hallgattak a kutyák, nagy ritkán elvakkantotta magát valamelyik, aztán társtalan szűkölésbe fulladva abbahagyta. Sokszor megálltam hallgatózni, messze kerülve a város központjától, békés, nyugodt környezet fogott körül.

Mentem a fülem után, méregetve a távolságot, hallottam, hogy mindinkább közelebb kerülök a villanytelephez. Anyám mindég vészmadárnak nevez, csapongtak gondolataim. Könnyebb a lelkének, ha beleköthet az ember álmaiba. Azt mondja: miért nem kenyérről álmodol? Tehetek róla, ha tyúkkal álmodtam? Tudja, hogy megérzem a bajt, különben nem nevezne vészmadárnak. Kár volt reggel elmondanom. Most ideges, az egész család nyugalmát felborítja, a kákán is csomót keres. Ha nem maradok vissza délután, nincs semmi baj. Ahogy Garabuczi tanár úr mondta, így is, úgy is kicsapnak. A sorsát senki nem kerülheti el. Nem azért vertem orrba Tarhosyt, mert tyúkkal álmodtam, hanem a szemtelensége miatt. Persze hogy megérte. Ezt az ügyet így lehetett elintézni. Legalább megismerte a büdösök kezét. Ugráljon nekik a rossz nehézség, ne gondolják, hogy zerge hágta az én anyámat. Mit hivatkozott a kormányzó úrra, ha velem volt baja? Megálltam, el kellett dönteni, merre menjek, a kövesúton vagy a vasúti töltés mellett húzódó üres telkeken? Nem nagy kedvet éreztem a bozótok közötti bolyongáshoz, csupán a biztonságérzetem tar­tott vissza, hogy átvágjak a műútra.

Nem jártam rosszul. Kis idő múlva lópatkó csattogása verte fel a csendet, két csendőr kényelmes trappban lovagolt kifelé a városból. Ösztönszerűen lehúzódtam, a sötétben nem láthattak, de én annál többet. Abban a piliianaöban már jóval alábbhagyott büszkeséggel gondoltam dicső tettemre. A vilknytelepi megállóban szintén .megroggyantak a szuronyok, kissé távolabb két mozgékony siheder helyben futással melegítette magát. A város felől hangos fütyüléssel közeledett a vonat, hallatszott pöfögéséből makrancos viháncolása, ahogy a fékek belecsipkedtek nekivadulit kerekeibe. Előfordulhatnak véletlenek, de mit keresnek itt a diákok? Nem találtam kérdésemre megfelelőbb választ, csak azt, hogy rám várnak. Guggolva közelebb lopakodtam a sínekhez, kezdett alábbhagyni fölgyorsult szívverésem, erre a fordulatra nem számoltam. Egyetlen lehetőség kínálkozott, az, hogy az utolsó kocsira felkapaszkodjam. Lassú, egyenlő fékezéssel elpöfögött mellettem a mozdony, keskeny, vöröses fénykévék hullottak ki a lassan döcögő kocsik ablakain, átvilágítva a mozdony után maradt gomolygó füst- és gőzfelhőt. Lapultam, vártam a megfelelő pillanatot; az egymásnak ütköző kocsik megállásra kényszerültek, már ugrani akartam, amikor az utolsó kocsi peronján leszálláshoz készülő csendőröket megpillantottam.

- Az ördög vigyen el benneteket - hullott ki fogaim közül kétségbeesett óhajom. - Micsoda hajtóvadászat! - Most aztán gondolkodhattam. Ilyen előkészülések után semmi kedvet nem éreztem, hogy a kezük közé kerüljek.

Még nem veszett el minden! Jajgatni akkor kell, ha már ütnek, addig semmi ok a siránkozásra.

Hangos fütyüléssel elcsöszögött a vonat, vártam, amíg a csendőrök kemény léptekkel a város felé vonulnak, aztán visz-szaosontam a bozótba. Elkeserítő valóságként összegeznem kellett az eddigieket: két kakastollas a piactéren, kettő a vil­lanytelepnél és két lovas kint a Városi-tanyák megállónál vár, ha netán gyalog vagy vonattal elkerülném a kivetett hálót. Be kellett látnom, hogy nagyon kevés esélyem van a mene­külésre. Sajnos e2 is rövidesen a felére csökkent. A villanytelep mögött olajtól, kátránytól bűzlő süppedékes, lápos rét terült el, bizonytalanságot keltő érintésétől visszariadtam. De gondolkodásra alig jutott időm. Át kell menni a hídon, mielőtt a lovas csendőrök visszafordulnak, különben minden lehetőség lezárult. Jó negyedórát veszítettem. A sötétség és a Körös környékére telepedett gyenge köd nekem segített, ám ez az elveszített idő kilátástalanná tett mindent. Nem olyan fiúk ezek, hogy lenyeljék a kudarcot, visszajövet lezárják a hidat, aztán ha akarom, ha nem, besétálok a kalitkába. A félelem megkétszerezte maradék erőmet, mély lélegzeteket véve, lábujjhegyen követtem a kövesút szürke, homályos csíkját. Időn­ként hátranéztem, a város lámpái még átrebegtek a gyenge ködön, egyre halványodó fényükből következtetve úgy érez­tem, valamit behoztam az elveszített időből. Minden idegszálammal füleltem, ha idejében észreveszem a veszélyt, kis sze­rencsével talán elkerülhetem. Latolgattam a lehetőségeket, de émelygő gyomorral tudomásul kellett vennem, hogy a sze­rencse is csak akkor segíthet, ha csodát művel. Az út két oldalát vízzel telt kanálisok szegélyezték, csupán a vén eperfák vaskos törzsei kínáltak búvóhelyet. Ez is valami, gondoltam, amíg hajszálnyi remény van, addig nincs értelme mással fog­lalkozni. Nagy léptekkel róttam az utat, puha lábujjhegyen futással, megkockáztattam, hogy a hallgatózásra szánt idő ne vesszen kárba. Menni, menni! - lüktetett bennem. Ha más nincs, hát neki a Körösnek, engem nem fogtok többször megalázni, ha százszor Tarhosyak vagytok sem. Csakhogy a Körös még messze volt, ugyanakkor úgy rémlett, mintha a város felől patkók csattogását hallanám. Vége - nyilallott belém a tudat. Most aztán igazán kutyaszorítóba kerültem. Agyamban száz meg száz Tarhosy gúnyos nevetése visszhangzott: ,,Nem alázkodunk meg, kiskomám? Inkább a Körösnek? Hol a Körös, kis zerge . . . e . . . e . . „ e? Csapdát várunk, várunk, várunk?" - ismétlődött gyűrűzve, mint akinek a lelkébe kavicsot dobtak. A közeledő patkók csattogása beleringatott valami mély lemondásba, rajtuk kívül nem hallottam mást, ásító fáradtsággal nekidőltem egy eperfának. Ragadt, gőzölt rajtam a ruha, féltve őrzött Bocskai-kabátomat legszívesebben felakasztottam volna egy ágra, legalább, ha újra szaladni kell, könnyítenék imagamon, mert alig hiszem, hogy valamelyik csendőr helyet kínálna maga mellett a lovon. Idegesen kibogoztam zsinóros gombjait, az ingem alól kicsapódott csípős veríték gőzétől erős köhögés fogott el, nem érdekelt a csönd, nem érdekelt, hogy meghallják, levegő kellett, különben megfulladok vagy elájulok.

Ziháltam, fújtattam, agyamban százféle zaj vert tanyát, monoton lüktetése lágy hangú hintókerepeléssé gyorsult, torok­hangon éneklő bősz férfihanggal, amibe lágy női kacagás vegyült, mint eltévedt galamb a viharban. Azt hiszem, megőrültem! - kaptam a füleimhez két kézzel. Álltam süketsüvítő csendességgel, csak akkor emeltem le fülemről a kezemet, amikor a hintó elgurult az orrom előtt.

Ujjongva, szégyenkezve kiléptem az útra, otthagyva a fa alatt összetört bátorságom, és megkönnyebbült szívvel nekivágtam az útnak. Alig léptem néhányat, hallottam, hogy a hintó megáll, visszafordul, aztán felém közeledik. Leléptem az útpadkára, amíg elvágtatott mellettem. Útilámpájuk pislákoló fényénél fölismertem Cicust, pokrócba, bundába bugyolálva kihajolt a hátsó ülésből, mint aki szemügyre akar venni. Elhúztak mellettem, majd ismét megfordult a hintó.

- Hó! - szólt a kocsisnak Vágó Zoltán. A hintó megállt. - Szálljon fel! - utasított gargarizáló hangon. - A lányom azt mondja, ismeri magát.

- Az lehet, nagyságos uram, én viszont nem ismerem a kisasszonyt.

- Azt mondtam, szálljon föl!

Még innen voltam a hídon, és a veszélyből nem múlt el semmi. A hiúságnak akkor van értelme, ha meg lehet adni a módját. Fölszálltam. Cicus helyet engedett maga mellett az ülésen, meg akartam köszönni, de a lovak elragadták a hintót, Cicus bólintott, aztán nézte tovább a sötétséget. Vágó Zoltán reszkető birkahangon kísérte a hintó kerepelését: „Sötét van, nem látok, gyere, Hermin, gyújtsál világot."

- Eresztheti, András! Hadd fussanak ki a világból, mert ez a büdös élet csak úgy jó, ha rohan. Hej de „Sötét van . . .".

A lovak hörögve, nekibőszülten tiporták az utat, patáik érintésétől vörös szikrafürtök hullottak alá, dallamos cimba­lomhanggal röpült, úszott a hintó, András bokrétájába varjú­körömmel kapaszkodott a sötétség, arcunkba verve susogó szárnytollait. Vágó Zoltán elcsendesült, nyaka körül összébb húzta prémes kabátgallérját, csak akkor rikkantott, ha a lovak lazsálni kezdtek. Álomnak tűnt minden, a lelkem mélyén abban bíztam, hogy az egész estét otthon töltöm az ágyban. Az álmok éppúgy válhatnak valósággá, ahogyan semmivé. Fáz­tam verítéktől nedves ruhám hideg szorításától.

Vágó úr odakínálta a szivartárcáját, András lépésre fogta a lovakat, várt, amíg rágyújtunk. Emelkedőhöz értünk, akaratlanul hátradőltem, nekifeszítve hátamat az ülés támlájának, és mint egy igazi úrfi, akinek isten jól felvitte a dolgát, izzítottam a szivarvéget.

Kóválygó fejjel imbolyogtam a hintóban, elértük a hidat, ívmerevítósű vasvázai mély, dübörgő rezgéssel verték vissza a patkók csattogását, alattunk a Körös sima, fekete tükrében gyér fénnyel megvillant a hintó üvegburás gyertyája. Szép látvány volt, de a híd végén hirtelen megtorpantak a lovak, két lovas csendőr, mint két ércszobor elállta az utat.

- Uramisten! - fohászkodtam némán.

- Mi az? - ordított Vágó úr - útonállás? - András kezéből kiragadta az ostort.

- A magyar királyi csendőrség, nagyságos úr. Egy lázadó cigánysuhancot keresünk.

- Az én kocsimon?

- Isten ments, nagyságos úr, csak . . .

- Gyí, András! - csapott a lovak közé doktor Vágó Zoltán. Otthagyta a csendőröket, félbeszerbe hagyott mondanivalójukkal.

- Micsoda disznóság?! - üvöltött magánkívül. - Panaszt teszek a dandárparancsnoknál. Az én kocsimon lázadó cigány! Hogy nem vész el ez a büdös világ? A kutya úristenit! Gyí. . .! Gyí...!

Teljes erejével verte a lovakat. Nagyon soká tértem magamhoz. András alig tudta tartani a kormányszárat, görcsösen kapaszkodtam a hintó sárhányójába, nehogy valamelyik útkanyarnál kiröpüljek. Mégis vannak csodák. Vágó úr szűnni nem akaró haraggal ostorozta a lovakat, az ostorcsapások vadító suhogásától szinte percenként szelték át a kilométereket.

Cicus meg sem rebbent apja halálos sérelmén, ült mereven, tiszteletet, megalázkodást parancsoló mozdulatlanságban. Va­jon mért vett fel a kocsira? Ö már tudta, hogy cigány vagyok. Talán végig sem gondoltam a talányt, mikor a válasz máris megszületett bennem. Mert ugyan miért nem irtja ki isten a bűnösöket? Mert kell hogy legyen, aki imádja, kell akinek megmutassa a hatalmát, különben fuccs a dicsőségnek. A csak pusztító istenek hamar megsemmisülnek. Tudják ezt a Vágók, a Tarhosyak és a többi földi istenek, akik előtt a félelmetes csendőrök is megalázkodnak. Nekik itt a földön kell a dicsőség, és ezt rajtunk veszik meg, általunk nyerik el.

A Rosszeredei-tanyáknál jártunk, úgy láttam messziről, Csurka bácsi útszéli Ikoosimája még nyitva van. Az öreg jól ismerte apámat, aki vásárokról jövet soha nem kerülte el. Rossz idő esetén nemcsak pálinkát kínált, hanem a nagy istállót is felajánlotta. Itt alszom: határoztam el hirtelen, majd apám, ha erre jár, kifizeti.

- Álljon meg, András! - szóltam a kocsisnak. Nehezen sikerült a megvadult lovakat megállásra kényszeríteni, egészen közel kerültünk az útszéli csárdához. Jól láttam a világosságot, aznap piac volt a városban, és ilyenkor meg-megreked egy-egy hazatérő tanyasi paraszt, főleg ha jó vásárt csinált. Nagy ívben leugrottam a hintóról, Vágó nagyságos úr és tisztelt leánya akkor fordította felém a fejét, amikor hangos koppanással összeütöttem a cipőm sarkát.

- Köszönöm, nagyságos úr, köszönöm, kisasszony - bic­centettem a fejemmel Cicus felé.

- Csak eddig? - csodálkozott Vágó úr.

- Igen.

Nem vártam meg, hogy elinduljanak, otthagytam őket. Elrobogott a hintó mellettem, magával vitte sötét, küzdelmes múltamat. Egyszeriben tisztábban láttam. Főleg azt, hogy a baj nem az iskolában kezdődött, hanem valahol a hintók berkeiben, a nótázó nagyurak átzüllött éjszakáiban.

Az előző órákhoz képest egészen felvidulva, már nem fájtak az elherdált évek, sőt úgy éreztem, hogy előbb fejeztem be az iskolát, nagy érettségi volt a ma éjszaka, egész életemben nem tanultam annyit, mint az utolsó esti órákon. Csodát vártam, és csoda történt, egész gyermekkori álmomat megsemmisítő, kiábrándító csoda. Azt hisszük, a sors gonosz, megkeserít, rab­bá tesz, ezért határtalan türelmetlenséggel szidjuk, átkozzuk, pedig a mester tudja, mit csinál. Nem tűrést, szenvedést, megalázkodást kíván, ahogyan azt a hamis istenek hirdetik, hanem hogy megmaradjunlk embernek, acélosan, hajthatatlanul. Ezen a nagy köszörűikövön osak azok maradnak meg, akik kemények.

Gondolkodtam, mit tegyek, nekivágjak-e a sötét éjszakának, vagy valóban megkérjem Csurka bácsit. Gyerekség visszariadni az éjszakától, amikor az a legmegbízhatóbb barát. Haza minél előbb, otthon jobb íze van a félelemnek is. Hangos zsivajgás hallatszott ki a csárdából, az út mellett pokrócokkal letakart lovak bóbiskoltak. Ünnepek előtt mindig jó piacok vannak, aztán a következő karácsonyig szünet. Üresen álltak a ketrecekkel, ólajtókkal felszerelt szekerek, elkeltek a malacok. Óvatosan vizsgálgattam a kocsitáblákat, nehogy valaki tolvajnak nézzen. A csárda ablakán kiszűrődő petróleumlámpa fénye kevés segítséget nyújtott, de így nagyobb biztonsággal lopakodhattam egyik kocsitól a másikhoz.

- Hát ez meg mi? - egyenesedtem fel ujjongva egy rozoga cséza mellett. Az öröm babonás bilincsei között erőtlenül ka­paszkodtam a kocsi oldalába.

- Te vagy az? - sikította anyám, szája elől elrángatva a fehérre deresedett bolyhos nagykendőt. - Mi történt veled? - jajveszékelő, kétségbeesett kérdése mögött ott bujkált az öröm.

- Elment a vonat - mondtam nevetve.

- Jaj, hála a drága jó istenemnek, már azt hittük, valami bajod történt.

Röviden-kurtán azt mondhattam volna: kirúgtak az iskolá­ból. Lehet, hogy anyám értetlenül nézne rám. Mi köze ennek a bajhoz, beszélsz, mozogsz, még nevetni is tudsz, ez a fontos, minden mást vigyen el az ördög.

- Na, miért nem mész be apád után? Van nála pénz! -Ezt is rég hallottam tőle. Amióta gimnáziumba járok, nem szívesen vette, ha bementem apám után a kocsmába. A köny­vekkel megtömött táskát behajítottam a kocsi derekába, még hallottam anyám kárpálódását, ahogy kikapta a széna közül, aztán beléptem a csengettyűs ajtón. A csárda belseje olyan volt, mint általában az útszéli csárdák vásár- vagy piaci napokon. Talpig érő füst, pislákoló lámpa, a sarokban vaskályha. Apám a kályha mellett állt, melegítette a nadrágja fenekét. Ahogy meglátott, csurgóra álló bajusza alatt megállt a féldecis üveg, majdnem cigányútra tévedt a pálinka, de még idejében visszalöttyintette az üvegbe.

- Hogy kerültél ide? - nézett szigorúan, a rossz útra tért italtól könnybe lábadó szemekkel.

- Lekéstem a vonatot. - Neki sem kellett több, borotválatlan arca felderült, a nevetéstől kiraggyantak egészséges fogai.

- Osztán gyalog jöttél? - Ezt a kérdést szokásból, jobb szó híján tette fel, nem érdekelte, igenre vagy nemre rázom a fejem, mindegy, az a fontos, hogy itt vagyok. Az üvegben levő pálinkát bebugyogtatta a köpőcsészébe, nem tudom, miért, talán valami szentnek áldozott, vagy azért, mert a szájától visszaeresztette.

- Csurka úr, töltsön két felest!

A vén kocsmáros bazsalyogva végignézett rajtam, az egyik adag pálinkát, pohárba töltötte.

- Megnőtt a fiad, Boncza.

- Meg, Csurka úr.

- Űriembert csináltál belőle.

- Ki tudja, lehet, hogy annak lesz a kódusa.

Meglepett, azt vártam, most istenigazában kibüszkélkedi magát, olyan ritkán láttak bennünket együtt.

- Az biztos, hogy bátorba született - simogatta kabátom prémjét -, képzelje el, Csurka úr, gyalog vágott neki ennek a pokoli sötétségnek.

- Hát nem látszik hamvába hóttnak, azt meg kell adni.

- Hühüm, nem bizony. - Most elöntötte a büszkeség. -Tudja, én sem féltem, ha a pokol minden ördöge ott tivornyázott is az utakon.

- Igyál - mutatott a pohárra -, igazi szilvórium.

A csizmás, subás parasztok gyanakodva végigmértek, aztán látva, hogy apámmal koccintgatok, gyorsan közömbössé váltam előttük.

Anyám hamar megunta a kinti dicsőséget, besomfordált utánunk.

- Meddig tivornyáztok még, megfázik a lú.

Apám legyintett. - Adjon egy angolkeserűt - mondta. -Tudja, Csurka úr, lehetne belőle úriember - tért vissza az előbbi témához -, ha használni tudná az eszét. Mert róla a vi­lágon senki nem mondaná, hogy cigány. - Csurka bácsi bólo­gatott.

- De hát büdös neki a lú - tette hozzá apám lemondóan.

- Csodálkozol rajta, Boncza? Az én fiam is bolondságokkal tölti az idejét, ahelyett hogy értékesítené azt a sok pénzt, amit az iskoláért kifizettem.

- Majd megbánják, Csurka úr.

Anyámat szerencsére egy sápadt képű fiatalember odahívta az asztalához, így apám nagyobb bátorsággal terelgette magáról a felelősséget.

- Jóképű is, bátor is. Mi kell ebben a világban más? Az, hogy legyen hozzá esze is.

- Most azért tanul - kacsintott rám a kocsmáros.

- Azért? - Előbb anyám felé pislantott, látva, hogy a fia­talember tenyerét vizsgálgatja, közelebb hajolt a kocsmáros­hoz. - Tudja, én soha nem jártam iskolába, de ember legyen a talpán, aki be tudna csapni. - Csurka bácsi nem szólt, megegyengette a felsőtestét, aztán mosolygott.

- Efelől én is biztosítom - ráncolta össze szemeit -, pedig a cigánynak senki nem hiszi el, hogy jó portékát árul.

A pálinka egyre inkább a lókupeckodás felé folyt, Csurka bácsi olyan jártas volt ebben a témában, mint bármelyik szakmabeli. Amint láttam, kedve is telt benne. Sok cigányvásárnak szemtanúja lehetett, olyan helyen állt a csárdája, ahol a zarándokok sem tudták elkerülni, és egyáltalán nem húzódozott, ha a vásárra menők hitelt kértek. Lassanként eljárt az idő, csoportosan kívántak jó éjszakát a melegedő vendégek, anyám magára hagyta a búsuló fiatalembert, aztán addig noszogatta apámat, amíg mi is útra keltünk. Nagyon elkomolyodott az idő, megbánta eddigi jóindulatát.

- Meglátjátok, nem eszi meg a kutya a telet - törülgette apám hirtelen bederesedett bajuszát. - Azt hittük, soha nem múlik el a nyár . . . Mit akart az a sápadt képű majom? - érdeklődött a jósoltató fiatalember iránt.

- Szeretne katona lenni.

- Hát oszt, mi a pusztulatért nem megyén be katonának? Rohadjon meg!

- Tüdőbajos. - Anyám rövid közbeszólása lecsillapította hirtelen haragját, hallgatott, szégyellve elhamarkodott kívánságát, csak nagy sokára szólalt meg, de már sokkal enyhébben.

- Mit rendeltél neki?

- Nősüljön meg. Akkor legalább nem vágyik katonának.

- Fizetett valamit?

- Kell a bánatnak a pénze, hogy elfertőzzön bennünket? Csendet, apám halkan kuncogott, tudta, hogy ebből egy szó sem igaz.

- Sajnáltad, mi?

- Nagyon csorró.10 Vegyem ki a koldus szájából az alamizsnát?

- Vegye a pusztulat - hagyta helyben apám. - Meglátjá­tok, elvész a világ, ha már a lovakat besorozzák katonának, abból semmi jó nem származhat.

- A fene úgy egye meg - próbálta anyám vigasztalni -, majd csak megtalálja valaki.

- Hó! - Apám megállította a lovat, leszállt.

- Na, hugyozz már - szólt rá anyám -, reggelig sem érünk haza.

Apám elcsendesedve locsolta oldalba a kerékküllőket, aztán sóhajtozva felszállt. Átnyújtotta a hajtószárat, megtömte a pipáját, amikor már füstölt, megkérdezte:

- Hát azt tanultad-e az iskolában, hogy mivel lehet meg­gyógyítani a betegeket?

- Mért, ki a beteg?

- Anyád, aztán te, de lehet, hogy én is.

- Na, jól van, apám, ne tréfáljunk, ez még viccnek is rossz. Igyekeztem komolyra fogni a dolgot, valami gyanúsat észleltem szavaiban.

- Nem vicc ez, fiam - sírta el magát anyám. - Mind­nyájan betegei vagyunk a te állapotodnak. Azt látjuk, mindennap összébb mész, kiszáradsz, mint a parlag kóró.

- Én? A világon semmi bajom.

- Hallgass, ha anyád beszél - ripakodott rám apám. - Azt hiszed, amiért mi nem jártunk nagy iskolába, bolondok vagyunk?

- Dehogy hiszek én semmit.

- Ne szólj közbe, fiam - kérlelt anyám is -, egyszer úgyis meg kell tudnod mindent. Te hajnalban felkelsz, elmész, este hazajössz, tanulsz, sokszor azt sem tudod, milyen nap van. De mink a magyarok között járunk, hallunk mindent. - Elfulladt a sírástól.

- Mit hallottatok? - kérdeztem idegesen.

- Nagyon rossz világnak nézünk elébe, fiam - folytatta helyette apám. - Azt mondják a magyarok: minden cigányt papírhajóra raknak, és elsüllyesztik a tengerbe. - öt is meg­fogta anyám szipogása, de erőt vett magán.

- Nyögd ki már - kérleltem -, mi a csodát akarsz mondani?

- Hagyd ott azt a pusztulatos iskolát, úgyse lesz annak már semmi látszatja.

Anyám mélyen hallgatott.

- Most miért nem csatitól? - kérdeztem. De anyám mintha tökéletesen megnémult volna.

- Na, akkor jól van - vágtam ki az adut. - Űgyis kirúgtak az iskolából.

De anyám mintha nem is hallotta volna, amit mondtam. Legyűrve kitörni akaró zokogását, felém fordult: - Tudod, hogy a kis Nanika két napja eltűnt?

- Tudom. Majd előkerül.

- ő már soha többé, fiam.

- Miért?

- Belefojtották az iskola budijába, ha a vén Csirke nem talál rá, ott rohadnak el a kis csontjai is.

Sokáig küszködtem a szavakkal, mondani akartam valamit, de elzsibbadt számon egyetlen hangot nem tudtam kierőszakolni. A szép Borsócska megőrült, amikor az öreg Csirke elé­be tette az egyetlen gyerekét. Itt a fiad, szép Borsócska, mondta az öreg, hazahoztam az iskolából.

- Ó, uram isten, hát ezért tettél csodákat?

A kerekek zörgésén áthallatszott anyám zokogása, apám az utat nézte, hallgatott, kabátja ujját egyre sűrűbben húzgálta orra alatt. Nem tudom, meddig tartott ez az állapot, az bizonyos, hogy amikor elcsendesült, még élesebb foggal tépte, rágta lelkemet az önvád. Miattam pusztult el a kis Nanika. A sok cigány közül egyedül szép Borsócskát sikerült rábeszélnem, hogy adja a kisfiát iskolába. - Nagyon okos gyerek -győzködtem. - Ne akard, hogy itt rohadjon a többi közt!

Uram isten, a te idődben már nem születik több cigányasszony a földön, aki iskolába engedje a gyerekét. Eltapostad azokat a kis szentjánosbogarakat is, akik világíthattak volna ebben a tömény sötétségben. Elkértem apámtól szortyogós, hosszú szárú pipáját, hogy valamivel enyhítsem komor gondolataimat, de mint a Vágó Zoltán szivarjának, csak keserű, undorító ízét éreztem. Valamelyik útszéli kereszt mellett mehettünk el, mert apám megemelte a kucsmáját, és fejével a sötétség felé bólintott: - Tisztelet a szenvedésekért! - morogta bajusza alatt. Szavai üresen hangzottak, nyekergő, szélcsapkodta kapu módjára.

- Nem kellene magadon kifordítani egy szoknyát, asszony? Éjfél körül járhat az idő.

- Nem - mondta anyám színtelenül. - Egyet fonákjával vettem fel.

Apám megkönnyebbülten sóhajtott fel, az ő világa meg volt mentve, mert a sötét, kihalt országúton se járhatunk úgy, hogy ne kelljen védekezni. Nagy úr a félelem, nincs olyan kőkemény szándék, amit meg ne puhítson.

Két óra lehetett, mikorra hazaértünk. A telepen mindenki ébren virrasztott, messze hangzó zsibongással nyüzsögtek a putrik sötét ablakai mögött. A szép Borsócska kunyhójában szomorú, bánatgerjesztő dallamokat zokogtak a szárazfák, másutt daloltak, táncoltak, tgy szokás. El kell űzni az álmot, mert a halál jelenlétében félő álomba merülni. A kocsi zörgése kicsődítette a kíváncsi népet, egy része felkapaszkodott a szekér oldalára, a lustábbak vagy öregek utánunk kiabáltak.

- Hé, Boncza, megvan a fiad?

- Meg - mondta apám csendesen.

- Na hála a jó istennek. Ne ereszd többet iskolába, még majd úgy jár, mint a kis Nanika.

A kíváncsiskodók betódultak utánunk a putriba, apám hasztalan dörcögött, tudni akarták késésem okát. Jól van, mondták, lekésted az egyik vonatot, de miért nem jöttél a másikkal?

- Mert vitéz nagybányai Horthy Miklós őfőméltóságos kormányzó úr névestéjét tartottuk - jelentettem ki hetykén. Szájtátva hallgatták a kétrőfös nevet, és csak azt jegyezték meg, hogy névestén voltam.

- Nahát, Boncza, az istenfáját a fiadnak, eszik-iszik a nagy névestén, minket meg a nehézség tör, mert nem tudjuk, mi történt vele.

A cigányok szemrehányásai közben apám is gyanúsan vizs­gálgatott, de ő bölcsebb volt annál, minthogy a szememre vesse. Mindenáron le akart fektetni. De én mindenképp meg akartam nézni a halott Nanikát. Anyám teljesen összeroppant, amikor sebtiben elmeséltem neki az este történetét, és így nem tudta latba vetni marasztalóképességét.

Az apró putri levegőtlen odújába máskor négy-öten ha befértek, most a tízszeresénél is többen forralták egymás vérét.

Mindenki annak a közelébe igyekezett furakodni, akivel kettesben is szívesen összepréselődött volna. És ha máskor valami oknál fogva nem teljesült titkos álma, itt alkalom kínálkozott a potyázó ölelkezésre.

Utat engedtek a zsúfolt putri gyászolói, a kis Nanika ott feküdt az alacsony gerenda alatt, felpuffadt, bemocskolt kis teste frissen cserzett bőrhulladékkupacra hasonlított.

A szép Borsócska sokáig idegenül, ismeretlenül bámult, amíg tudata valamelyik épen maradt rejtekében megformálód­tak az emlékek.

- Kiverem a szívedet - rohant nekem, és döngette mell­kasomat két ököllel. - Miért mondtad, hogy iskolába járjon? Nézd - húzott közelebb Nanikához -, mit tettek vele!

Anyám bomlott hajjal, hevenyében vállai köré csavarintott szoknyával megjelent, valaki gyorsan hírül vitte neki az ese­tet, villámokat szóró tekintete sajnálattá lágyult, fejcsóválva sarkon fordult. Kis idő múltán egy inggel tért vissza, de most már sokkal kisebb részvéttel. Megszólaltak a hegedűk. Táltos ujjai alól beteg, hidegrázta hangok hullottak ki, bút, bánatot, keserűséget idéző dallamától egyetlen szem nem maradt szárazon.

Lassanként visszaszivárgott mindenki, sajnálkozva segítsé­günkre siettek, a zokogó szép Borsócskát leszedték mezítelen mellemről, amíg felvettem az inget, aztán rám bízták a vigasz­talását.

- Nemhiába ölte meg az anyját születésekor - mondogatták Borsócska felé intve a cigányok. - Az isten előbb vagy utóbb megmutatja hatalmát. Aki nem válogatja meg, hogy kinek a gatyáját engedi maga mellé, az a gyerekeiben is bűnhődik a kurvasága miatt. Hát így járt szegény Szita is, az isten nyugtassa, lefeküdt boldog-boldogtalannal, nem nézte, hogy az a véréhez tartozik-e, vagy valami jöttment idegen.

Hogy aztán a világszép Borsócskával hogy történt, mint történt a dolog, ki tudja? Az isten útjai kiszámíthatatlanok. Valamelyik henteslegény egy marhapacalért felkollantotta. Korri mámi mindenáron közbe akart lépni, de a szép Borsócska hallani sem akart magzatelhajtásról. Bánatában azt remélte, hogy az anyja sorsára jut, megvárta, amíg világra jön Nanika, aztán már sajnálta itthagyni. Komoly családanya lett, és minden percét Nanikájának szentelte.

Isten látja a lelkem, sokszor elpirultam, amikor náluk voltam. A gyerek irkáját szemlélve be-benéztem a szép Borsócska nyitva felejtett blúza mögé, úgy tűnt, hogy a legendás ördög-szarvú emlők büszkeségét Nanika tejfogai sem tudták letörni.

így aztán kár lenne azon csodálkozni, hogy a szegény, magára maradt szép Borsócska vigasztalását saját vigasztalásommal is összekötöttem. Minden bajnak okát lelkemen szárogatva, napjaim nagy részét nála töltöttem, később az éjszakákat is. A temetés után oly hirtelen haraggal köszöntött ránk a tél, hogy nem láttunk ki a putrik ablakain. Mindenfelől hatalmas hófúvások borították be a telepet, némelyik kunyhót közös erővel kellett kiszabadítani, mert a hó kéményüket is belepte. Nem mondták, de mindenki azt gondolta, hogy most aztán vége mindennek. Simajban is megingott a nagy remény, amit hónapokkal ezelőtt a frissen zöldellő fű ébresztett benne.

- Nem lehet pénzen vett takarmányon lovat tartani, testvér - panaszkodott apámnak. - Beletömtem mindent, amit csak a gyerekeim szájától elszakíthattam, hát most megetetem velük. Így is, úgy is a kutyáké már ennek a bőre.

- Ne csináld, cigány - könyörgött neki apám -, bezárnak érte.

- Róka bőrivei, komám. Jön a nagy ünnep, nem maradhat üresen a cigányok fazeka. Űgyis amióta fekete bőrt hordanak, ilyen csorró ünnep nem köszöntött rájuk, Ki vannak sápadva az éhségtől - sajnálkozott. - Ahogy leesett a hó, megszakadt minden, vége a bogarászásnak. Azt sem tudják, merre tegyék a fejüket, örülnek, ha egy öl gallyat szerezhetnek valahonnan.

Apám rosszallóan csóválta a fejét.

- Lovat megölni!

- Sajnálom, testvér, mint a gyerekeimet, mert két hónap, óta ott van velünk a putriban. - Simaj elhallgatott, bandzsa szemei fényesebbek lettek, addig csikorgatta a fogát, amíg le nem gyűrte érzékenységét. - Hagyjam, hogy a gyerekeim vele együtt rakásra pusztuljanak? Melyiket melyikkel etessem meg? Lesz itt úgyis emberhullás a télen, miért ne egyenek, amíg tudnak?

- Gondolod, hogy azzal majd kitelelnek? Annyi itt egy ló, mint száz gémnek egy keszeg - erősködött apám.

- Vesszen el a világ, testvér, de legalább karácsonykor jóllaknak.

Ha apámnak valakin megesett a szíve, arról lehetett észrevenni, hogy a kabátja ujjával állandóan az orra alatt sepregetett. Intett Simajnak, bementek a meleg istállóba. Két sovány ló egykedvűen ropogtatott a jászol mellett, apám rámutatott az egyikre.

- Ez a bogó11 a tied lesz tavasszal.

Simaj hallgatott, nem nagyon értette, miről van szó, egyik lábáról a másikra állt, végül mégis megszólalt.

- Nem cserélek, testvér - nyögte ki sóhajtva -, éhesek a cigányok.

- Tudom - bólogatott -, azért adom. Legalább, ha egyszer még megérjük a tavaszt, lesz, aminek a kötőfékében meg­kapaszkodjál. Úgyis kiforgattad a kabátod bélését.

- Tavaszig? Gondolod, ezekre nem kerül sor? Hohoj, Boncza, nagy úr az éhség - billegtette vastag ujját figyelmeztetően. - Egymást nem ehetjük meg.

- Hát nem, az biztos, csakhogy besoroztak minden lovat -igyekezett a törvény mögé bújtatni a lovait. - Semmi kedvem börtönbe kerülni.

- Nekem se sok, de legyen az embernek szíve meg esze, ha cigány.

- Deiszen - fontoskodott apám - akkor válik majd el, ha vallatóra fogják a népet.

- Tudom, mindig akad ganéember. Lelke rajta, testvér, nem a te bűnöd, és nem az enyém. Én úgy nem ismerem a lóhús ízét, mint ahogy te nem ismered - apám felé nyújtotta száraz, repedezett tenyerét -, de nem is fogom megízlelni, ha csak az orromon belém nem tömik. - Várt, amíg apám megfelezi vele a pipából kivájt bagót, majd csámcsogva folytatta. - Tudod, Boncza, valamikor meggyászoltuk, ha egy lovunk megdöglött, épp hogy papot nem hívtunk neki, most meg a földből is kikaparjuk, hogy a gyerekeink száját megízesítsük.

- Rossz napok elé nézünk, Simaj.

- Rossz bizony. Még kenyérből sem kap az ember eleget. Ott lehet a nyolc filléred, azt kérdik, van jegy? És még ha adnának belőle eleget, rendben van - raggyant meg Simaj szeme -, ki lehetne vele békülni, legalább eladnánk. Az én kunyhómban, amióta az eszemet tudom, petró vagy cukor nem fordult meg. Minek nekem a cédula, odaadtam egy fél zsák fagyos krumpliért. Megettük, együtt a lóval. Aj-haj - keseredett neki újra -, soha nem lesz nekünk két napra való élel­münk egy rakáson. Ügy bánom, mint amelyik kutya tizen­kettőt kölykedzett, hogy a drága sok takarmányt nem hagytam meg a gyerekeknek.

- Bolondokat beszélsz, Simaj.

- Bolondokat? - bandzsított apámra. - Tudod, mit güzül-tem össze, amíg jó idők voltak? Kitelnének vele a lovaid.

Apám kételkedve csóválta a fejét.

- Hidd el, amit mondok, mert ha nem igazán mondom, a tömlöcben hervadjak el. Egy szálig megették a gyerekek. -Sóhajtott. - Tök, burgondi, cukorrépa, kukorica, ment minden egy lére, amibe a ló bele mert kóstolni, attól ők sem finnyáskodtak. Aztán akkorákat nyújtóztak a kanca mellett, mint egy kis gróf. Azóta meg, hogy elfogyott, mindég a ló farát tapogatják: tata, reng ezen a hús. Egyem a lelküket, csurog a nyáluk érte. Mit adjak nekik? Leveles kórót? A parasztok nyakára hiába megyünk, azt kérdik, hol voltunk a nyáron? Na, hol voltunk? - nézett apámra. - Legeltünk. Most azt sem lehet, szomorodjanak meg. - Csikorgatta a fogait. - Űztek, zavartak bennünket, ha megláttak a határban. Minden nyáron marokszedő voltam, az a kis búza, amit kerestem, egész télen kitartott pogácsának, de most, ha egy kapavágás munka van valahol, száz magyar jelentkezik rá, hát akkor miért kérdik, hol voltam a nyáron?

Simaj elégedetlensége hallatán hamarosan megtelt az istálló szurtos, borotválatlan, borzas cigányokkal. Némán, magukba zárkózva hallgatták prédikálását, reménykedve, hogy valame­lyiknek talán lesz egy cigarettára való dohánya. - Arra van eszük, hogy ingyen munkára hajtsák a cigányt!

- Hát egy cigány, száz magyar - kotyogott közbe Vincsi.

- Akkor miért nem a magyarokat kergetik havat hányni a csendőrök? - förmedt rá Simaj. - Mert mezítelen vannak, mint te?

- Nekem mondod, more? Honnan tudjam én?

- Honnan? - mérte végig bosszúsan. - A Katus rinzájá-ból.86 Mindég azt hajtod, egy cigány száz magyar. Akkor az az egy dögöljön meg, mert cigány?

- More, ezzel a vak cigánnyal nem lehet napok óta nor­málisan beszélni - nézett körül Vincsi segélykérően -, hát mi a bajod, hé? - Könyékig zsebbe süllyesztett kézzel kakaskodott Simaj előtt. - Tudjátok, cigányok - fordult feléjük -, hogy a büszke emberektől büdösödik meg a világ?

Lázasan kutatni kezdett a mellénye zsebében, előhúzott egy újságpapírba csavart cigarettavéget, bekapta. Sokáig nézte Simajt, aztán, mint aki nem érzi magát kisebb rangúnak, tisz­teletteljesen megismételte.

- Az vagy, öreg, büszke, mert lovad van.

Simajnak nem volt tovább kedve a vitatkozáshoz, galléron ragadta, ujjai közé fogva Vincsi csurgóra álló bajuszát, megrázta, mint a szamár fülét.

- Büszke vagyok? - kérdezte.

Vincsi csak a szemével tudott inteni, hogy igen.

- Ismételd meg! - kényszerítette vicsorításra. Vincsi fogfájós nyögése nem elégítette ki, még feljebb húzta a bajuszát.

- Még egyszer! - biztatta. A szerencsétlen cingár ember a nyögéstől is kifulladt, csak a szeme repdesett. Bajuszánál fogva kifordított felsőajka teljesen betakarta az orrát.

Simaj megnyugodva a kacsingató ismétlésektől, elengedte.

- Na, hallottátok, cigányok?

Kinyitotta a tárcát, kivett egy gyűrött szentképet, megcsókolta, tenyerével helyet sepert az ágas mellett, odaállította, aztán letérdelt mellé.

- Emberek - fordult feléjük ünnepélyes arccal -, ne akar­játok, hogy embervér folyjon, de ha nem tesztek igazságot, isten az atyám - mutatott a Mária-képre -, megölöm Vincsit.

Felállt, leseperte a térdét, majd ugyanolyan szertartással, mint ahogyan kivette, visszatette a bugyellárisába a Szűz Mária-képet.

- Igaza van - dünnyögték elismerően.

Vincsi szomorúan simogatta bajuszát, vissza akarta kényszeríteni tótágast álló szőrszálait, de nem nagyon sikerült, az egyik oldalon úgy állt, mint a macskáknak, a végén megunta, jobbnak látta mással törődni.

- Üljetek törvényt - mondta mérgesen -, akkor is azt mondom, hogy büszke, mert lova van. Nem csinálok a számból segget, kimondtam, hát kimondtam, állom a szavamat. - Ezzel a kijelentésével teljesen maga ellen hangolta az igazságtevésre felszólított cigányokat. Tapasztalatból tudták, hogy ilyen ügyet nem szabad kiereszteni a kezükből, mert sokszor nagyon szomorú következményekkel jár. Szerencse, hogy Simajnak istenáldotta jó türelme van, különben rég összeröffent volna az egész cigány. A Vincsi retyerotyáitól12 meg min­denkit mentsen meg az isten, örökké a verekedést keresik.

- More - mondta apám feszülő orrlyukakkal - nem elég az embernek a saját nyomorultsága, ezek a csorróságok még tetézik. Hát miért nem kéred meg az öreg cigányt, hé!

Noszogatták Vincsit, de egyhamar rájöttek, hogy az igaz­ság tiszteletteljes megbízatása nem könnyű szórakozás.

- Mire lehet büntetni ezt a nyomorult, göthös cigányt? - latolgatták. - A szerencsétlenen még gatya sincs. Ahaj Devla88 - néztek egymásra ijedten. Szinte egyszerre világosodott meg agyukban mindaz, amit eddig csak éreztek.

Apám sorra adta szűzdohánnyal megtömött disznóhólyag-zacskóját. - Ha elment a szürke, menjen a fakó is, amíg a pipa füstöl, csak szűköl a nyomor. Könnyen lehetett valamikor törvényt csinálni - sopánkodtak a körben állók -, a mellényzsebből kifizettük a büntetést, hitünk, emberségünk szerint mértünk igazságot, nem kényszerből. Most mit mondhatunk? - vállvonogatással felelgettek, senki nem akart okos lenni.

Gyülekeztek a cigányok, mint akiket ostorral hajtanak, futás közben ismertették egymással a vétkes bűnét, mert mezítlábra még elég hideg volt a hó. Javában heverésztünk Borsócskával a nagykabát alatt, élvezve a délelőtt édes perceit. Amit éjszaka elmulasztottunk, azt ilyenkor pótoltuk. Korri nem szívesen vette, ha az ő jelenlétében szétrugdaltuk a szalmát. Kifinomult hallóérzékével felfogta vérünk nyugtalanságát, és szemérmesen csámcsogó elégedetlenségét ránk röttyintette.

A Párizs nappali cigányzsivaja a tél jeges szigonyai elől bekényszerült a putrik szürke homályába. A külvilág hóbuckái között visongó szél csak a legszükségesebbet engedte kivinni a kunyhókból, azt is közel a fal mellé, ahol az illető seprőjével kotort helyet a guggoláshoz. A fáradt, nyomasztó csönd kényszerálomba merítette a putrik népét. Borsócska figyelt fel a zajra.

- Hova futkosnak a cigányok? - nézett rám ijedten. -Hallod? - kényszerített hallgatózásra.

- Hallom. Nézd meg, mi van odakint!

Borsócska sietve kilátást lehelt a bederesedett ablaküvegen.

- Szaladgálnak - mondta.

Mire lehet ilyenkor gondolni? Nálunk leginkább akkor sza­lad valaki, ha kergetik.

- Még az öreg Ajtait is vezeti az unokája - továbbított újabb híreket. - Eredj - fordult felém izgalommal -, bújj el anyádéknál!

Még nem tudtam, miért, de az óvatosság soha nem árt. En­gedtem a könyörgésnek. Borsócska egy kannafedő jéghideg vizet a tenyerembe csurgatott, megmosakodtam, anyáskodva rendbe hozta rajtam a sietésben félregombolt ruhákat, aztán óvatosan kibújtam a kunyhóból.

- Gyertek, hé - óbégatott Petrus, sorra kopogtatva min­den ablakot -, apámnak azt mondta Vincsi, hogy szarember. - Visszafordultam, de Petrus beért. Lúdbőrös, kékre fagyott arcán a borotválatlan szőrpihék felágaskodtak. - No, már éppen szólni akartam neked, tudtam, hogy a szépasszonynál vagy, nálatok tárgyalnak az okosabb emberek - újságolta nevetve.

- Nincs jobb dolguk?

Petrus félrehúzta a száját, az apja is ilyen lehetett fiatal korában, kifelé ferdülő szeméből soha nem tudták megsejteni gondolatait, úgy álltak, mint a mesebeli királyé, egyik sírt, a másik nevetett.

- Tudja a vármegye kenyere, mit komédiáznak, ha apám nem meri, mert bűnnek tartja, agyonütöm én azt a dögöt, csak szóljanak - mérgelődött. - Azt hiszed, nem tudom, miben sántikál? Majd jusson eszedbe, erre megy ki a játék.

- Agyonütik Vincsit, mert azt mondta apádnak, hogy szar­ember?

- Aj, milyen buta vagy - sajnálkozott. - Ez csak ürügy. Jön az ünnep, valamit enni kell. Nektek is jut majd belőle.

Ne félj, odahordom én hozzátok a szépét-javát. Mondta Csóka, hogy milyen részét szereti.

- A húgom?

- Hát - büszkélkedett.

- Na, majd tudod, melyik részét is vidd el neki? - Nem mondtam ki, de értette. Nagyon tisztelt, soha nem emeltem szót húgom iránti érzelmei ellen, most mégis dühösen válaszolt.

- Azt majd neked viszem, mert kanca.

Nem mozdultam. Petrus látta, hogy még mindig magyarázatot várok.

- Fázokr testvérem - tapogatott fogvacogva -, a jó meleg istállóban úgyis megtudod.

- Gyere! - ragadtam karon, visszacipeltem Borsócskáékhoz. - Egy szót nem értek a szavaidból, Petrus.

- Ne csináld velem, cigánygyerek - vonakodott -, agyon­üt apám, ha megtudja, hogy elárultam.

- Eredj, Borsócska, kérjél Csókától dohányt. - Tudta, hogy miért küldöm el hazulról. Petrusnak felcsillant a szeme.

- Mondd, hogy nekem is küldjön - kiáltott utána. - A bátyjával beszélgetünk.

- Na? - faggattam. - Mi a helyzet?

- Az, komám, hogy én nem reckírozom magam tovább az apám lovának, azt tesz vele, amit akar. Megetette már vele a fejünket is, nemcsak a takarmányt. Csóró kis testvéreim, ha egy tökmagot találnak a lószarban, egymást marják miatta. Hát akkor még mindig a lónak tegyem a fejemet? Ha a rengeteg répát, amit éjszakánként elloptam az uradalom istállójából, nem eteti meg a lóval, kitelelnek vele a gyerekek. Ezért aztán egy hét óta nem tud pihenni, se éjjele, se nappala. Megátkoztam magam, a tömlöcből seperjék ki a csontjaim, ha egy lépést teszek, amíg a ló itt lesz a háznál. Etesse meg vele a gyerekei csontját, a húsukat már úgyis leette. - Sokáig né­zett rám. - Most azt gondolod, a méreg beszél belőlem. Tudom, komám, megfeddd a szavaimért, de ha nem igazán mon­dom, a húgodat veszítsem el örökre, pedig jobban szeretem az életemnél.

- Mondd - biztattam. - Az igazmondás nem embermegszólás.

- Ha apám tudná - halkította le a szavát -, hogy a lovát megmenti vele, akármelyik gyerekét odalökné elébe éjszaka. Pedig nagyon szereti őket. - Látta, hogy meghökkentettek a szavai, megismételte. - Te nem ismered a mi fajtánkat, sok éven keresztül csak aludni jöttél haza. De én jól ismerem. Itt a ló annyi, mint az isten.

- Azt azért mégsem tenné - próbáltam védeni az öreget.

- Miért, hát engem nem dobott oda minden éjszaka? Mit gondolsz, mit csinálnak velem a parasztok, ha elkap valamelyik az istállójában? Vagy ha összeesek a határban, nem ott fagyok meg? Amikor már az ember megdöglött, mindegy, hogy a ló eszi meg, vagy a férgek.

El kellett ismernem, hogy Petrusnak teljesen igaza van.

- Lehet szeretni a lovat, testvér, én is szeretem, mert köztük, nőttem, de van egy határ, ami elválasztja az embertől. Most apámnak ezt a határt, vagy akarta, vagy nem, meg kellett keresnie. Már csak az a kérdés, ki üti agyon. Nem Vincsit - mosolyodott el -, hanem a lovat. Úgyis megdöglik, de akkor mi nem vesszük hasznát.

Borsócska visszajött egy marék dohánnyal.

- Mit csinál Csóka? - érdeklődött Petrus.

- Főz.

- Látod, testvér, ha a húgod nem rakná el nekem a falatjának a felét, éhen pusztulnék. Na, azért mondom, ha ezután reckírozom magam, akkor azokért teszem, akiket szeretek, a kistestvéreimért meg magunkért.

- Még mindig nem értem, mi lesz a ló sorsa, és mi a Vincsié?

- A pusztulat, mi lenne? Arra büntetik majd a csorrót, hogy ölje meg. Huncut ember az apám, testvérem. - Elmosolyodott, mintha büszke volna rá. - Nehéz átlátni a ravaszságát, de én a veséjébe látok. Gondolod, ha komolyan veszi Vincsi sértését, nem tépi ki a nyelvét a helyszínen? Á, ko­média az egész. Kapóra jött szegény göthös cigány. Napok óta kötekedik a csorrókámmal, hogy valami okkal-móddal perbe fogja. Mindenki ismeri Vincsit, ha egyszer valami kicsúszott a száján, a világ minden kincséért vissza nem vonná, inkább megteszi, amit rászab a törvény. No, ezt akarja apám. Rava­szul kigondolta. A nagyokosok meg követik a tisztességben megőszült vén cigány becsületét. Mert mi lenne a világgal, ha büntetlenül aprendálnánk valakit. De ha a magyarok rohadt büdös cigánynak mondják, az nem számít, oda nem ér el a cigánytörvény. - Petrus látta, hogy szavai elszomorítottak, vigasztalni próbált. - Mindég ilyen volt ez a világ, testvér, osak valamikor az a kis jó eltakart mindent. Azért ne gon­dold, hogy apám nem szeret bennünket! Á, erről szó sincs, bármikor tőkére tenné a fejét értünk. De a ló, az ló, egy oktalan állat, amit bűn megölni. Látod, valamennyi cigány mind ki van sápadva az éhségtől. Kérdezd meg, melyik ölné meg a lovat? Márpedig azt most kell megölni, mert a jövő héten mind a nagyhétre hivatkozik.

- Te tényleg megölnéd? - szegeztem Petrusnak a kérdést. Sápadtan nézett rám, nem ismételtem meg, hagytam gondol­kodni. Szívta nagy lélegzettel a méregerős kapadohányt, majd nagy sokára megszólalt.

- Lehet, ha a nyáron kérdezed, azt mondom, hogy nem. Tudod, mennyit gürcöltem egy-egy rossz gebének? Pedig jól soha nem laktunk az árából. Ha az egyik rossz lovat eladta apám, megvette a másikat, ősszel bevarrta a pénzt az ujjasa belsejébe, tavasszal kezdődött minden elölről. Szegény anyám örökös nagy hassal télen-nyáron tette a fejét, hogy a gyerekeknek legyen mit enni, és mi, ahogy nőttünk, úgy lettünk rabjai a lónak. Hát ott rohadjon valamennyi, ahol van. Megölném én, komám, legalább a kistestvéreim helyzetén könnyítenék vele.

- Majd akkor válna el - hitetlenkedtem.

- Én? - nézett rám keményen. - Haljon meg az anyám, ha meg nem tenném.

- Tudod, mit? Tréfáljuk meg az okos véneket. Gyere! -noszogattam Petrust.

- Ne csináld, hé, agyonvernek bennünket. Apád meg soha be nem enged a hajlékába, ha most nevetségessé tesszük őket.

- Azt bízd rám - nyugtattam. - Nem lesz semmi baj. Láttam, hogy Petrusnak is tetszik a dolog, átszaladtunk hozzánk.

Az istálló annyira megtelt, hogy alig tudtunk befurakodni. A fiatalok kinn álltak, egy részük mezítláb, majd megvette az isten hidege, az idősebbek benn izzadtak a párás, fűlött istállóban.

A vén, vaksi Ajtait felültették a jászol szélére, kisunokája, aki koldulni vezetgette, a lábai elé kuporodott.

- Ez az én szemem fénye - mondogatta a huncut vén cigány, de ha egy fiatal nő elment mellette, utánanézett.

Apám, Nyucu, Khandi, a vén Csirke, Zoga, Joka, a köz­tiszteletnek örvendő okos öregek, félkörben álltak, előttük az ágasnak támaszkodva Vincsi hallgatott, felcipósodott arcát ta­pogatta.

Nagy nehezen befurakodtunk a bámészkodó éltesebb cigányok közé. Még nem történt semmi, hosszadalmas tanakodás után végül úgy döntöttek, hogy nem tudják, mire büntessék Vincsit, semmije nincs, amivel a Simaj becsületén esett sérelmet megtéríttessék. Ezért voltak jók valamikor a vásári bíráskodások. Ott nyomban lefizettették a vétkessel az aznapi pálinkáravalót, vagy leütötték rajta. Ah, hol van már ez! Rág­ták a bajuszuk végét bánatukban.

- Mi a követelésed, Simaj? - kérdezték a hosszan tartó sóhajtozások után.

A vak cigány felkészült mondanivalójára, de addig simogatta halszálkaszínű bajuszát, amíg csend nem lett.

- Nézzétek, testvérek, én világ teljes életemben embernek éreztem magam, hét vármegyében híre volt Simajnak. Ahol én kicsaptam az ostoromat, ott hullott a százas, és ahol más ember - tekintetével végigmérte Vincsit - vizet sem ivott, ott én bort ittam. De gőgös, büszke soha nem voltam. Ez az ember - most már ujjal mutatott Vincsire - mégis azt vágta a szemembe, hogy büszke vagyok, mert lovam van. Nekem még ember ilyet nem mondott, amióta kétágú gatyát viselek - verte a mellét ököllel -, mert kitéptem volna a nyelvét. Na de, testvérek, alig látszunk ki a csorróságból, hát csinál­junk még több bajt magunknak? így is jön ránk a nagy ün­nep, a gyerekeink száját egy falat ennivalóban nem tudjuk megízesíteni, akkor mire lehetünk büszkék? - Szünetet tar­tott, megvárta a hatást. - Hát a ló csinált engem? Vagy elő­ször van lovam? Vesszen el a világ, testvéreim, ha ilyenek miatt egymás torkának esünk.

Petrus oldalba bökött: - Rafinált cigány - súgta. - Várd ki a végét, meglátod, nekem lesz igazam.

- Nohát ezért kértem fel olyan éltes embereket igazság­tételre, akikről ország-világ tudja, hogy egész életükben nem kellett nekik a huncutság. A régi okos cigányok is így csinál­tak. Isten az atyám - kotorta elő megint a Szűz Mária-képet -, felfogadom, hogy amíg én nyers leszek, soha több lovat nem teleltetek ki, mert az esak irigységet szül. Megéri, hogy egy ló miatt kivájjuk egymás szemét, mint a hollók? Ott van­nak a kis apró gyerekeim, éhesek. Ott vannak a ti gyerekeitek, éhesek. Jön a nagy ünnep, üresek a fazekak. Kérdezem, mire lehetünk büszkék? - Elhallgatott, megvárta, amíg elülnek a sóhajok, aztán ő is megtoldotta egy hosszú, kebelből fakadó levegőcserével. - Pusztuljon el a világ, ha karácsonykor sem lakhatunk jól, amikor ott zabál nálam egy kövér ló, aminek a csontja is tele van zsírral. Levágjuk, cigányok, legalább senki nem mond miatta büszkének, aztán a gyerekeink száját is megízesítjük.

- Áldjon meg az isten, Simaj. - Ordítottak az örömtől. Simaj elégedetten, szokásához híven marokkal simogatta a bajszát.

Apám egyik szemét lehunyva méregette Simajt, véletlenül találkozott a tekintetünk, hunyorgásából következtetni lehetett, hogy rájött a Simaj huncutságára.

- Éljen Simaj! Éljen! - harsogták szünet nélkül.

A kis termetű Guncsi kiugrott a tömegből, két kezét feltartva hallgatásra intette őket.

- Ics, hát testvérek - selypítette -, még ez mondta Sima-junknak, hogy büszke. Talán ő levágná a lovát, ha volna neki? A saját ganéját nem lökné el, ha büdös nem lenne - köpött Vincsi felé. - Világ életedbe mindég magad alul ettél, hé.

- Igaza van Guncsinak - kiáltozták -, agyon kellene ütni az ilyen embert.

- Várjatok - csendesítette Simaj a népet -, bízzuk az okosokra. Megmondtam, amit megmondtam, nekem nincs lovam tovább, odaadtam az éhező gyerekeknek. Ö meg ölje meg. Ez legyen a büntetése!

Mindenkinek torkán fulladt a kitörő öröm, csend lett, csak a lovak zápfogai ropogtak, ahogy a jászol mellett szénáztak. Elsápadva, segélykérő szemekkel nézett mindenki az igazságtevők felé. Guncsi tekintetében egyszeriben szánalom született Vincsi iránt, pedig neki annyi gyereke volt, mint a rostán a lyuk, talán még kettővel több is. Azon gondolkodtam, hogy kellene feltárni Simaj gazemberségét, mert ha a Vének bólintanak, nincs ember, aki Vincsit megmentse a lóöléstől. A bölcsek még hallgattak, egyre Ajtai paput lestek, senki nem akarta elsőként lelkére venni a Vincsi sorsát, pedig tudták, hogy nincs kitérő, igent kell mondani, mert rövidesen fölocsúdnak megdöbbenésükből, és a hasuk parancsára azok fognak követelőzni, akiket az első pillanat megtántorított. Valamikor Bada egymás után vágta nekik a lovakat, azon senki nem lepődött meg, mert bolondnak tartották. Olyanok, mint a farkasok. Együtt éheznek, együtt szaladnak, de ha valamelyik megtántorodik, azonnal felfalják, nem számít, hogy közéjük tartozik, mert az éhség nagy úr.

Katus rontott be az istállóba, akkora szájjal, hogy alig fért be az ólajtón.

- Mit csináltál, Vincsi? - Állt elé csípőre tett kézzel. -Hogy azt a rossz göthös tüdődet hányd el a kutyáknak -szórta Vincsi fejére jókívánságait.

- Jól van már - próbálta csillapítani -, ne kiabálj annyit.

- Ne? Ugye, arra van eszed, hogy az öreg cigányokkal kikezdjél, akiknek a seggéből hideg vizet sem ihatol, de arra nincs, hogy egy gyereket tudjál csinálni.

A csend töretlen maradt, senki nem nevetett Katus szavain. Petrus törte meg a jeget.

- Majd csinálok én neked, Katus.

Az asszony nagy komolyan körülnézett, aztán ismét Vincsi felé fordult: - Na hát megérdemelnéd. - Csavart egyet a férje bajuszán. - De Sándorunk haljon meg véletlenül, pedig a bátyámat nem átkozom meg az életedért, ha fel nem csináltatom magam valamelyik fiúval. Te meg ehhez nem teszed magad - verte tenyerével a szeméremdombját.

Katust szegényt annyira elfuserálta a teremtő, hogy az ördög dupla fizetésért sem kísértette volna meg. De ha Vincsivel valamin összeszólalkoztak, néhány szál szőrét azonnal kirakatba helyezte. Az öreg Ajtai kezével ernyőt formált szeme elé, úgy leste az asszony mezítelen békacombjait.

- Látod, öreg - kérdeztem -, milyen isteni jószág van a Katus lába között?

- Szo phenesz?14 - tettette magát süketnek.

- Azt kérdem, látod ?

- Nem látom én, gyermekem - sopánkodott.

- Vidd oda neki, Katus, hadd nézze meg csorró öreg cigány!

Katus rám nézett, elnevette magát. - Sun, ne izélj már velem, te gyerek, megharagszik a vénember.

- Vidd csak oda! - biztattam. - Sándorotok haljon meg, ha oda nem viszed, nehogy valaki rád is azt mondja, hogy büszke vagy, mert szép jószágod van. Kerüljük a bajt, testvér, amennyire kerülhetjük.

Katus körülnézett, aztán hónaljig felrántotta a ruháját, odalépett az öreg Ajtai elé.

- Na nézd meg, öreg, szép? Űgyis te vagy a főbíró -düllesztette előre szögletes medencecsontját.

- Szép, gyerekem - mondta az őszinte elismeréssel. -Tartson meg vele az isten.

- Mutasd meg a többinek is, nem mindenkor látnak ilyen szép jószágot.

- Hagyjál már, te gyerek - rángatta le mérgesen a szoknyáját -, ne csinálj belőlem bolondot.

- Nem mutatod sorra, Katus? - ripakodtam rá keményen.

- Dik,15 a cigánygyerek! - Előbb értetlenül nézett, vala­mit még mondani akart, de egy halvány mosollyal visszafogta.

- Hát azért sem mutatom meg.

- Akkor, Katus, büszke vagy, kijelentem itt mindenki füle hallatára.

- Hallottátok, cigányok? - jártatta körül a tekintetét.

- Hallottuk - kiabáltak nevetve.

- Tik is hallottátok, okos éltes cigányok? - fordult a tör­vénytevők felé. - Akkor most két ügyben kell döntenetek. Én is azt követelem, Boncza, hogy a fiad szúrja meg azt a jószágot, amiért büszkének mondott.

A nagy bölcsek irultak-pirultak, azt sem tudták, melyik lábúkra álljanak szégyenükben. A kitörő nevetésben egyetlen szót sem lehetett hallani, azt láttuk, hogy apám kifelé mutat az istállóból mindenkinek. Gyorsan eltávoztak, csak Simaj maradt ott meg Petrus. Apám idegesen simogatni kezdte a lovait. Petrus nem tudta, mit csináljon, nézett szomorúan, mintha most mi következnénk lakolni a vétkeinkért. Magoltuk, szajkóztuk gondolatainkat, hogy legyen mit mondani, ha számon kérik cselekedetünket.

Az öreg Khandi jött vissza, attól tartva, hogy apámmal össze találunk zördülni. Rám kacsintott, úgy látszott, tetszett neki a játék.

- Na, more - panaszkodott neki Simaj -, ez a cigánygyerek alaposan kicsúfságolt bennünket, úgy tett, mint valami ügyvéd.

Apám kilépett a lovak közül, leseperte kabátja ujjáról a ráragadt szőröket, elgondolkodva megállt Simaj előtt.

- A mi időnkben, édes barátom - folytatta Simaj -, nem szólhattunk bele az idősebbek dolgába, amíg ujjainkra nem tudtuk csavarni a bajuszunkat.

Apám hallgatott, hagyta, hadd ámítsa még a világot, ezt csinálta eddig mindenki - a bajuszára meg a korára hivatkozott, hisz egyebe se volt.

- Tudod, Boncza - ízeledett neki a beszédnek -, ezt nem hittem volna, ha a világ mondja, hogy éppen a te fiad csináljon belőlünk pojácát.

- Miért - kérdezte apám -, mert nem hagyta, hogy egy rakás eszehagyott vén cigány a mások lelkiismeretén táncoljon? Gazember maradsz, Simaj, ha még mindig ragaszkodói a huncutságodhoz.

- Gazember? - nézett segélykérően Petrusra.

- Az bizony, komám - nyugtatta meg Petrus -, hamislelkűséggel éltél. Valld be őszintén, félsz, hogy neked kell agyonütni a lovat.

- Te is ellenem vagy, Petrus?

- Nem, öreg, csak éhes vagyok.

Simaj erőtlenül leroskadt a fal mellett álló üres vödörre, egy ideig szótlanul vájkálta bakancsán a fölfeslett foltokat, aztán valami maga szerkesztette szomorú nótát dúdolt, olyat, amilyet valaha Petrusnak is dünnyögött altatóként. Ringatta felsőtestét, egészen belefeledkezett a szomorúságába, sűrűn megránduló sárga bajusza hegyéről apró vízcseppek hullottak repedezett bakancsára.

- Szóval - sóhajtott - azt akarjátok, hogy én öljem meg a saját lovamat? - Mindegyikőnknek jól a szemébe nézett, egyikünktől segítséget kérve, a másikunkra bosszúsan. Hallgatá­sunk még inkább haragra gerjesztette.

- Tudom, Petrus, hogy ez a komédia csak a te műved le­het. Na, de ha annyira éhes vagy, fiam, akkor öld meg te!

- Úgy lesz, öreg.

Simaj elsápadt, mindenre számított, csak erre nem. Elvesztve eddigi nyugalmát, vállon ragadta a fiát.

- Megölnéd? - ordította a Petrus szájába. - Nem tekin­ed, hogy a kistestvéreid között élt, velük evett, velük aludt, úgy nézték, mint akiket egy anya hozott a világra, falatjuknak felét megetették vele.

- Megetetted, öreg. Minden fillérért, ami a házhoz került, a lovadnak vetettél ennivalót. A gyerekeidért akkor áldoztál, ha a lóval szemben már letudtad a kötelességed. Előbb az volt, csak aztán mi. Úgy kellett nézni, mint a szentet, azt hittük, a nap sem kél fel nélküle, rongyainkat a sörényébe fontuk, nehogy valaki megverje szemmel, minket meg az ág is sújtott. Hát most már elég volt, megölöm, vagy az öl meg minket. Nézd! - széthúzta mellén az inget, vállain vastag dörzsölt sebek éktelenkedtek. - Ezt is a lovad ette le - verte tenyerével a gennyes sebeket. - A lovadnak éjszakánként eze­ken cipeltem a takarmányt.

Simaj kezével eltakarta arcát, kihátrált az istállóból. Megdöbbenten néztük Petrust, ahogy sziszegve összehúzta felsőtestén a rongyokat. Apám végigmérte a lovait, aztán rám né­zett, kalapja alatt sokáig vakargatta kopaszodó fejét.

- Hát így van ez - sóhajtotta az ember nem is tudja, miért gürcöl annyit ezeknek a rohadt dögöknek.

Alig múlt el öt perc, a kis Phuri ugratott be lélekszakadtan.

- Gyere, Petrus, apám agyonszúrta a lovat. - A gyerek vidám, hírt hozó szája sírásra görbült bátyja elsápadt arca láttán.

- Azt mondta tata, kolbászt csinálunk - rángatta Petrus kabátját könnyekre fakadva -, mert nagy éhség van a cigá­nyok között.

Mire odamentünk, a ló már a havon hevert, hatalmas vértócsa vöröslött körülötte. Simaj még ott állt mellette, mintha győzelmi üdvözlésre várna, szemében a harag és a bűnbánat üres, semmitmondó tekintetté közömbösítették egymást, akkor riadt fel, amikor odaértünk.

- Gyertek, hé, cigányok! - emelte magasra a kést. - Vagy azt akarjátok, hogy helyetekbe vigyem? - Mint akik erre a jelre vártak, kiözönlöttek a putrikból élesre fent késeiekéi, és nekiestek a lónak.

Jegyzetek:

1. Rémáncia = Az I. világháború után kiosztott vád szikterületek.
2. Bekulázni = beszarni.
3. Csaj, sej = nő, lány.
4. Phorálók = tollasok (kakastollas csendőrök).
5. Csórókám = szegénykém.
6. More = Sok jelentésű szó: hallod, hé, cigány. A mondatban kapja meg az értelmét. Itt = cigány.
7. Szabógallér = nagy darabokra szaggatott kifőtt tésztára mondják.
8. Duozecsecsincs = huszonöt.
9. Bogó = sovány ló.
10. Csorró = szegény.
11. Rinza = pacal.
12. Retyerotya = rokon.
13. Ahaj Devla = Ó, jaj, Isten.
14. Szo phenesz? = Mit mondasz?
15. Dik = nézd.