|
|
A kutyák nagyobbjait ki kellett irtani, félő volt, hogy nem mindég elégszenek meg a gyermekürülékkel, majd valamelyik apróságot is megkívánják. Amelyik kutya éjszaka megdermedt, reggelre szétszedték a többiek. Vonításukkai sokszor lázba hoz ták a cigányokat, fél éjszakákat üldöztek egy-egy kóbor farkasnak vélt ebet, de a nagy haj tó vadászatok örökös kudarccal végződtek. Később ezek a vadászatok is hasznot hoztak a cigányoknak, mert a bőröknek egyaránt ára lett. A háború mindenkit leszoktatott az igényességről. Élni és élni! Ez lüktetett az emberek agyában. A cigánypárizs határa láthatatlanul terjeszkedett, hiába álltak őrt a csendőrszuronyok, a nyomort nem lehetett megállásra kényszeríteni. Pergett a dob, vitték, amit találtak, a rekvirálások sarkukból forgattak ki mindent, és ha valahol többet találtak a semminél, azt irgalmatlanul elkobozták. A háború sokáig megkímélte a cigánypárizst. A tábori levelezőlapok semmitmondó soraitól nem lettünk okosabbak, csak annyit tudtunk meg belőle, hogy aki írta, még él. Aztán a tábori levelezőlapok is elmaradtak, és a helyükbe egyformán megszövegezett részvétnyilvánítások jöttek. Apámat mindennap súlyosabb gondok gyötörték, látszott, hogy valami nagyon fontosat szeretne mondani, egyetlen jó csizmáját sorra próbáltatta minden bátrabbnak látszó cigánnyal. A kis termetű Guncsit áthívta, tárgyaltak valamit az istállóban. Guncsi tiltakozni próbált, de a csizma felülkerekedett a lelkiismeretén. Apám értem küldte a kisebbik húgomat. Ahogy a Borsócska gyásza letelt, odaköltöztem hozzá, nem sok értelmét láttuk a felesleges éjszakázásoknak, amikor a nappalokat ugyanarra a célra szenteltük. Anyám előzőleg is nagyon tisztelte Borsócskát, de ahogy észrevette, hogy vonzódunk egymáshoz, még inkább öröme telt benne. Nálunk egyébként nem szóltak bele ilyen dologba a szülők. Időnként hazaruccantam, ha valami hiányzott, de időm nagyobb részét az asszony mellett töltöttem.
Apámék hallgatagon üldögéltek az istállóban. Ahogy bementem, Guncsi megpróbálkozott magára erőszakolni valami kényszeredett mosolyt, de csak akkor sikerült, amikor apám egy üveg pálinkát előkotort a jászol sarkából.
- Húzd meg! - lötyögtette felém. Nem kérettem magam, a szemérmesség és a kínálgatás régen divatját múlta. Hol vol-tunic már ahhoz, hogy valamit el ne fogadjunk! Sokáig krákogtam az erős kukoricapálinka után.
- Ülj le! - adta át a helyét. Iszogattam, eleinte csak módjával, de az én öregem unszolása elől nem lehetett kitérni. Mint akinek egyszeriben felmetszették a nyelvét, az elmúlt világháború rémségeiről kezdett beszélni. Időközönként megpaskolgatta a lovak tomporát, olyankor elhallgatott, figyelte, hogy rezdül meg rajtuk a hús. A szűkös takarmány ellenére is használt nekik a pihenés.
A pálinka rendkívül gyorsan megtette a hatását. Lassú, álmosító zsibbadással átjárta minden részemet.
- Jó pálinka - csámcsogott Guncsi. Apám nem ivott, faltól falig sétálva mesélte háborús élményeit. Figyeltem, mint akit nagyon érdekel, százszor elmondta ezeket a meséket, néha úgy hatott, magam is részt vettem a sturmolásokon és a mókusfogásban. Időnként katonásan kilépett, beleremegett az istálló, majd vigyázzba kapta magát, alázatosan jelentette, hogy Boncza honvéd maradéktalanul végrehajtotta a parancsot.
- Á - csendesedett neki pihegve -, nem jó erről beszélni se. Ma több eszem volna a dolgokhoz, nem lenne már olyan isten, aki engem elhurcolna a vágóhídra.
- Tudod, hány éves koromban kerültem ki a harctérre? -szegezte nekem a kérdést.
- Tudom - mondtam határozottan. Néhány ráncnyit ösz-szébb ugrottak a szemöldökei, mint aki töpreng, vajon honnan? Aztán ismét az üveget rázta felém.
- Nahát, azért mondom, fiam, jobb az embernek előre gondolkodni, mert csúful ráfizethet. Egyszer azon vesszük magunkat észre, hogy megperdítik a dobot, és tizennyolc évtől hatvanig mindenkinek be kell rukkolni. Akkor is, akinek esze volt, nem vitte vásárrá a bőrét.
Berúgtam, ismertem el magamban. Apám szavai teljesen összefüggéstelenül jutottak el a tudatomig.
- Mondtam én anyádnak, már nagyon régen, de ő mindég okosabb akar lenni mindenkinél. Hohoj, barátom, legyen esze a cigánynak, ha már mást nem adott neki az isten. így van, Guncsi?
- Ics, ics bizony, testvérem.
- Azt hiszed - kérdezte apám -, Simajnak azért olyan a szeme, mert úgy született? Hogyisne, volt esze annak a vak cigánynak.
- Volt bizony - hagyta rá Guncsi. - Ics, ami késik, nem múlik.
Annyira nem értettem beszélgetésükből egyetlen szót sem, hogy feleslegesnek tartottam odafigyelni. Részeg vagyok, hajtogattam állandóan. Tele van a szám kozmás cefreízzel.
- Igyál! - ostromoltak. Nem tudtam tiltakozni, az első mohó kortyok után elveszítettem ellenállóképességem, szétroncsolt akarattal nyúltam az üveg után, engedelmesen, ahogy kívánták.
- Nagy hőstett lenne, hé, ha levágnád - mondtam, a lovakra mutatva, apámnak. - Ennél nagyobb hőstettet nem vittél véghez a háborúban sem. Pedig amennyit elmeséltél, egy veszett háborút is győzelemre vihetett volna. Éhes vagyok. Mindenki éhes. Érted? Mink nem vagyunk „csacso rom"1-ok. Megesszük a lóhúst, mert „csak egy nap a világ" - énekeltem botladozó nyelvvel. Hirtelen nagyon sok mondanivalóm támadt. - Dögöljön meg, aki fél! - Föl akartam kelni, de lerogytam az alomszalmára. - Ó - próbáltam feltápászkodni szégyenkezve -, hát ennyi az ember?
- Oda se neki, fiam - nyugtatott apám. - Nesze, igyál!
- Hoci - ragadtam két kézre az üveget. - Engem számítol?
- Jó pálinka ez, testvér - kuncogott Guncsi. Nem fordult a nyelvem, forgott velem az istálló, mintha bolondmalmon ülnék. - Berúgtam.
- Nem baj. Ez ennek az orvossága - erőltettek belém újabb kortyokat. Teljesen megzsibbadt az agyam, amit a szemem és a fülem felfogott, nem tudtam felfogni a tudatommal, hevertem csodálkozó mozdulatlanságban, a tárgyak formavesztett görbületeibe ragadt tekintettel. Apám egy fehér kendőt húzott elő valahonnan, az ajtónyílás felé tartotta, sokáig vizsgálta. Én csak a kihullott virágok helyét láttam, ahogy elnyúltak vagy összehúzódtak.
- Van még pálinka? - kérdezte Guncsi idegesen. Apám számhoz emelte az üveget, innom kellett, ha levegőhöz akartam jutni, ő aztán magába öntötte a maradékot. Guncsival egymás füléhez hajoltak, majd odaléptek mellém, háttal megtámasztottak a jászolhoz, és jobb kezem szétfeszített ujjaival megfogatták a jászol peremét.
- Jó - suttogta Guncsi. - így ló lesz.
- Mit akarhatnak ezek? - villant vissza agyamba egy gondolat, de az erős szesz azonnyomban lemosott mindent. Csöndben mozogtak, nevetségesén kapkodva, apám arccal a fal felé fordult, hátra tett kezében a fehér fejkendőt gyűrögetve, reszkettek a vállai. Guncsi fölvette a burgondivágó kisfej szét, felém közeledett, lehajolt, belenézett kifejezéstelen szemeimbe, még mindég idegesen kapkodva dörzsölte kabátja aljával a fejsze élét. Úgy tűnt, egy pillanatra megmerevedik, de abban a pillanatban hátrahőkölt, visszadobta a kisfej szét a sarokba.
- Nem vágom le az ujját, Boncza. Ics, ics, megöl, ha kijózanodik. Testvérem, ha száz pár csizmát adol, akkor sem teszem meg, nekem még neveletlen gyerekeim vannak.
- Nem vágod le, Guncsi? Azt akarod, hogy a gyerekem ott rohadjon el valahol a harctéren?
- Ics, ics - kapkodott levegő után -, nem kell azért levágni az ujját. Idenézz! Én a büdös életben nem kellek katonának, pedig jól látok. Egy kis tűpeccentés az egész, csak azt a szemét mutasd meg, amivel célozni szoktak. Nem is fáj, bevéresedik, egy hónap múlva kész a hályog. Soha nem kell katonának. Nesze, a jó szememet befogom, mutass valamit. . . Három - vágta rá. - Ti azt hiszitek, hogy fél szememre vak vagyok. Na, csak higgyétek, haha. Sokan, akik velem voltak a fronton, elestek, az isten nyugosztalja őket, én meg idehaza vagyok, a kutya sem szól hozzám.
Megint csend lett, Guncsi letérdelt mellém, egyik szemhéjamat felfeszítette, egész közel az arcomba lihegett, erőtlenül esett le a jászol szélébe kapaszkodó kezem, Guncsi káromkodva a szalma között kezdett kutatni.
- Kész van? - ugrott mellém apám lihegve.
- Dehogy van. More, nem vagy képes az embernek segíteni, csak a készet várod. Legalább nyitottad volna fel a szemét! Most elejtettem a tűt.
- Na hallod, szerencsétlen egy cigány vagy.
Guncsi nem válaszolt, kereste a tűt. Apám megsimogatta a hajam.
- Egyem a drága lelkét, jól berúgott, alszik, mint a bunda.
- Majd akkor edd meg a drága lelkét, ha kijózanodik! Elhegedüli úgy a nótánkat, hogy arról kántálunk.
- Nem baj, de legalább tudom, hogy az egyetlen fiamat nem hajtják el a vágóhídra - örvendezett.
- Hívd ide valamelyik lányodat, hé, keressétek meg a tűt, vagy hozzanak egy másikat - ripakodott apámra.
- Lizza! - kiabált ki apám az idősebbik nővéremnek. Kis idő múlva megjelent egy fazekat súrolva.
- Te kiabáltál? - kérdezte.
- Én. Hozzál egy tűt.
- Mit csináltatok a gyerekkel? - változott sipítósra a nővérem hangja.
- Hallgass - szólt rá Guncsi -, mert felébred.
- Tűt hozzak, Guncsi? Hogy csókold ki Fániból, amit az öreg Simaj belerakott! - Nagyot kondult a fazék, azt hiszem, a Guncsi fején, mert ordítva kiszaladt az istállóból.
- Te is meg akartad vakítani a gyerekedet - acsított apámra Lizza. - Mindjárt szétvágom a te fejedet is ezzel a fazékkal, vagy azonnal vasra veretlek. Gyertek, cigányok, nézzétek ezeket a gyilkosokat, ki akarják szúrni a gyerek szemét! -ordított az istállóajtóból. - Megállj, Boncza, ha anyám hazajön, nem marad máz az arcodon.
Már csak azt éreztem, hogy fölemelkedem a levegőbe, egy kicsit lebegek, aztán belezuhanok valami mély, fekete semmiségbe. Késő délután tértem magamhoz, zúgott a fejem, mint amiben cséplőgépek zakatolnak, nagyon nehezen bontakoztak ki a délelőtti képek, azok is olyan homályosan, hogy nem bírtam eldönteni, álmodtam, vagy valóban megtörtént. Titokban hol az egyik, hol a másik szemem takartam le próbaként. Már-már hittem, az egészet csak álmodtam. Borsócska közel hajolt hozzám, jól a szemembe nézett, ahogy Guncsi tette, aztán levette homlokomról a kendőt.
- Ezt hol vetted? - kaptam ki a kezéből.
- Apád tette a homlokodra, ennél a háznál annyi rongy nem akad, amivel az ujjad bekösd.
Ijedten nézegettem a kezem, ujjaim játékos mozdulatait, sokáig, csodálva.
- Szegény Guncsi! - sóhajtottam.
- Még sajnálod? Majdnem megvakított. Áldja meg az isten Lizzát, amiért beszakította a fejét. Jól néztünk volna ki - húzta ellágyultan a hasához a kezemet. - Tudod, mi van itt?
- A hasad.
- Hát benne?
Azt már csak megsúgtam Borsócskának.
- Dili - dobta le hasáról a kezemet. Végignézett magán, hirtelen haragja lassanként leolvadt az arcáról, a kezem után nyúlt, most már nem a hasához, hanem merészen kidomborodó emlőihez szorította. Széthúztam feszülő blúzát, és súlyos melleit két marokkal az arcom fölé borítottam. Ha csak ennyi az apai öröm, nincs igazság se égen, se földön. Szép Borsócska szíve, átverve a vastag húsfalat mély zengésű zenéjével, meg akarta velem osztani a boldogságát, aminek én vagyok a teremtője. Hallgattam, kerestem magamban az örömöt, a boldogságot, annak az érzésnek a párját, ami Borsócskából kisugárzott.
- Örülsz? - kérdezte, kilátszó fejem búbját simogatva. Csókoltam a kebleit, szótlan boldogságot színlelve, mert ennek a világnak ez a rendje, áldás az élet, áldás a halál, a közöttük lezajlott élet csupán kelléke annak a nagy műnek, amit teremtésnek hívnak. Akkor nő naggyá a Borsócskák porszemnyi boldogsága, ha megoszthatják a világgal, mert virágjában a bogáncs is díszes.
- Örülök - mondtam sóhajtva.
- Látod - furakodott mellém -, szidtalak, amikor Nani-kám meghalt, akkor még nem tudtam, hogy azon kívül is van boldogság. - Rám nézett, visszarakta homlokomra a vizes kendőt, tekintetéből kilógott az aggodalom.
- Jaj, ne vegyél többet italt a szádba - nyomogatta a homlokom. - Ez az apád is, mit nem talál ki? Te még gyerek vagy - húzott vissza a keblére.
Sokáig hallottam a duruzsolását, altató ringatására apró gyermekkori emlékek bújtak elő, némelyikre már alig emlékeztem, bekormozta az idő. Hosszú szőke copfos kislány állt előttem, betegesen sovány arca ragyogott, ki tudja, minek örült, talán ezt is álmodtam valaha, mint az illatos ködöt, amiben lassan elmerültem. Késő este ébredtem fel, a putri nagy részét sötétség töltötte ki. Borsócska még aludt, csendesen, mélyen, nem vettük észre Korri hazajöttét. Tüzelt, a vályogsparhelt ajtótlan nyílása arcába világított, elgondolkodva nézte a tűz lobogó játékát, azt legalább látta.
- Felébredtél, fiam? - Vaksi szemei továbbra is a tüzet bámulták.
- Fel - mondtam ásítozva.
- Tudod, hogy a feleséged terhes?
- Tudom, mámi.
- Te okos ember vagy, fiam, ne öld meg majd ezt az árva gyerekemet!
- Jól van - mondtam vidáman. - Kelj fel, asszony, főzz az uradnak, megéhezett.
Borsócska felült, értetlenül körülnézett, újra a kendőt kereste, hogy visszarakja a homlokomra.
- Éhes vagyok, nem érted? - csíptem az arcába.
- Sun, Korri - szólt a nagyanyjának -, a cigánygyerek megbolondult.
- Na, szállj már le a vacokról - ripakodott rá az is -, ne nyomd magad az ember mellett, mert megbüdösödöl, vagy itthagy.
- Mit főzzek neki éjszaka, te cigányasszony? - tartotta maga elé a kezét Borsócska, ahogy a kendővel csapkodtam felé.
- Húst - mondtam -, vagy főzd meg ezt a kendőt - dörzsöltem az orrához. Korri arca felderült, tettetett haraggal lefújta birkózásunkat.
- Egyetek, vagy kiviszem a kutyáknak.
Borsócska elragadta a felénk nyújtott kosarat, visszabújt mellém a kabát alá, és amilyen gyorsan lehetett, darálóba fogtuk a kosár tartalmát. Egyik darab sós volt, a másik édes vagy éppen savanyú. De kinek volt ideje megállapítani az ételforgácsok ízét, amikor az semmit nem számított.
- Ezt kapd be - kereste Borsócska a számat -, meglátod, milyen isteni keserű!
- Régi - ropogtattam a málédarabkát.
- A kis krumplit majd holnap főzzétek meg magatoknak! - figyelmeztetett bennünket Korri.
- A krumplit - álltam meg a darálással - már megettük. -Kutattam a kosár fenekén.
- Dehogy ettétek, itt van a sparhelt mellé rakva - tapogatott a sötétben.
- Ja, az más - és folytattuk a falást, amíg találtunk valamit.
- Milyen idő van kint? - kérdeztem, nagyot nyújtózva. Korri egész jól befűtötte a putrit.
- Sár. Olyan hirtelen elment a hó, az isten szentelje meg, hogy belefulladunk a sárba.
- Hallod, jön a tavasz! - csiklandoztam Borsócskát.
- Az teszi majd be nekünk az ajtót - sóhajtozott Korri. - Kimehet az ember a világból, a magyarok mind a határban lesznek dolgozni, hasztalan megyek, a kapukat bezárják, felkopik az állatok.
- Nem számít, Korri, megyünk mi is dolgozni.
- Dolgozni? Hová mentek ti dolgozni? A magyarok úgy mennek a községházára, mint a csürhe, mind munkát követel. Azt gondolod, mások nem éhesek? Nem úgy van, mint valamikor volt. Sírnak-rínak a magyarok, mindent elvitt a háború. Még így is adjunk hálát az úristennek, hogy eddig nem fordultunk fel éhen. Azt beszélik, jövőre a nőket is elviszik katonának.
- Téged nem visznek el, Korri.
- Sokat érek vele. Én már két háborút értem meg. Szerencsére nem volt fiam, de ha van, én is kiszúrtam volna a szemét. Nem azt nézik az asszonyok, legyen esze, az a fontos.
Korri az ajtó felé fülelt, valami mocorgott. Apám a küszöbhöz verte bakancsát.
- Micsoda sár, az isten pusztítsa el! - dörmögte köszönés helyett. - Alszotok? - tapogatózott a sötétben.
Borsócska le akart ugrani mellőlem, visszafogtam.
- Nem alszunk - fészkelődött Korri -, gyere, ülj le!
- Hát ez a fiú? - fogta suttogóra a hangját.
- Heverésznek - nyugtatta.
- Na hé, jól kitoltak szegény Kinyával - újságolta apám nekibátorodva -, felakasztják.
- A vénasszonyt? Miért? - ültem fel meglepődve.
- Gyújtsál mécsest, te kis menyecske, nem tud az ember beszélgetni - ripakodott Borsócskára. Tudtam, hogy nem állja meg szó nélkül, ez is a régi jó szokások közé tartozott: a nő más férfi jelenlétében nem heverészhet a férje mellett, különösen, ha az a családhoz tartozik.
- Nincs zsírunk - álltam a Borsócska pártjára. Apám nem mert kötekedni, érezte, hogy a délelőtti dolgok még nem intéződtek el, azért sündörgőzött a hírrel.
- Mért akasztják fel Kinyát? - türelmetlenkedtem.
- Tatárum van - kiáltott nagyot.
- Jó - hagytam rá -, de a statáriumot nem ilyen vénasszonyokra hozták.
- Én ugyanezt mondtam neki, de egyet hajt, mint a bolondok: jaj, felakasztanak, jaj, felakasztanak! Megunja az ember hallgatni. Otthagytam. Megmondtam, ide ne jöjjön hozzád ordítozni, mert agyonverem, mielőtt felakasztják.
- Idehaza van Kinya? - kérdeztem meglepődve.
- Hát hol a pusztulatban lenne?
- Eredj, Borsócskám, hívd át. Valami itt nincs rendjén.
- Az biztos, hogy nincs, de nem leszel tőlük okosabb! Ahogy Borsócska elment, Korri kitapogatta a mécsest, meggyújtotta.
- Azt mondtad, hé, nincs mécsesetek! - tett apám szemrehányást.
- Háborúban spórolni szoktak, minek égessük, a sötétben ugyanúgy hallatszik a szó, mint a világoson. Ha megvakítottál volna, most hiába égne a mécses.
- Minden egyre rosszabb, mint régen - mondta szomorúan apám.
- Egyszer vége lesz ennek is - vigasztaltam.
- Jó lenne megérni! - sóhajtozta.
Apám sohasem tartozott az örökké vigyorgó emberek közé, de az a komorság, ami hetek óta az arcán ült, nem illett hozzá. Egész életében nem volt beteg, ha a foga megfájdult, mentsen meg tőle az isten mindenkit, kétségbe ejtette ordításával a telepet. Ismerve tulajdonságait, szokásait, arra kellett gondolnom, hogy megint valami rossz hír emészti.
- Mit hallottál?
- Á, semmit - legyintett lekicsinylően.
- Na, mondd csak - próbáltam vallomásra bírni.
- Azt mondják, bejöttek a németek.
- Hova?
- Honnan tudjam én, a magyarok beszélik. - Hallgatott egy darabig, aztán hozzátette: - Okos, értelmes emberek mondták, fiam.
- Nem Furkó rémisztget benneteket? Amióta Köszörűst agyonlőtték, mindég azt hajtogatja: lesz még itt büdös világ. Hová legyen ennél büdösebb? Bejöttek a németek - hajtogattam -, nem mindegy nekünk, ki uralkodik, ha éhesek vagyunk?
- Nem bizony, mert csak a vakokat, bénákat hagyják itthon.
- Szóval ezért akartál megvakíttatni ?
- Az a bajod, fiam - tért ki a válasz elől -, hogy mindent olyan könnyelműen fogol fel.
Borsócska ugratott be, annyi ideje maradt, hogy sáros lábát hozzátörölje az ajtófélfához. Kinyáék elözönlötték a putrit. Sajnáltam a befejezetlen beszélgetést; ha tiltakoztam is apám aggodalma ellen, valami engem is kétségbe ejtett. De Kinyáék jajveszékelése kivert a fejemből mindent.
- Mi történt veled, cigányasszony? - szegeztem Kinyának a kérdést.
Ő már kisírta magából, amit ki lehetett sírni, az előbbit csak azért tette, hogy felhívja a figyelmet.
- Felakasztanak - mondta olyan természetes hangon, mint akin már rég elvégezték ezt a műveletet.
- Miért?
Kinya eleinte a vállát vonogatta, aztán beleizeledett a beszédbe.
- Na, tudod, az úgy volt - kezdte, mint valami mesét -, hogy a huncut magyar azt mondta: Kinya! Itt van ez a csomag, toszítsd ki a targoncával a nagyállomásra, add fel Pestre. Majd ha visszajöttél, elszámolunk. Jól van, gazduram, áldja meg az isten, tudja, hogy én világéletemben mindég becsületes voltam, pedig már két csomagot kivittem magának az állomáshoz. No, phenel2, hát azért bízok meg benned. Hogy a huncutságtól már kihízott a nadrágból, a kutyák egyék le róla a húst, engedje meg az én drága jó istenem! - fohászkodott.
- Báter!3 - mondták kórusban a többiek.
- Látod - tett nekem szemrehányást -, a magyart kétszáz pengőre büntették, engem meg elpusztítanak a sok éhes szájtól. More, jól mondják, hogy az isten is oda szarik, ahol nagyobb csomót lát - sóhajtotta.
- Mondd, mi volt a csomaggal? - térítettem vissza.
- Már engedelmet kérek, hogy egyik szavam a másikba öltöttem. Ahogy beléptem az állomásra, topp, két csendőr elém áll. „Te mit cipelsz?" „Csomag, tiszthelyettes úr." „Azt látom, de mi van benne?" - rugdalta meg a lábával. „Hát tudom én, tiszthelyettes úr?" „Na, told csak vissza a községházához!" Mit tehettem? Visszatoszítottam. Amire én beértem, már ott volt a magyar. Csurgott róla a víz, mint akit lelocsoltak. „Na, Kinya - súgta -, bajba vagyunk, csak már jól beszélj!" „Mit mondjak?" - kérdeztem halkan. „Azt mondd, hogy nem vittél több csomagot, majd elintézzük."
Kacsintott. „Jól van, gazduram." Csak ne reszkessen majd a kezed, gondoltam. Kibontatják a magyarral a csomagot, hát mi van benne, nyalom az istenem szent drága piros vérét, egy malac megperzselve. Na, Kinya, néztem a drága húst, nem volt eszed, jóltarthattad volna a rajkókat, a nagy becsületességed mellett. „Hány csomagot vittél?" - kérdezte a csendőr. „Egyet, tiszthelyettes úr, kérem szépen. Nem csináltam én még ilyet soha." „Na, akkor vesd le az egyik bocskorodat." Ó, Devla, kire jön a halálos félelem, mint énrám, mondok még egyet, gondoltam, hátha nem bánt. „Most jut eszembe, tiszthelyettes úr, hogy kettőt vittem. Öreg már a fejem, kimegy belőle minden." Azt sem tudtam, megkövetlek benneteket, melyik markomba csináljak. „Kettőt?". - nézett mérgesen, még mutatta is az ujjával. „Hát" - mondtam nagy árván. „Jól van - akasztotta le a bikacsököt. - Tedd le a másik bocskort is." Na, hova mondjak már hármat, amikor csak két bocskorom volt. Majd levetetik a magyarral az egyik csizmáját, oszt akkor három lesz. Azt hiszed, hogy levetették vele? Hogyne. Dagadtra verték a talpamat, ő meg csak aláírta a jegyzőkönyvet. Ez még az ősszel történt, gyerekem", ma tartották a nagy tárgyalást. - Már-már úgy látszott, elerednek a könnyei.
- Hogy lehet az, Kinya, hogy elengedtek?
- Ki tudja ezeknek a szokását, fiam, kitapogatni! Lehet, ha jól oda nem mondogatok a bírónak, nem engednek el. De a drága jó istenem adott belém bátorságot. Amikor kimondta, hogy háromhónapi felfüggesztés, rögtön elöntött a méreg. Ha van bennem egy csepp pálinka, nem marad bűr a képén! Engem akarnak maguk három hónapra felifüggeszteni, phenav4, engem? Aki öt fiút küldött ki a háborúba, honnan tudhattam én, mi van a csomagra írva, amikor én lúdtalpas asszony vagyok. A bíró egyből megütközött. „Lúdtalpas vagy?" Puff, a fejemre vágott a nagy könyvvel. Nesze, Kinya. „Az vagyok én, kérem szépen, lúdtalpas, mert egy percig sem jártam iskolába." Tudod, amikor belém adják az ördögöt, nem bánom, ha mindjárt kettéhasítanak. Kizavartak, hát van igazsága valahol a cigánynak? - kérdezte.
Apámnak a nevetéstől már könnybe lábadtak a szemei.
- Azt mondtad, hogy lúdtalpas vagy, Kinya?
- Mit mondtam volna, nyalom a húsodat, amikor nem jártam iskolába.
- Borzasztó! - ingattam magam rosszallóan. - Ilyet mondani a bíróságon! Nagy bátorsággal áldott meg az isten.
- Engem számítol? Nem bánom, ha az eget éri a feje, akkor is megmondom, amit meg akarok mondani. - Kinya szeme azonban nem büszkeségről, hanem gyanakvásról árulkodott.
- Magadnak tulajdonítsd, itt aztán igazán nem lehet tenni semmit, még isteni szerencse lesz, ha ennyivel megúszod, általában a lúdtalpasokat meg szokták égetni.
- Hát nem a pusztulat jár utánam? - nézett apámra, akiből teljes erővel kitört a nevetés.
- Na, fiam, apád is megbolondult - csapta össze a tenyerét. - Hiába, nagy az isten hatalma.
- Mit nevetsz? - kérdeztem apámtól, sápadozva a haragtól.
- Ezt a bolondot - törölgette könnyeit, lecsillapodva. - Elrémisztette a világot!
- Nem ő rémiszti a világot, hanem a világ rémiszt minket. - Kinya kétségbeesve tördelte a kezeit, időközben zsúfoltig megtelt a putri, minden tekintet rám tapadt, apám szégyenkezve, lesütött fejjel bólogatott, szavaimtól találva érezve magát. Feszülten várták, mit akarok még mondani.
- Ki emlékszik arra, hogy kiöntött a Sebes-Körös? Felengedve merevségükből, vállukat mozgatva egymásra pislogtak.
- Én emlékezek, fiam - szólalt meg Korri, még mindig a tüzet bámulva.
- Arra is, mi volt az előtte való napokban? - Korri erősen gondolkodva összehúzta homlokán a ráncokat. - Pedig nagyon emlékezetes dolog történt.
- Anyád akkor volt veled viselős, fiam - szólt közbe apám.
- Igen, de azonkívül sokkal érdekesebb dolgokat láttak a mostani Öregek.
- Ki a pusztulat emlékezik vissza, fiam, minket elhajtottak az árvízhez. A régi Párizsról már csak a sok patkány jut az ember eszébe.
- Pontosan erről van szó.
- Tudom már! - vidult fel Korri arca. - Ügy emlékezem rá, mint ami máma történt. - Piszkálni kezdte a tüzet, hogy legyen idő összeszedni gondolatait. Mindenki Korrira figyelt. - Soha nem feledem el, pontosan karácsony szombatja volt. Igaza van apádnak, minden arra való embert elhajtottak a vízhez, jóformán csak a gyerekeket meg az asszonyokat hagyták itthon. Hüm - motsolygott mellé -, más világ vollt az. Sütöttünk, főztünk az ünnepre. Akkortájt, akármerre mentél, ennivalónak nem láttad szűkét. Nocsak elég az hozzá, egyem a jó lelked, ahogy hazahoztuk az ennivalót a faluból, azon nyomban meg kellett enni, mert a pockok kiszedték a kezünkből. Nagy istenverés volt rajtunk, ha a halottat egy percre magára mertük hagyni, orrát, fülét lerágták. A pólyás gyerekeket éjjel a hasuk alá szedték az asszonyok, nappal meg az apróság mellett bottal őrködtek a nagyobbak. Verd meg, isren, de sokat szenvedtünk miattuk, a kis putrijainkat szanaszét dúrták, kiüldöztek bennünket a saját kunyhóinkból. Egyszer csak mi történik, nyalom meg az isten kegyes sebeit - csapta össze a kezét fohászkodva -, mint akit csürhébe vernek, jajgatva, visítva menekülni kezdtek, neki a csordalegelőnek, szájukba szedték a kis pockokat, egyetlen fiók nem maradt a putrik között. Letérdeltek a cigányok, hálát adtak a kis Jézuskának, hogy névnapjára megszabadított bennünket a pockoktól. - Elhallgatott, majd folytatta. - Azon az éjszakán ugyanúgy, mint a pockok, jajgatva, ordítozva, nyakunkba szedve alvó gyerekeinket, térdig érő vizet gázolva otthagytuk a putrikat, mert elöntötte az árvíz. így volt ez, fiam. Az isten jobban féltette a patkányokat is, mint minket, azoknak előre szólt, mi meg tavasszal szedtük ki a kis holmijainkat a sár alól, nagy része már elrohadt.
- Az állatok előre megérzik a bajt, Korri - mondta sóhajtva Kinya -, mink meg akkor vesszük észre, amikor már a nyakunkon van. Miért van ez így, te cigánygyerek?
- Azért, Kinya, mert lúdtalpasok vagyunk a fejünkre. De ki tudja, lehet, hogy te is valami nagy bajt érzel, mint a patkányok, azért jajgatsz.
- Sun, ez a cigánygyerek! - nézett körül segélykérően. - Hát azt hiszed, potyára jajgatok, te fiú? Vagy árvizet érzek?
- Jajgass csak, öreg Kinya. Nézd, mind jajgatnak a híres cigányok, akiket ország-világ á bátorságukról és a bölcsességükről ismer, közöttük jajgat apám is.
- Jajgat? Hát nevet, hé.
- Csak te látod úgy, Kinya. Sír, mert visszanézett az időben, és a nagyapja meséiből együtt látja a múltat a kilátástalan jövővel. Sír mindenki, mert most már tisztán látják, hogy az akasztás és a felfüggesztés között alig van valami különbség, csak az egyik meghal, a másik élőhalott marad.
Kinya értetlen szemekkel bámult.
- Nem értem én, fiam - verte a fejét.
- Nem baj, Kinya, ettől már nem lesz rosszabb semmi. Téged nem akasztanak fel, kaptál háromhónapi büntetést, azt is felfüggesztették, nehogy addig enned kelljen adni, majd felakasztod te magad, ha már- nem bírod nézni az unokáid éhségét. A koldust nem az alamizsna tartja, hanem a mankója, és ha azt is elteszik tőle, elpusztul.
Sokáig beszéltem, csak bólogattak csendesen, szomorúan, némelyik felébresztett a múltból egy-egy szebb emléket, de mind hozzátette a végén: elmúlt az a világ, akkor a magyaroknak is volt, de most merre tegyük a fejünket, amikor sír mindenki? Lassanként rájöttek, hogy a mi világunk oda van függesztve egy másik világhoz, és ha ott beborul az ég, nálunk már árvíz van, menekülünk, jajgatnunk kell, mint a patkányoknak. Az istennek is könnyebb volt a rossz sejtelmünkre azt mondani, hogy ámen, mert változtatni ő sem tudott a helyzetünkön.
Billat reggelre felakasztotta magát, nem tudta nézni a gyerekei éhségét. Még aludtunk, amikor a kisebbik fia átszaladt hozzánk.
- Gyere, apám meghalt.
Már csak annyit tehettünk, hogy elvágtuk a kötelet. Szerencsére nem vett részt az esti beszélgetésben, olyan zenészek közé tartozott, akik minden éjszakájukat a kocsmában köpködték végig. Apám, félelmében vagy bánatában, kivezette az egyik lovat az istállóból.
- Öljétek meg - mondta -, ne pusztuljunk rakásra az éhségtől.
Itt az öngyilkosságok színes történeteiből hem lehetett gyűjteményt összeállítani, a természetes haláltól is megrémültek, mindég úgy fogadták, mintha először látnák. A Billat öngyilkossága most éppúgy nem okozott megdöbbenést, mint ahogyan a lovat gondolkodás nélkül agyonverték.
Más embereket, más erkölcsöket gyúrt az idő, a tavaszi örömesték véget nem érő virrasztókba fúltak, ott állt a halál minden putri ajtajában. Jó volt, hogy elmúlt a tél, de a tavasz még koszorúnak való virágot sem hozott. Fagyos, csípős éjszakáin kopaszra nyírta a tájat, és ha volt bennünk még valami kis remény az újjáéledéshez, azt is elfújták a böjti szelek. Azok a napok nyújtottak némi kis örömet, amelyiken nem jött a postás, mert csak halálhírt vagy behívót hozott.
Mit hozhatott volna? Ahonnan a leveleket várták, nem szüreti mulatságot ünnepeltek. Szegény Korri mámi reggelenként majdnem mászva ment a faluba. Borsócskán nap mint nap jobban meglátszott, hogy terhes. És ha mi be is értük egy-két bokor borsikával,95 neki nem adhattunk állandóan füvet. Az álomba merült hajnalokon csordába verődve végigdúrtuk a kerteket, ahol máskor elfészkelt burgonyát vagy ehető magot találtunk, ott ebben az évben a fű sem termett. Akadtak víg, lakomás napok, a tavaszi vetés ideje alatt többször kiürítettük az uraság kendermagot vető gépeit, amíg a béresek deleltek, aztán visszatértünk a borsikához. A tisztiorvos és a csendőrség szinte naponként meglátogatott bennünket, egyik bűnöst keresett, a másik tetvest. Keresetlenül a fészkére találtak, és bámulatos szorgalommal nyírták a népet, ahogy a lelkiismeretük elbírta. Belebetegedtünk, beléko-paszodtunk. A csípős borsikától mindenütt a visszatarthatatlan zöld ürülék alaktalan lepényei látszottak. Ezért egy reggel Bocz doktor javaslatára több tagból álló orvoskülönítmény szállta meg a telepet, nagy létszámú csendőr és katonaság biztosítása mellett. Sorra oltottak bennünket tífusz ellen. Napokig fetrengtünk lázban, minden erőnket elveszítettük, ami az élelemszerzést eddig úgy-ahogy biztosította. Szegény Korri, az isten nyugtassa, egy reggel odaintett magához bennünket, sokáig szorongatta Borsócska kezét, láztól kivörösödött arcán végigfolytak a könnyei, ahogy szívemre kötötte kívánságát.
- Vigyázz Borsócskámra, meg magadra is. Ha lány lesz - suttogta -, az jó.
Komoly bólogatásomra békés nyugalommal hunyta le szemeit, mint akinek az életében minden úgy történt, ahogy kívánta. Sajnáltuk Korrit, de már úgy megszoktuk a halált, hogy inkább a kolduskaskáért bánkódtunk.
Apám mindennap megújuló dührohammal szidta a cigányokat, mert nem engedték levágni a lovát. Könyörgésük azonban báránnyá szelídítette, be kellett látnia, hogy senki nem mehet el gyalog a saját temetésére.
Bocz doktor a hullavizsgálatok alkalmával rájött, hogy a vének tömeges halálát nem tífusz okozza. A teljesen legyengült szervezetek nem bírták el a hirtelen bekövetkezett magas lázt, de aki átvészelte, utána kutya baja sem volt. Különös növényevőkké formált bennünket a szükség, így később sem változott az ürülék színe, hisz a zöld füvektől nem szarhattunk sárgát. Bocz doktor, a hatóság tiltakozása ellenére, feloldotta a telep zárlatát. Nem lettünk boldogabbak. A falu házainak egyetlen kapuján be nem tehette cigány a lábát. Az üzletekben papírral fogták meg a pénzt, nem kívánták elkapni tőlünk a betegséget. Az a szóbeszéd járta, hogy a bolond doktor ki akarja irtani a lakosságot, mert a cigányokat tífusszal oltotta be, és most rászabadította a falura. A járvány terjedése ellen maga a csendőrség biztosította a falu egészségügyi nyugalmát. És ha még értékeltük valameny-nyire a saját bőrünket, akkor messze elkerültünk minden házat. Beértük azzal, hogy a folyó nádasai között lapulva a halászat mesterségét űztük. A folyó és a rét ősi istenei fogadtak bennünket kegyelmükbe, amijük volt, felkínálták, csak meg kellett keresni. A tojó madarak fészkeit költés előtt kifosztottuk, az ehető füveket letaroltuk, és a halak, még ivás előtt, hasunk áldozatai lettek. Apám néhány hónap alatt legalább tíz évet öregedett.
- Hagyd itt, fiam, ezt a helyet - könyörgött szüntelenül. - Botosék átszöktetnek Romániába, legalább megmented a feleségedet.
- Hát tik?
- Mindenki nem mehet el, fiam, mi még bírjuk, de a feleséged elpusztul. Menjetek - biztatott -, legalább a Fardi fiaival bejárjátok a világot.
- A világot? - mosolyogtam. - Te is tudod, hogy az egész világon háború van. Hová lehet menni, amikor a telepet csak éjjel hagyhatjuk el, akkor is szökve?
Apám elsírta magát. Később még egyszer megpróbált rábírni a szökésre, de aztán rájött, hogy nincs értelme. Nyilvántartásba vettek bennünket, és naponként számon kértek mindenkit. Bocz doktor nem tudta, mit tegyen velünk, újra vesztegzár alá helyeztette a telepet, megpróbált ezen a címen valami élelmet kicsikarni a hatóságtól, de egy kocsi mészen kívül semmit nem kaptunk. Be kellett látnia, hogy minden kísérlet minket sújt, a végén már a pap se jött el a temetésekre.
- Látod, Boncza - vetették apám szemére előző dühöngéseit -, milyen jó, hogy nem vágtuk le a lovat, itt rohadnának közöttünk a halottjaink. így is azt gondolják rólunk, hogy kutyákat temetünk.
Thuli96, aki már egyáltalán nem hasonlított a nevére, mert arcából csak a hegyesre pödört bajusz látszott, az egyik temetésre menet mellém szegődött.
- Hallod, testvér - suttogta titokzatosan -, tudod, én világéletemben a pap mellett álltam, amíg az a vén gazember kijárt a temetésekre.
Nem tartottam nyilván, ki ki mellett áll végtiszteletek alkalmával, így hinnem kellett Thuli állítását. Vártam, hova akar kilyukadni. Sokáig kótyászta kampósbotjával az út göröngyeit, majd kimondta végakaratát.
- Én akarok prédikálni.
Első hallásra gyanúsan vizsgálgattam, az ember lassanként önmagával szemben sem lehetett elfogult. Thuli elmosolyodott.
- Azt gondolod, megbolondultam?
- Dehogy gondolom - mentegetőztem.
- Ha azt gondolnád, azon se lehetne csodálkozni. Ennyi bánat után - mutatott a zötyögő kocsira - semmi nem lenne már szégyen. De tudod, azt gondoltam, bánkódjon a pusztulat, úgyis idejutunk mindannyian. Mit segít a szomorúság? Gosnyáék letették minden gondjukat - nézett a házilag eszkábált koporsó felé. - Akkor meg minek sírjunk? Vagy irigyeljük tőlük? Hadd lássák onnan fentről - bökdösött kampósbotjával az ég felé -, hogy örülünk neki.
Nem értettem, kiknek akar vidámságunkkal kedveskedni, de Thulit ez nem zavarta.
- Hogy van az az atyaúristen a mennyekben? - kérdezte.
- Drága Thulikám, mi a bánatos virágszálért álltál világéletedben a pap mellett?
- Sun, cigánygyerek, azt gondolod, értettem, mit papolt? Csak az elejét tanítsd meg velem, a végét tudom, hogy „ámen".
Amíg ki nem értünk a temetőbe, Thuli egész úton a miatyánk első sorát szajkózta. Időközben suttogva hangpróbát csinált, bólogató elismerésemre mosolygott.
- Mivel csendesítsem el őket, ha zsinatolnak? - bökött oldalba.
- Nyújtsd fel a kezed, ahogy a pap szokta.
- Na, jókat mondói, hé - engedte le a húrjait. - Az istent leemelhetik nekik, ha beleízeledtek a beszélgetésbe, akkor se figyelnek rád.
- Majd rájuk szólsz.
- Nem, nem - ingatta a fejét elgondolkodva. - Valami még hiányzik az imádság elejéről.
- Testvéreim az úrban - találgattam a papi mondókákat.
- Az az, a feje pusztuljon el annak a csipás papnak - vidult fel. - No, ezt nem fogom elfelejteni.
Mozgott a szája egész úton, a temetőszélen már köszörülte a torkát, úgy látszott, ott elkezdi, de valahogy mégis meg emberelte magát.
Nálunk mindenki a megboldogultak hozzátartozója volt, így aztán az elhunytak sírba helyezésekor illett egyformán jajgatni legalább addig, amíg a hantok koporsódöngető hangja megszűnik. Thuli a sír fejrészénél, kampósbotjára támaszkodva, várt türelmesen. Az összetákolt korhadt deszkaládák recsegő dübörgésére letörölte arcáról a lámpaláz barna foltjait. Ezt a hangot nem lehetett soha megszokni. Zsibongott, jajgatott, karattyolt mindenki, amíg a göröngyök zuhataga elcsendesült, majd a hajdani papi szertartások, temetések beidegzett mozzanatai szerint megálltak a csonka szerszámok, elnémultak a kötelező jajongások.
- Testvéreim a sírba! - kiáltott Thuli. - Kezeit az ég felé nyújtotta, a kampósbottal együtt. Körüljártatta tekintetét. Mindig akadtak a tífuszhírek ellenére is kíváncsi vagy isteneskedő öregasszonyok, akik megbámulták a cigánytemetéseket.
- Imádkozzunk! - szólított fel mindenkit. Megvárta, amíg közelebb jönnek, és leengedve juhászkampóját, átszellemült ájtatossággal rázendített.
- Amaro dad Devla, konszan and 0 cséri?7 - Elhallgaott, választ várt kérdésére, de mivel csak földi sóhajokat hallott, ugyanolyan hangon folytatta.
- Szász, káj nájszász, dzsánel o Del kana, szász jekvár, jék rom, táj jek beng.8
Ha lehetne fokozni a cigányok szeméből tükröződött meglepődést, akkor a legfelső fokot kellene említeni.
- Hallod, az anyám keserves istenit - suttogták egymás fülébe -, Thuli cigányul mesél az istennek! - Hol rá, hol a körülöttük bámészkodókra néztek, látva a zsebkendős, imára kulcsolt kezeket, megenyhülve, magukba fojtott mosollyal végighallgatták Thuli meséjét.
- Na látjátok - kérdezte a „máig is élnek, ha meg nem haltak" után -, minek ide pap? Ezt a mesét legalább értettétek. Azoknak meg mindegy - intett az öregasszonyok felé -, úgyis magukért imádkoznak.
A következő alkalomkor már nem tiltakozott a tiszteletes úr, tartott a konkurrenciától, híre ment a szépen prédikáló cigány papnak.
A Thuli-féle esetek csak ideig-óráig hoztak jókedvet. Igazán örülni, nevetni akkor lehet, ha teli az ember hasa, vagy annak reményében, hogy megtöltheti. Borsócskám esténként számba nyomta a mellét.
- Szívjad - mondta -, majd meglátod, tejre jön. Nanikámmal is annyi tejem volt, mint egy tehénnek.
Mosolyogtam Borsócska gyerekes jóindulatán, annyit használt, hogy elaludtam rajta. Sokszor arra ébredtem, erőlködve, nyögve, hogy visszagyömöszöli ajkam közé megduzzadt emlőjét.
- Sírtam? - kérdeztem.
- Nem, csak kiejtetted - zsörtölődött. Nem ellenkeztem, így legalább visszautasíthattam az önmagától elvont falatokat. Aggódtam. A cigányasszonyok nagy része elvetólt, a legcsekélyebb megbetegedés halált hozott.
- Jól vagy? - érdeklődtem szüntelenül.
- Hogyne lennék jól, te dili - szorított magához. Ügy tettem, mint akit végtelen apai boldogság tölt el, nehogy a magzatelhajtás gondolata megforduljon a fejében. Öleltem Borsócska gerizdes bordáit, a nyár gondolata visszalopta belém a reményt, amit percek múltán újra elveszítettem. Hol van még az? A hajnalokba nyúló színlelt alvásról csak a kibuggyanó sóhajok árulkodtak, titkoltuk belső szorongásainkat. Már nem jósolt senki, benne éltünk a kegyetlen jövendőben, aminek szenvedései beláthatatlan messzeségbe nyúltak. A káromkodó, fenyegető csendőrök sintércselekményeikkel bizonytalanná tettek mindent, ami még nem múlt el magától.
Vágytuk, féltük a holnapot, a percek rettegései egymáshoz kötöttek bennünket, aki kibújt a falkából, nem volt módja többé visszajönni. Csődöt mondtak a legrafináltabb cigányfurfangok, szökni, bújni, beteget színlelni senki nem akart, ha szóltak valakinek, előállt, leszámolva önmagával, hogy mentse a többit. Igaz, annyit is ért vele.
Apám nem tudott belenyugodni önfejűségembe. Látszólag úgy tett, hogy lemondott minden próbálkozásról, de titokban tervelt valamit.
- A jövő héten itt lesznek Botosék - újságolta.
- Megbolondultak? - kérdeztem ijedten. - Ha ide beteszik a lábukat, élve nem kerülnek ki.
- Ne féltsd azokat, tudják, hogy kell csinálni. Gyanakodva néztem apámra, tegnap egy jó külsejű paraszt bácsi merészkedett be a telepre azzal, hogy megnézze a lovat. - Ki volt az a bácsi?
- A szalontai gyepmester. Hatósági papírral jött - igyekezett tisztázni a dolgokat. - Különben szóba sem állok vele. Nem akarok én több bajt.
- És? - néztem rá kihívóan. Megpróbálta haragosan ráncba szedni a szemöldökét, aztán sikertelenül feladta.
- Botosék küldték - vallotta be. - El kell mennetek, vagy fölakasztom magam!
- Ne sírj apám, mert megőrülök - ripakodtam rá.
- Én talán nem őrülök meg, az anyád - robbant ki belőle az igazi harag -, amikor nap mint nap a szemem láttára kínoznak! Van benned valami kis szánó lélek a viselős feleséged iránt? Mit segítel már itt? Legalább a saját gyerekedet tekintsd - apellált a lelkiismeretemre.
- Mikor jönnek?
- Pénteken - fújta ki nagy lélegzettel füstölgő haragját.
- Elég szerencsétlen napot választottak.
- Törődnek is azok a babonákkal, amikor baj van. Ha előbb lenne piac, előbb jönnének, a románok között majd elvegyültök.
- Borsócskát elküldjük.
- Hát te? - nézett ijedten. - Azt gondolod, elmegy nélküled?
- Egyedül könnyebben utánuk tudok menni, ha ő már biztonságban van, de ha együtt elkapnak bennünket, neki sem kegyelmeznek.
Apám gondolkozott, meghányta-vetette magában a dolgot.
- Nem csapsz be? - kérdezte gyanakvóan.
- Mért csapnálak be, ha már Borsócska elment? - Nekem könnyebben sikerük játszanom a haragot, mint neki. - Jobb lenne, ha a lányaidat is kimentenéd.
- A lányaimat! - fitymálta aggodalmam. - A kicsit nem engedi anyád, a nagyokat meg ne féltsd. Mindnek megvan a maga védőszentje. Azt gondolod, Petrus saját magáért reckírozza a fejét? A katonák prócáklijából" kilopja az ennivalót, hogy legyen a húgodnak.
Borsócska eleinte sírva, fenyegetve tiltakozott, arra gondolt, valami más nőt fogtam, apámnak, anyámnak latba kellett vetni minden rábeszélő tehetségét, mire nagy esküdözések árán sikerült meggyőzni.
Botosék nem tették ki magukat a nappal árulkodásának, egy hajnalon, két nappal előtte a megbeszélt időnek, bezörgettek. Hevenyében elbúcsúztunk, meghagyták, hol keressem őket, aztán, ahogy jöttek, olyan észrevétlenül eltűntek, még a cigányok sem vették észre. Egy napig sikerült titkolni Borsócska távollétét, de az elég volt, addigra árkon-bokron túljutottak. Sokkal nagyobb megtorlásra számítottunk, mint az a kis felelősségre vonás, amiben részesítettek. Megkönnyebbülten sóhajtoztam, örültem, hogy Borsócska sorsa megoldódott, de nélküle lyukasnak, üresnek éreztem az éjszakát.
Nem baj, gondoltam, majd megszokom, rosszabb már úgysem lesz.
Azon a péntek reggelen, amelyiken eredetileg Borsócska szökését terveztük, ismét megszállták a telepet. Álmosan, borzosan, mosdatlanul kivertek bennünket a putrikból. Bambán, zsibbadtan vizsgálgattuk egymást, némelyikünkre már csak a régi, gondmarta ráncai hasonlítottak.
Bocz doktor lemondott minden kísérletről, az ordítozó, bolondos motorbiciklis huszár szótlan, magába zárkózott lett.
- Mit rendeljek? - kérdezte, ha panasszal fordultak hozzá. - Éhesek vagytok, az a bajotok. Vége lesz ennek nemsoká - vigasztalt mindenkit fapofával. Ahogy azon a reggelen csordába verve kihajtottak bennünket a nagy legelőre, valóban úgy látszott, hogy most már mindennek vége. Habár a korai ébresztőt lényegesen olcsóbban megúsztuk az eddigi véres riasztásoknál. Alig dübbent el egy-két puskatusütés a kiválasztottak csontos hátgerincén, még arra is vigyáztak, nehogy valamelyik megsántuljon, vagy ne adj' isten, véres legyen. Nem tudtuk hova tenni viselkedésüket.
- Talán jobb az idő - találgattuk vidámságuk okát. A mogorva, lándzsás bajuszok alatt oda nem illő gúnyos fintorok nyúltak el, és a szüntelen hahoták minket is jobb kedvre derítettek. Nem láttuk, hogy a pörge kakastollas kalapok alól hideg, gyűlölködő tekintettel mustrálgatják girhes testünket. Tarka rongyos csapatunk hosszú sorai átszelték a legelőt, álltunk némán, futó gondolatokkal, ahogy a májusi nap arcunkba döfte meleg sugarait. Máskor nem számított, ki hol áll, az ütések, rúgások elértek mindenkit. Most szigorúan családi különítményként kellett felsorakozni, úgy, hogy jobbról az apa, utána az anya, majd születés- vagy nagyságrendben a gyerekek. Áz ordítozás nem riasztott bennünket, még az sem túlságosan, ha a csendőrök mellett szorgoskodó kézbesítő rendőrök kardlappal megporolták a sorból kilógókat. Nem tudtuk, mire várunk, de álltunk türelmesen. Ahogy telt az idő, úgy lazultak meg a feszülő aggodalmak. Ha akarták volna, rég a földön henteregnénk, mint máskor, a verésen kívül meg mi várhat még ránk? Ezekből a gondolatokból merítettek bátorságot a gyengébb veséjűek, hogy kézfelnyújtással félrelépést kérjenek. Bizony ezt reggel még senki sem merte megkockáztatni. Sajnos az el nem végzett dolgok rohamosan elviselhetetlen teherré váltak, mozgott, sziszegett mindenki. A csendőrök bajuszuk alatt aszalták a muris jelenetet, úgy tettek, mint akik nem látják a feltartott kezeket, mert kérdezés nélkül megszólalni okot szolgáltatott végtelennek mondott türelmük elvesztéséhez. Ki hol tudta, ott fogta, igyekezett kézzel visszatartani természetes szükségét. Még mindenki embernek érezte magát, és sem a szülők gyerekük előtt, sem a gyerekek a szülők előtt nem akartak állattá válni. Csakhogy vannak dolgok, amiknek nem lehet ellenállni, vagy ha mégis, az emberfeletti erőt kíván. A putrik ruhátlan, nedves világában mindig baj volt a vesékkel, és a hólyagok nem tűrtek halasztást.
Talán órák teltek bele, mire a csendőrparancsnok méltóztatott felfigyelni a zsibongó, ugrándozó sorokra. Már nem használt a kézbesítő rendőrök kardlapozása.
- Mi ez a nagy mozgolódás? - kérdezte dörögve. - Talán nem fértek a bőrötökben?
- Vizelni kell - kiabálták kórusban.
- Nocsak, más óhajotok nincs? Disznó népség. Képesek lennétek bepiszkítani a gyepet?
- Muszáj, tiszthelyettes úr - sziszegték rázkódva.
- A nők és a gyerekek két lépést hátralépnek, de csak kisdolgot! Feletetem vele, amelyik odarondít. A férfiak vigyázz! Fene a türelmetlen népségét!
Megmerevedtünk, elült a mozgolódás, csak a gyerekek léptek hátra, a nők szégyentől piruló tekintettel a messzeséget nézték, nem mozdultak. Feszült csend lett, a parancsnok intésére méltóságteljes léptekkel elsétált soraink között a legénység, csizmaorral egymás mellé piszkálták a mezítlábas bokákat, ahol mozgást észleltek, halk dübbenéssel csendre intették, hogy a parancsnok katonás, ropogó szavai tisztán érthetők legyenek.
- Kinek van dolga? - kérdezte vészjóslóan. - Tessék, ki a szerszámot, és rajta! Disznók! - adta tudtunkra kilétünket. Szavait szigorú csend követte. Úgy látszik, túl korai volt az öröm.
- Szóval senkinek? - tompította le a hangját. - Hát jó. De akin hugyos nadrágot látok, vagy még ilyen kéréssel előáll, arról leverem a hússal együtt.
Nem volt okunk kételkedésre. Itt-ott még elhangzott egy-egy halk, vesegörcsös szisszenés, de elnyomták a puskatusok és kardlapok rövid csattanásai.
Lassan kúszott az idő, vértelen füleinken átvilágított a tűző nap, földbe döfött tekintettel támasztottuk görcsöktől megzsibbadt alsótestünket. Tíz óra lehetett, az elterülő sík legelőn tücsökciripelés hallatszott. Egyenletes szuszogással lélegeztünk, mintha azt is vezényszóra tennénk. Űgy éreztük, erőlködésünkbe belereszket a levegő, és percről percre erősödő mély morajlásba csap át. Nehéz bombákkal terhelt gépek zúgtak felettünk, mélyen alattuk ficánkoló vadászok kíséretében.
- Feküdj! - vezényelt a csendőrparancsnok. Szétfutottunk, távolabb a nőktől, elterülve a friss tavaszi fűben, és görcsös fájdalmunk okozójának halk zizegésével tömény hálánkat küldtük a magasban ragyogó apró, fényes pontok felé. Megkönnyebbült sóhajtásokkal hevertünk, nem érdekelt senkit, hogy a csendőrök szuronyukat, kakastollas kalapjukat hasuk alá gyűrve belefúrták magukat a földbe. Nem akartunk megszökni, úgy éreztük, a mai leckén már túl vagyunk. Az egyre távolodó repülőgépzúgás azonban lassanként kirázott bennünket álmainkból, a pattogó vezényszavak hallatán könnyebbé vált testtel, de még mindég nehéz szívvel, ismét felsorakoztunk. A csendőr uraknak nem állt módjukban ellenőrizni parancs elleni cselekményünket, így továbbra is kemény várakozó álláspontra kényszerítették üszkös hadunkat. Az a kis öröm, ami a megkönnyebbülés után közénk lopakodott, minden szorongás nélkül helyet talál lelkünkben, ha a község hintói puha kerepelésükkel cl nem riasztják. Most már értettük a várakozás okát. Az egyik hintóról Bocz doktor szállt le két szemüveges úriemberrel. Valami nagykutyák lehettek, a csendőrök keményen vigyázzba kapták magukat előttük. Nem szóltak, messziről nézegettek bennünket, amíg a főjegyző hintója megérkezett.
- Megint oltás! - suttogták a cigányok.
Lehet, gondoltam, bár megszokta az ember, hogy a doktori dolgokat fehér köpenyes emberek csinálják, de hát olyan mindegy, így is, úgy is elpusztulunk. Itt már nincs olyan szervezet, amelyik elbírjon egy tífuszoltást. Az ijedség fellazította a sorokat, gyorsan intézkedni akartak a csendőrök, de a civilruhások leintették őket. Megjött a főjegyző, két ismeretlen úrral, aztán a kenyérjegyiroda összes kisasszonyai.
- Mi lesz itt, Devla? - fojtogatott bennünket a rossz érzés. Egyik pillanatról a másikra változott gondolatunk, a félelem és az öröm két végletén csapongva. Még tanakodtak az urak, vagy valakire vártak, nem sürgette őket az idő.
- Talán pótkenyér jegyet adnak? - motyogtuk orrunk alatt, de a másik percben már egész másra gondoltunk, pontosan az ellenkezőjére. Lehet, hogy megvonják mindenkitől, mert eladtuk? Csináltak már ilyet.
- Egye meg a bánat - vigasztaltuk magunkat. - Egy marék kukoricaliszttel kevesebbet eszünk. Minek nekünk a jegy? Pénz nélkül nem adnak rá semmit. Akkor nem mindegy?
De ahogy megérkezett a járási tisztiorvos, abban a pillanatban elvetettük a kenyérjegy gondolatát. Ijedt szemekkel néztünk egymásra, most már nem kétséges, oltás lesz. Apám halálra vált arccal rám sandított.
- Majd a karodba adasd, hé, könnyebben ki lehet belőle szívni - figyelmeztetett. A húgom biztatóan nézett rám, így szokás a kígyómarással is, de még senki nem maradt tőle életben. Akármerre néztem, félelemtől eltorzult arcokat láttam. Elég volt megpillantani a járási orvos elhájasodott alakját, mindenkinek az oltás jutott eszébe. A repülőgépeket talán az isten küldte, ha nem jönnek, most egyetlen nadrág nem marad szárazon.
- Bár megint jönnének! - nézegettük áhítattal a magasban keringő gólyákat.
Szegény kis Borsócskám, de jó, hogy elmentél! Bocz doktor lépett hozzánk közelebb.
- Figyeljen mindenki rám - kezdte nagy hangon. - Akit szólítanak, az családostól idejön - jelölte ki a helyet. Közelebb jött a lányos hintó, egy kézbesítő felkapaszkodott a kocsis mellé, nagy hangon továbbította a kisasszonyok suttogását.
Az elsők után nem sokkal a mi családunk következett. Megálltunk az úri csoport előtt, a csendőrparancsnok nem szólt, csak mutatta, hogy húzzuk ki magunkat. Kihúztuk. Anyámat minden vizsgálat nélkül félreállították, utána a lányokat, kettőnket tüzetesebben megvizsgáltak. Minden férfival ezt tették. Ledobatták velünk a felsőruhát. Szentséges Szűz Mária, összefacsarodott a szívem, ahogy megláttam apám csontváztcstét. A két orvos vitára szállt felettünk. Bocz doktor kitartott, hogy apám beteges, sőt az egész családunk tüdőbeteg, bizonyításként rám mutatott.
- Gyerekkora óta én kezelem - kopogtatta a hátam -, örökölt a betegsége.
Nem szólhattunk belé az egyezkedésükbe, de olyan volt, mint amikor a kupecet árulják. Annyit sikerült az eddigiekből megállapítanunk, hogy két részre szedik a népet, egyikbe az erőteljesebbjeit, a másikba a gyengéket sorolják.
- Mutasd a nyelved! - kiáltott apámra a járási orvos. Szegény öreg kilökte, majdnem a hasáig ért.
- Fúj! hát ez hülye - fordult Bocz doktor felé undorodva. Gyorsan el kellett hordani a gönceinket, mielőtt kifejezést ad rossz érzésének.
Találgattuk, mit akarhatnak, ha ugyan eddig sem tettünk mást. Most már Bocz doktor viselkedése foglalkoztatott bennünket, és ez lényegesen aggasztóbbnak tűnt. Azt láttuk, hogy az erősebb férfinépet körbefuttatják vizsgálat közben.
- Vásár van itt, vagy sorozás? - kérdezte apám, mintha én lennék a megmondhatója.
- Melyik a jobb?
- Egykutya - legyintett.
Azt hiszem, a cigányok is így fogták fel. Petrust már a hátán vitte Simaj a bizottság elé.
- Dufla ótást adjanak ennek, tisztelt doktor urak, vagy én ütöm agyon - dobta le Petrust, mint egy döglött kutyát.
- Öreg, beteg ember létemre nekem kell mindenhová cipelni, hát mi élete van már ennek? - tárta szét a kezeit sopánkodva.
- Vidd el innen, te vén disznó - förmedt rá a járási orvos -, vagy kitépem a bajuszod! - Simaj lábánál fogva húzta közénk Petrust.
- Baj van - lihegte. - Katonákat szednek. Ügy látszik, igen, gondoltam.
- Láttátok, hogy állnak előttük a csendőrök? Hühüm, nem akárkik ezek - húzta fel a szemöldökét sokatmondóan.
- Vén róka vagyok már én. - Az bizonyos, hogy Simaj nagyon tökéletesen játszott, szinte irigykedést váltott ki a hátralevőkből. Na de nem szorult huncutságért tanításra a mi fajtánk, ha valahol gyümölcsöztetni kellett adottságait, szívvel-lélekkel a tökéletesség látszatára törekedett.
Márpedig itt nagyon úgy nézett ki, hogy szükség van rá. A családok kiszedett színe-java minden eddigi aggodalmat felülmúlt. A még ki nem válogatott sorokban egymás után ájultak el a férfiak, némelyiket reszketve, húgyosán vezették a bizottság elé, mint a szélütöttet.
Nagyon lelassult a vizsgálat. A csendőrparancsnok, igénybe véve a község hintóit, elküldte ebédelni a legénység felét, aztán váltottak. Az ott maradt rész a kiválogatott csapatok között sétált, szigorúan elszigeteltek bennünket egymástól, nehogy összekeveredjünk. Késő délutánra hajlott a nap. Látszott az úri népen, hogy már unja. A csendőrök idegesen rázogatták fegyvereiket, fogvicsorgatva keresték az alkalmat, hogy elrabolt délutáni pihenőjükért törlesszenek rajtunk valamit. És ha ők valamit kerestek, soha nem hagyták kárba veszni a rászentelt időt. Álltunk, és vártunk türelmesen, az se hozott ki bennünket a sodrunkból, ha valamelyiket álbetegsége legtökéletesebb játéka mellett a másik csoporthoz küldték. Ki tudta volna közülünk megállapítani, melyik jár jobban. Már nem mertünk olyan nagy biztonsággal különös érzékünkre se támaszkodni, mint valaha, mostanában elég sokszor csődöt mondott. Elfáradtunk az erőlködéstől, hagytuk, hadd folyjon minden a maga medrében, valahol majd találkoznak. Azt gondolom, így vélekedhettek az urak is. Ahogy elment a két szemüveges civil, változtattak a módszerükön, felsorakoztatták a hátralevő népet, rámutattak egyik-re-másikra, nem számított, egészséges vagy valóban haldoklik, felírták nevét a kisasszonyok.
- Így na! - dörzsölték'kezüket. A hosszú, fárasztó munka után hirtelen életre kelt minden, gyorsan ráncba szedték a két részre osztott népet. Míg az urak megtárgyalták a további teendőket, addig a csendőrség kirázatta belőlünk a napi semmittevés bágyadtságát. A főjegyző úr, aki egész nap szerényen meghúzta magát, a felsorakoztatott csoportok elé hajtatott, és a hintóról elmondta mondókáját.
- Kemszépen! Önöket most két csoportra osztottuk. Tudjuk, hogy nem könnyű kiszakadni a családból, de kemszépen, be kell látni, hogy háború van, és a hazának nagyon nagy szüksége van a munkás kezekre. Kétfelé mennek dolgozni, kemszépen, de eljön az idő, hogy majd találkoznak.
Az utóbbi szavak nem jutottak el tudatunkig. Az, hogy „dolgozni" mennek, valami csodálatos mesének tűnt a főjegyző szájából! Színes, tiszta, világos képek költöztek kormos, füstös agyunkba, az élet áhított képei. Dolgozni, enni, szabadnak lenni? Ilyen zene alkotására csak a magasságos teremtő képes. Áldott legyen érte az ő szent neve!
- Éljen, éljen! - ordított a csecsszopó is. A hókaképű főjegyző megállt beszédével, csodálkozva nézte a térdre ereszkedő asszonyokat, hogy apró rajkókkal az ölükben közelebb kúsznak -a hintóhoz.
- Dicsőség övezzen a te magasságos székeden! - zümmögték, tekintetükben az őszinte áhítat ragyogásával. Meglepődve nézett körül, nem volt egészen meggyőződve, kinek szól ez a nagy tisztelet, de egy szerény fejbólintással nyugtázva, folytatta beszédét.
- Holnap vonatra szállnak, és elviszik magukat a munkahelyükre. Kemszépen, önöknek éppen úgy kell tudni, mint bárkinek, hogy háború esetén a haditörvények vonatkoznak mindenkire, tehát úgy gondolkodjanak, hogy ez maguknak is szól. Ne vigyenek magukkal ruházatukon kívül semmit, ott mindent megkapnak. A kisasszonyok adnak három napra szóló pótkenyér jegyet, hogy legyen az úton mit enni. - Nagyon gyorsan dolgoztak a lányok, mire a főjegyző úr befejezte mondanivalóját, szinte elintéztek mindent. A kiválogatott rész dupla pótjegyet kapott, így aztán meglett az öröm mindkét részen. Boldogságtól visongva azt sem tudta némelyik, milyen táncot ropjon; jókedvű, hemzsegő csoportokba verődve visszaballagtunk a telepre. Kit érdekelt már, hogy a csendőrség egy része még mindig a telep külső peremén sétál. Ott rohadjanak meg, ahol vannak, holnap itthagyjuk őket.
- Vágd le a lovat, Boncza! - követelték a cigányok. - Együnk-igyunk, elég volt a koplalásból. Aki még mindig meg akar halni, menjen ki saját lábán a temetőbe.
Milyen kevés kellett itt a boldogsághoz! Elég volt egy szó, hogy az ábrándok és az élni akarás örökké leomló homokvárait újra építeni kezdjék. Még csupán egy szó hangzott el, egy üres, sokértelmű szó, távol a valóságtól, de a képzelet égig érő szalonnahegyeket szült, amit vadlovak dübörgő patazaja mellett, csámcsogó szájjal kóstolgattak. Visszaköltözött a régi jókedv, messze hangzó pergő zenét ökröndözött a cigánypárizs. A sült, főtt lóhússzagra felébredtek az alkotás vágyának szunnyadó méhecskéi, és a zsenge, vagy kényszernélkülözés miatt hervadozó szirmok között elhintették termékeny hímporaikat. Csodálatos sors, mézesmostoha kegyetlenségeddel hullahegyekbe darálod semmi létünket, gyásztól, keserűségtől bemohosodott világunkat elárasztod kínnal, szenvedéssel, hogy egyetlen szavadra édessé váljanak a percek.
- Kár volt elküldeni Borsócskát - sóhajtozta apám, szánva-bánva tettét. - Meglett volna a gyerekek között, legalább az anyád keze alatt szülne.
- Addig még van idő - vigasztaltam. - Üzenünk neki, vagy érte megyek.
- Előbb meg kell erősödnöd - oktatott.
Neked is - gondoltam, még mindig elfacsarodó szívvel. Hányszor összehúztunk, amióta kikelt a jó idő. Most értem, miért nem tette le a rongyos nagykabátot. Fázott. Kerekre tágult szemeibe visszatért a régi beszédes jókedv, pedig nem evett a lóból. Bólogattam jóindulatú intelmein, ki tudná, ha nem ő, hogy milyen a haditörvény, aki hősként végigcsinált egy háborút, sok jónak és rossznak ismerője. Aztán hol voltam én már a hajdani puccos diáktól? Kócos, mosdatlan, rongyos külsőmmel elvegyültem a zörgő csontú falkában, egyetlen közös gondolat vitt bennünket: élni! És ehhez nem fért más. Betokosodott a józan ész, a vágyak, az ábrándok, az emberség. Két kő mogorva zúgása őrölt állattá bennünket, és kiperegtünk apró lyukú szitáján, mint a férgek. Anyám lázasan csomagolt, minden kacatjának jelentőséget tulajdonítva.
- Ez is kell - mondogatta, és apám dörcögésére villámokat szórt tekintete. - Mert félre áll a szátok, ha nincs valami. - Ö is gyorsan elfeledte a soha nem voltat, pedig még a boldog jövőben egy árva percet sem láttunk.
- Reggel meg kell gyújtani a szalmát - rugdalta a putri földjén szétzilált törekhulladékot -, különben megesz bennünket a bolha, ha majd hazajövünk.
- Igenis, őrmester úr! - húzta ki magát apám. Magukra hagytam őket vidám zsörtölődésükkel, bejártam a zsongó telepet. Ma csak este volt, egybefolyt a korán a késővel, időtlenül vártuk a holnapot. A félelem kint rekedt a kunyhók betakart ablakai mögött, bent a putrik mélyén hosszú lángú mécsesek sovány lobogásában bronzszínű jókedv mutogatta fehér fogait, böfögve nem titkolt gondolatai mellett, hangosan álmodta a jövőt.
- Messze megyünk? - kérdezték fogvájva.
- Messze.
- Bizony, gyalog is nagy utat megtennénk három nap alatt. - Az otthon és a rejtett jövő közötti távolságot méregetve, vidáman törölgették zsíros ujjaikat az asszonyok szoknyáiba.
- Ha tele a has, nincs messze semmi.
- Nincs, nincs - hagytam rájuk. - Akkor a halál csak elszomorít, de éhesen a születés is gyászos.
- Születés, halál? Kinek van ezekre szüksége? Élni, ez a fontos. Mert nincs szebb az életnél, ha szép - emelték ujjukat figyelmeztetőre. Véges agyuk rövid zsákutcaiban már elenyészett a múlt, ott bolyongtak a reményteli jövő ismeretlen országútjain, ahol friss zöld füvet ropogdttak a lovak,-elféledve, hogy tegnap még ők legeltek. Petrus összeállt a húgommal.
- Minek húzzuk-halasszuk? - kérdezték. - Űgyis csak pletykálnának a cigányok, ha látnák, hogy egymás mellett alszunk.
- Én meg, testvér, úgy kapálok - dicsekedett Petrus -, hogy ember legyen a talpán, aki versenyre jön velem. - Nem tudtam, miért mordja, de nem árt, ha van a családban, aki jól tud kapálni. Szerettem Petrust, gondolatai és tettei félrebillent serpenyője örök kiegyenlítetlen maradt, ő maga volt a rejtély, soha nem tudta, mit cselekszik, még kevésbé azt, hogy mit akar, de a szerencse valahogy hozzáragadt, különben rég elveszett volnat
- Ettél, te gyerek? - kérdezett nagy hangon.
- Ettem.
- Na, akkor mesélek neked. - Nem sikerült Petrusnak, a húgom gallérjánál fogva elcipelte. Gondolom, a gyors nászra lépés riasztotta, mert hogy nem az ő érdeme volt, arra esküdni mernék. De a boldogság úgy jó, ha adják.
Hajnalra elült a lárma. Kit hol ért az álom, elnyújtózott a putrik poros alomszalmáján, nem zavarta belei örökös ku-ruttyolása, mint máskor. Feszesre tömve vele aludt az éhség mogorva békája. Gondolataim még valameddig csapongtak, aztán fáradtan belefolytak a közös nagy csendbe. Néha felriadtam a kutyák barátságtalan hörgésére, de aránylag hamar elrepült a csonka éjszaka. A cigányok egy része már kora reggel készenlétben állt, batyuba kötve a betyárbútort, nem akarták, hogy idehaza elfogyjon a lóhús.
Gyorsan elkezdődött a nap, az ébresztő apróság orrát-szemét dörzsölve követelte a reggeli jussát, visítva egymásba martak, ha a másik kezében nagyobb cupák volt, vagy földhöz verték magukat rugdalózva, amíg meg nem kapták a maguk részét valamilyen formában. A nagyobbjai ficánkolva körülfutkosták a tüzet, itt-ott elcsattant egy nyakleves, máshol apró családi perpatvar illeszkedett a telep természetes rendjéhez. A lányok már cicomázták magukat, a fiúk még álmosan vakaróztak, ásítozva méregették a nap állását, csak az éltesebb emberek sütkéreztek a lobogó szalmalángok mellett álmukat vagy vágyukat mesélve. Anyám nem örült, nem búsult, hogy a család egy fővel megszaporodott, éppolyan mogorván, erőszakosan evésre kényszerített, mint máskor, ha volt.
- Miért nem a vődet kínálgatod? Ügy szokás, nem? - próbáltam illemre tanítani.
- A vőm eddig is megtalálta, eztán se traktáltassa magát. Neki n.:,.! tte van a felesége, a tied meg, csórókám, ki tudja, hol van! Egyél! - unszolt könnybe lábadó szemmel. Étvágytalanul nyeltem a megszíjasodott vörös lóhúst, amíg egy alkalmas pillanatban kereket oldhattam. A reggeli sürgés-forgás kezdett alábbhagyni, mindenki elrendezte a cók-mókját, kihordták a putrikból, amit majd pótolni lehet, aztán, ahogy elégtek a tüzek, tétlenségükben gondolkodásra kényszerültek.
- Mikor indulunk, hé? - kérdezgették. Megdöbbenten meresztgették egymásra a szemüket, nem használt a homlokráncolgatás, sem a vakarózás, kénytelenek voltak rájönni, hogy nem tudnak semmit. Ijedten kétségbeesve előráncigáltak engem is a fiatalok közül, de éppoly csodálkozó tekintettel néztem rájuk, mint ők énrám.
- Na? Hátha már el is ment a vonat - riasztgatták egymást. Végül egy három főből álló csoport vett magának annyi bátorságot, hogy a telep szélén sétáló egyik csendőrt megközelítse.
- Állj! - hangzott a kiáltás. - Hová mentek?
- Azt akarjuk megkérdezni, kérem szépen - kapkodták le sapkájukat -, hogy mikor megy a vonat.
- Hova? - Ez volt aztán a fogas kérdés, behúzták nyakukat válluk közé, álltak dermedten, mint akiket odacövekeltek.
- Mars vissza! - vezényelt. Nem várták meg a biztatást, letörten visszaballagtak.
- Na - bólogattak gondolataikhoz sóhajtva. - Jól felültetett bennünket az a sápadt képű főjegyző. A kis szalmáinkat is elégettük, most már az sem lesz, amin aludjunk. Milyen oktalanok vagyunk - ismételték el egymás között -, se nem kérdünk, se nem hallunk, csak felülünk a mások bolond szavának. Hát van igazság a földön? - nézegettek a fényesen ragyogó nap felé. - Megbánták, vagy másokat visznek helyettünk, mink meg hadd dögöljünk itt éhen.
Egy ideig zúgolódtak, aztán belátták, hogy nincs értelme. Ha valaki nem tud segíteni, akkor azok csak ők lehetnek. A végén megpróbálták keserűségüket egymás tréfás megjegyzéseibe fullasztani.
- Na hé - gúnyolták Gigit -, meglátjuk, milyen szalonnát húzói a nyársra! Nehogy elégjen a szalonnasütőd, kár lenne a nagy darab szalonnáért.
Petrus sem maradt ki a játékból, a jó kapáló tehetségét gúnyosan a fejére olvasták. Nem tudom, miből következtettek a kapálásra. Talán a tavasz sugallta ezt a gondolatot, vagy a gazba fulladt szántóföldek. A telep szélén hirtelen mozgolódás támadt, Gigi, aki az előbb mérgesen otthagyta a csoportot, kifulladva visszafutott, szinte megelőzte az ijedt arcú gyerekeket.
- Egy regiment katona jön! - húzogatta a kalapját. Egy pillanatra megállt mindenkiben az ütő, de aztán Gigi alaptalan ijedtségén mindenki felderült.
- Most elvisznek az asszonytól, Gigi! - ijesztgették. Valóban vidám, derűs arccal fogtuk körül a tíz főből álló
katonasoportot. Akkor fogott el bennünket némi szorongás, amikor a szakaszvezetőjük kihirdette, hogy a tegnapi kiválogatás szerint poggyászainkkal együtt sorakozzunk fel. Még a névsor ismertetése előtt felhívta a figyelmünket, hogy eztán már csak parancs lesz és teljesítés. A kettőnek mindég összhangban kell lennie, különben, mint mondta, ő már megjárta Ukrajna földjét, és ott kigyógyult a szívbajból.
- Hála istennek! - mondták a cigányok. A szakaszvezető végigmért bennünket, látta, hogy nem értjük, legyintett.
- Szóval hiány nélkül akarom a társaságot elvinni a rendeltetési helyre. Megértettük egymást?
- Áldja meg az isten, vitéz úr, látszik magán, hogy jószívű.
Lényegesen gyorsabban pergett minden, mint előző nap. Katonásan, szabályosan dolgoztak, nem bántottak, nem rugdaltak senkit, szétbontották a motyókat, kidobálták az edényeket, kacatokat, kutyakölyköket, és mire magunkhoz tértünk, már katonásan róttuk az utat az állomáshoz. Kissé szokatlanul hatott a kemény parancs szerinti élet, de a főjegyző szavaira gondolva, belenyugodtunk. Hadi világ van. Aztán meg a jófene sem tudja, mennyit változott minden, amióta elszakítottak bennünket a külvilágtól. Hónapok óta nem mehettünk be a faluba. Amit mi láttunk vagy hallottunk, attól igazán nem lettünk okosabbak. Így aztán, amikor ránk csukták a frissen meszelt vagonok ajtaját, az a kis aggodalom is eloszlott, amit a katonák jelenléte okozott. Majd megszabadulunk tőlük, mint a csendőröktől. Dolgozzunk, együnk, az a lényeg, aztán majd csak lesz valahogy. Az asszonyok zsörtölődtek az edényeik miatt, de a katonaviselt férfiak lecsillapították őket.
- Minek oda edény, ahol főznek? Vagy tik akartok lenni a szakácsnők?
- De miből esztek, ha lesz mit? - lázadtak fel egyszerre.
Apám sajnálkozva ingatta a fejét, ő vitte közöttük a prímet. - Jól néznének ki a katonák, ha vinnék magukkal a kormos lábast! Kapunk egy-egy csajkát, és kész. Az a fontos, hogy adják tele.
- Akármennyit adnak - sóhajtoztak az asszonyok megtérve -, de legalább nem űznek, zavarnak bennünket mindenfelől. Ki tudja, meddig bírtuk volna még a sok verést, a sok éhséget. Na de ránk tekintett a drága jó istenünk, nyalom a szent kegyes piros vérét! - húzták száraz melleikhez alvó porontyaikat hálálkodva.
A vonat zötyögése visszarántott mindenkit a boldog, reményteli ábrándok világába. Ismeretlen tájak suhantak el a vagonok szögesdróttal beszőtt ablakain túl, mosolygó tekintetünk beleragadt a pöfögő mozdony szikraesőjébe, időnként kiürítettük a húggyal megtelt vödröket, hogy erjedő bűzük ne zavarja magasröptű képzeletünket.
Jegyzetek:
|
|