Füstös képek VI. rész

Azóta senki nem járt a rőzsekazal mellett, a hamu összekotort kupaca érintetlenül púposodott a két karó között, valami féreg lehordta a túzoktollakat fészeknek. Nem győztem elég hálával gondolni Gargya Julisra, megennének a szúnyogok, ha nincs a rossz zsák. Hát a pénz? - nyilait belém. Sokáig fészkelődtem a napos oldalon, amíg a szégyenem megemésztettem. Vettem egy fias kancát, csak az anyja jobban sárlott, mint a csikója. Most már sem pénz, sem emberség. Dc mi haszon jutott belőlem Badának? Az ő pénzét vertem el. Két éjjel, három nő. Azt sajnáltam, hogy azt a kopasz seggű lányt nem tángáltam el istenigazában. Volt bátorsága mellém feküdni. Add, uram, még egyszer a kezeim közé, fogadom, hogy a bőre rostának sem lesz jó. Nem tudom, miért, de úgy éreztem, valakit szidni kell, őt vagy mást, csak magamat mentsem, aki olyan részese voltam az egésznek, mint ők.

Néhány hete gondtalan gyermek módjára cirkuszost játszottunk. A rongymadzagból font ustor heves vágtára serkentette színes papírszalagokkal felbokrétázott lovaimat, amelyek a lát­hatatlan arénában büszke fejtartással trappoltak, táncaikhoz maguk szolgáltatták a zenét. Apró mellük tarka lett az átnedvesedő krepp-papír masniktól, hosszú pendelyük aljával törölgettem verejtékgyöngyös testüket, nem lángolt fel a vérem bolyhosodó szőrük láttán, még gyerek voltam. Gyermek, aki játékból ölelkezett, és ha a testek meleg érintkezésekor születtek is gondolataim, ezek nem párosultak bátorsággal. Észrevétlenül átléptem a felnőttek küszöbét, anélkül hogy szikrányi akaratot vagy vágyat éreztem volna eziránt. Fellobbant bennem a nagy tűz, és porrá égetett körülöttem mindent. Minek örültem azon a hajnalon, amikor Vorzsa felkínálta magát? Talán értem tette? Most már tudom, mért nem beszéltünk soha szerelemről. A hirtelen vágy, ami akkor magával ragadott bennünket, csak kielégülést keresett. Milyen furcsák a férfiak, boldognak érzik magukat, ha egy nő hajlandó lefeküdni velük, arra egyikük sem gondol, hogy egyáltalán nem szívességből teszik. Sokszor a szerelem jegyében képes az, ember önmagát is megtagadni, mert a másikat boldoggá akarja tenni. Miért?

Nem maradt időm válaszra, az erdő susogása erőszakosan betessékelt a szempilláim mögé, ahol a gondolatok kusza álomképekké váltak. Nem emlékszem rájuk, ébredés nélkül végigaludtam az egész délelőttöt. Azt mondják, aki túlságosan telerakja a bendőjét, rosszakat álmodik. Még nem adódott alkalom, hogy meggyőződjem róla. Azt  viszont  elárulhatom, hogy az éhesen korgó gyomor ugyanolyan bosszúálló, még akkor is, ha a makkosban jár. Lehet, hogy én is ott jártam, mint az éhes disznó, csupán az ébredéskor érzett evésvágy maradt meg bennem.

Vékony nyálcérnák nyúltak alá szám szögletéből, olyan illat terjengett a levegőben, mint odahaza, amikor húst főznek. Úgy éreztem, ébren vagyok, hallottam a varjak károgását, halkan, méltóságteljesen susogtak a fák, csak ki kellene nyitni a szemem, hanyatt fordulni, hogy elmúljon az álom étvágy­gerjesztő játéka. De nem múlt el, jókedvű asszonyvihogás bizonyította, hogy a közelben valóban főznek. Már egyáltalán nem próbáltam azzal áltatni magam, hogy álmodom. Olyan nyugtalanság fogott el, ami a legmélyebb álomból is kirázott volna.

Óvatosan megkerültem a rőzsekazlat, a látvány megörvendeztetett, az összekotort hamu helyén tűz lobogott, Bada fél-könyékre támaszkodva hevert, mint valami ménesgazda, játékosan babráltak ujjai a barna, hosszú szőrű suba bolyhai között. Feltűnően tisztára mosdott arccal vigyorgott az üres szemű Rilyándrira. A hófehér ing, ami kivillogott cifra gombos mellénye alól, fekete arcának valami ragyogást kölcsönzött, csak szemein látszott a fáradtság, egy-egy pillantásnál csukva feledte, de azért csillogtatta porcelánszínű fogait.

Rilyándri háttal ült felém, mozdulataiból következtetve úgy látszott, nem jött hiába. Képes lettem volna házastársaknak elképzelni őket, ha Ballus eszelős tekintetével nem találkozom. Előbb úgy tett, mint aki nem vesz észre, óvatosan Badáékra sandított, aztán megkerülve a rőzsekazlat, hátam mögé került.

- Várj! - súgta. - A bátyád azért jött, hogy hazavigyen.

- Igen? - kérdeztem meglepetést színlelve.

- Igen. Csak a csendőrök felhajtották miattad a tanyát.

- Mondtad a bátyámnak?

- Nem. Beleszaladna veled a csendőrök kezébe.

- Rilyándri?

- Ő nem tudja.

- Honnan tudtad, hogy itt vagyok?

- A kis kurvád idehozott - mondta kicsengő gúnnyal. Nem háborogtam a szavain, vártam, hova akar kilyukadni.

Meg voltam győződve, hogy amit eddig elmondott, az hazugság.

- Szép ember a bátyád - hízelgett. - Azt mondja, elhoztad hazulról a lovak pakszusait meg húsz pengőt. - Gondoltam, hogy Bada valami mesét beadott nekik. Ballus sokáig nézett, szemei furcsán mosolyogtak, nem tudtam biztosan, gyanakvás vagy kárörvendés tükröződik-e szemein.

- Nagy pusztulat vagy - kuncogta -, úgy látszik, embernek születtél. De ha eszed nem lesz hozzá - fordította komolyra mondanivalóját -, akkor a börtönökbe hervadsz el. - Ugyanolyan vetkőztető sugarak áradtak tekintetéből, mint tegnap a fűszeresnél. Poszotyárijából66 egy marék papírpénzt húzott elő.

- Szerencsés pénzt adtál a Zselkónak. No, add vissza a bátyádnak a pénzt meg a pakszusokat! - nyújtott felém két papír tízpengőst. - Ha nem akarsz a csendőrök kezére kerülni, akkor holnap reggel már Nagyváradon isszuk meg a pálinkát. Nesze még egy tízes - bőkezűsködött -, igyon a bátyád is.

Kár, hogy itt van Rilyándri, gondoltam, elintéztetném Badával a sorsod, aztán meztelenül kikötnélek egy fához, hadd lakmározzanak rajtad a szúnyogok.

- Ne gondolkodj, én a javadat akarom, de ha menni akarsz, nem tartalak vissza. Majd meglátod, te fizetsz rá. -Szavai mögött érezni lehetett a fenyegetést.

- Vorzsa is jön? - kérdeztem.

- Vorzsa még fiatal, talál magának akár százat is.

Úgy látszik, elszámítottam magam, amikor Ballus érzéseire próbáltam apellálni, számtalan tanújelét adta annak, hogy nála csak egy érzés van, és abban nem hajlandó osztozni senkivel. Zsebre gyűrtem a pénzt.

- Jó - mondtam. - Mikor indulunk? - Rám nézett, egé­szen meglágyult, könnyek szöktek a szemébe, esetlenül magához ölelt, egy darabig szótlanul szorított, aztán a szemem közé nézett, erőlködve visszapislogta könnyeit.

- Nem bánod meg - súgta elérzékenyülve.

- Mennyi pénzt nyert Zselko?

- Pssz! - csendesített, szájára téve mutatóujját, aztán körülkémlelt, lekuporodott a zsákra.

- Na, olvasd meg! Igazat mondott a bajuszbogár, szerencsés pénzt adtál neki. Mindenkitől elnyert mindent. Én meg egy fillérig kivettem a zsebéből. Életében először kártyázott szerencsésen, de most sem veszi hasznát.

Éreztem, hogy megrezzent a rőzsekazal, Ballus, belefeledkezve Zselko iránti bosszújába, lázas igyekezettel simogatta az összegyűrt papírpénzeket.

- Olvasd! - biztatott. Én is beleizzadtam, pillanatok alatt megváltoztak a gondolataim. Előzőleg úgy határoztam, nem vitatkozom vele, hadd örüljön, úgyis faképnél hagyom, a csendőrmesét, amit csak azért talált ki, hogy megfélemlítsen, nem hittem el, de nem is volt igaz. A pénz viszont teljesen hatalmába kerített, azon töprengtem, milyen áron szerezzem meg. Vele együtt nem kell, ezt a szerencsét azonban bolond lennék, ha nem ragadnám meg. Egyébként jogom van hozzá, aztán, ami azt illeti, Ballus első perctől kezdve hamisan játszott, miért lennék én vele szemben tisztességes? Ha tegnap éjjel ennyi pénzt ajánlott volna, és csak aztán magát, eskü­szöm, nem fogadtam volna el sem a pénzt, sem őt. De becsapott, hát lelke rajta, az enyém is, legalább lerójuk egymással szembeni tartozásunkat. Esetleg annyi hálával tartozom neki, hogy megszabadított a további bujdosástól. Ezt ha meglátja Kurucsó, a fejét is le hagyja vágni. Szerencsére még van idő elintézni.

- Mennyi? - kérdezte.

Hirtelen zavaromban nem tudtam megmondani, újra kel­lett olvasnom, mert gondolatban a napokat számláltam.

- Kétszázharminc pengő.

- Az sok pénz? - kíváncsiskodott.

- Hát, jó kis summa - mutattam a közömböst.

- Van ám itt pengős meg krajcáros is - rázta a poszotyárit. - Megnézed?

- Meg - mondtam kurtán. Valóban csak megnéztem. Ahogy kirakta, olvasatlanul zsebre vágtam. Sokáig szó nélkül néztük egymást. Nem akartam elrejteni a szándékom, ő vi­szont bárhogyan próbálkozott, nem sikerült eltitkolnia kétségbeesett gondolatait. Jó lett volna tudni, puszta kíváncsiságból, mi zajlik benne. Egyébként nem érdekelt. A pénz sorsát végérvényesen eldöntöttem, csupán rajta múlik, milyen áron.

Csodálkozó tekintetéből nem volt nehéz megállapítani megváltozott véleményét. Nem mondta, de úgy látszott, már nem az ártatlan gyereket látja bennem, akit ravaszsággal könnyen rá lehet szedni mindenre, hanem egy véres kezű csavargót.

Nekem is akadtak megállapításaim. Tudtam, hogy Ballus ravasz, nincsenek gátlásai, hazudik, és minden rossz tulajdonság, amit a bosszú kiválthat, megtalálható benne. Őszinte hálát éreztem iránta, ahogy az ellenkezőjét tapasztaltam. Egyáltalán nem kívántam a bajt bajjal tetézni, de el tudtam képzelni, hogy könnyen kikényszerítheti belőlem.

- Na jó - mondta -, a tied, megérdemled. Megnyugtatóan hatottak szavai, de az ellenkezés nélküli beleegyezés túlságosan egyszerűnek tűnt. Lehet, hogy csak félelem kényszerítette erre a kijelentésre?

- Igazat mondtál? - kérdeztem, közelebb lépve hozzá. Hátracsúszott fejkendője alól kiemeltem lófarknyi haját, vastag nyakerében felgyorsultan lüktetett a vér, ahogy végigsimítot­tam lúdbőrös nyakát.

- Itt maradok, amíg elmentek - remegte megváltozott han­gon -, de ha úgy akarod ... - húzott a vállán. - Már tegnap este meg akartad tenni.

- Velem akartál menekülni, hova vihetnélek?

- A börtön is jobb, mint ezek között elrohadni. Vagy öljél meg!

- Nincs szükségem sem az életedre, sem rád. Pénz kell. Hangom rideg csengésétől meglepetten haraptam el a szó végét. Ballus minden csodálkozás és értelem nélkül bámult, amíg szemében meg nem tört a fény. Sokáig néztem egyre halványodó arcát, vártam, mikor kezdi el a csatítást, ujjaim idegesen remegtek a kendője sarkán.

- Nem baj - motyogta önmagának -, majd megsegít engem az én drága jó istenem, nyalom a szent drága piros vérét, meg fogok gyógyulni. - A meglepődéstől vállon ragadva közelebb húztam magamhoz. Tekintetében összekavarodott a világ, blúzát lassú mozdulatokkal végiggombolta testén, feje imbolygott, szeme lecsukódott, nyögdécseléséből már egyetlen szót sem értettem. Ijedten hátralépve, értetlenül néztem. Lomha ujjai szoknyája madzagját bogozták, talán az utolsó pillanatban sikerült elkapnom, hogy arccal bele ne zuhanjon a rőzsekazal ferdére metszett gallyai közé. Mire lefektettem, már mélyen aludt. Éreztem, hogy elpirul az arcom, szégyellni kezdtem a rosszullétét. Szerencsétlen, talán nehezebb helyzetben van, mint én.

Hányszor kezdhette elölről a menekülést, és egyszer sem vette észre, hogy nemcsak a hajó süllyed, hanem a víz is. Azt hiszi, ha innen kilép, partot ér. De ki az, aki nem így gondolja? Rilyándri a messzeséget nézi, segítséget vár valahonnan, míg a fekete szemű kislány türelmetlenül eladja szüzességét, belépőt akar a holnapba, mert itt minden a múlté, még az is, ami ezután születik.

Néztem Ballus sápadt arcát, szemei mélyen beestek, meglazult állkapcsa a halál látszatát keltette. Az elmúlt percek őrült gondolatai átsuhantak agyamon. Szent isten! - emeltem arcom elé kezem, nem én őrültem meg? Nem voltam képes visszaemlékezni. A Ballus izzadt nyakához tapadó hajfürtök, mint kegyetlen kezek véraláfutásos nyomai, feketéllettek. Hányingert éreztem.

- Mit csináltál? - kérdezte Bada visszafojtott hangon, ahogy kilépett a kazal mögül. Kétségbeesett tekintettel hol engem, hol a földön heverő asszonyt nézte. Erőlködve kapasz­kodtam a kiálló száraz gallyakba, úgy éreztem, az ájulás környékez.

Bada láthatta arcomon a tiltakozást, nem kérdezett, csak tekintetével csendre intett, sokáig Ballus mellére szorított füllel hallgatott, aztán megenyhülve felkelt.

- Él - mondta határozottan. - De ha máskor ilyen gondolataid támadnak, hadd ki a cigányasszonyokat, aztán arra vigyázz, hogy tanúid ne legyenek.

Bada nem sejthette gondolataimat, orra alá kényszerített mosolyában még ott bujkált az előbbi ijedség, Ballus szoknyáját, ami lefektetés közben combtőig felhúzódott, szemérmesen eligazította, aztán kíváncsian nézett rám. Az asszony melle már egyenletesen hullámzott, arca, ahogy a percek múltak, árnyalatonként nyerte vissza barna színét.

- Jól elintézted a sorsát - vágott a fejével kurtán, ami inkább elismerés volt, mint szemrehányás. Mosolyogva vettem tudomásul, hogy az ő értelme soha nem fog feljebb emelkedni a fekvő asszony valagánál.

- Anyósom, ha nem tudnád.

- Hát aztán? - meresztgette csodálkozva szemeit.

- Mit hát aztán, látod, hogy alszik!

Összeráncolt homlokkal, értetlenül csóválni kezdte a fejét.

- Nem tudom, hogy én vagyok a bolond, vagy tik. Amikor megérkeztem, ez a nő gubbasztott melletted, ő is azt mondta, hogy alszol. A másik úgy fogadott, mint aki isten tudja, mióta ismer. Lehet, hogy a következő pillanatban én fogok felébredni. Igazán ideje lenne megtudni, mi a valóság.

- Sikerült lovakat hozni?

- Hát, ha nem álom, ami eddig történt, akkor igen.

- Nem hiszem, hogy mindketten ugyanazt álmodnánk. Azonban el kell hinned, hogy nagyon jól áll rajtad ez a ruha. Remélem, ezt is loptad?

- Nem szándékosan - tapogatta magán a mellényt -, a nyeregtáskaban találtam, de már nem volt kedvem visszavinni.

- Milyenek a lovak?

- El lehetne jobbakat is képzelni - szerénykedett -, ha nem kellene alkalmazkodni az íráshoz. Beteg? - suttogta Bal-lus felé intve.

Határozott igennel viszonoztam.

- Kár érte.

Ügy tűnt, mintha szemében elnézést kérő pillantásokat láttam volna. Lehet, hogy más esetben nem érdemelne figyelmet, de az elnézés nála annyira különösnek tetszett, hogy felkeltette a kíváncsiságomat. Lehajolt, óvatosan megtörölte Ballus izzadt arcát, sokáig nézte mezítelen kebleit, aztán elpirulva végiggombolta rajta a blúzt.

Tekintete nem akart elszakadni az asszonyból, még akkor sem, amikor feltápászkodott. Néhány lépést hátrált, távolabbról jobban szemügyre vette, aztán felém fordult.

- Nagyon szép asszony - sóhajtotta. - A másiknak túlságosan nagyok a szemei. Nem a legszerencsésebb, ha egy asszony tudja magáról, hogy szép. Elnyeli a szemével az embert, mint valami feneketlen kút, aztán másokat is, mert százat el tud nyelni egyszerre. Az ilyen asszony mindég vásáron van.

- Ez se különb, mint Rilyándri.

- Rilyándrinak hívják? - meresztette szemeit. - Fű, de büdös neve van.

- Azt gondolod, ez nem viszi magát a vásárra? Lehet, hogy már nem nyel el százat a szemével, de elnyelt ezret a fenekével.

- Azért lenne belőle jó asszony, lehajtotta magát, mint a nagyvérű lovak, most már ember kell mellé, aki kézben tartja a gyeplőjét. Hidd el - próbált meggyőzni -, a jó öreg lovaknál nincs hálásabb. Mindég azokat szerettem a nőkbe is. Egy mé­nesben nem lehetne ennél különbet választani.

Az ördög vigyen el az öreg lovaddal, gondoltam, kit érdekel. De a pénz! Ha egy szóval megemlíted a nősülési szándékod, Ballus nem sokat kéreti magát, akkor pedig visszaköveteli a pénzt.

Egyik percről a másikra megváltozott a helyzet. Nem tudtam határozni. Eddig csak Ballust kellett meglopnom, de ha összeáll vele, őt is. Bárhogy csűrtem-csavartam a dolgot, Bada áthúzta minden számításomat. Igyekeztem erőt venni magamon, nem szabad elhamarkodni, háromszáz pengő lapult nálam. Ilyen szerencsém aligha lesz az életemben, azt hiszem, lehetőségem se. Sokat érek majd a felindulással, amikor szaladni kell. Márpedig ha nem ragadom meg az alkalmat, akkor futhatok, amíg el nem kopik a lábam.

Undorodva néztem Ballusra, a rőzsekazal mellett már csak annyi árnyék volt, ami az arcát betakarta. Még jóízűen aludt, lábait addig mozgatta, amíg a ruhája fel nem csúszott. Bada leült egy odvas fatönkre, onnan lesett az asszony lába közé. Nem csodálkoztam, formás combjai csábítóan ragyogtak a napfényben, arcához képest szinte hófehérek voltak. Mosolyog­tam. Sokszor vállaltam én is a macska szerepét, mit nem adtam volna, ha egy ujjnyival feljebb csúszik a szoknya. A barna, cserzett arcokhoz képest mindég hoztak valami izgalmat az örökké árnyékban tartott combok. Tegnap még a vén cigány szemében is fellobbant az ördög tüze, pedig biztos nem először látta. Megbolondult tőle az egész család. Folyjon el a vére, még alvásában is elveszi az emberek eszét. Nagy kedvem támadt, hogy egy gallyal végigverjek rajta. Most értettem meg, miért mondott le Bada a másikról. Alig egy órával ezelőtt úgy nézett Rilyándri szemébe, mint a tükörbe, de ahogy ezt meglátta, őt kívánta.

Kezdett kitisztulni az agyam. Ugyan mit láthatott, amíg idejött? Semmit. Biztos, hogy semmit nem látott, pedig kétszer megrezzent a rőzsekazal. Először csak Ballus suttogott, másodszor már a zsákon számoltuk a pénzt. Leselkedett ez a bitang. Leselkedett vagy hallgatódzott. Igen, hallott valamit. Ballust hallotta. „Már tegnap este meg akartad tenni" - ezt mondta. Ahaaaa, így kívántad meg az asszonyt. Ha én nem, hát te. Na várjál. Alig pislogott, annyira nézte, akkor ráncolta össze homlokát, amikor Ballus mellé térdelve végigsimogattam.

- Mit csinálsz, hé? - kérdezte rekedten.

- Melege van. Teljesen belefőtt a szoknyába. A kutya vigye el a jódolgom, hát nem volt annyi eszem, hogy előbb kitakarjam. - Gügyörészve törölgetni kezdtem a hasát. - így ni, mindjárt nem lesz olyan meleged.

- Hát az anyósod! - kiáltott féltékenyen.

- Hát aztán? - néztem rá közömbösen - Nem néz az isten a szoknya alá. Aztán ha oda néz is, ezt megnézheti - paskolgattam Ballus combjait.

Bada kővé dermedt, azt hittem, leszédül a tönkről. Sokáig mozgott a szája, mire valami értnető hangot kigyötört magából.

- Megerőszakoltad?

- Én? Dehogy. Ö erőszakolt meg engem az este. De ha kell, neked adom.

- Nekem . . .? - kérdezte elnyújtva. Felugrott, mint akire hirtelen rájött a hányinger, elszaladt.

Ballus feje fölé kis sátrat formáltam tarka kendőjéből. Aludj, gondoltam, majd felébresztenek a szúnyogok.

Odamentem Badához, már mosolygott. Fejcsóválva piszkál­ta a tüzet, nem tudta magát túltenni a dolgon.

- Csuda világ ez, nem tud az ember olyan korán kelni, hogy le ne verjék előle a harmatot. Áh, sebaj! Gyere, együnk.

Fogta a kormos fazekat, közénk tette a subára. Amilyen gyorsan elment az étvágyam, olyan gyorsan visszajött. Megnéztem, mi van a fazékban, ami látatlanul a kezembe akadt, daráltam, ha a fogam nem tudott vele megbirkózni, kidobtam.

- Jól főz a nagyszemű, mi?

- Hol van? - Alig tudtam megkérdezni, úgy teleraktam a számat.

- Hüm, majd jön az.

Sajnos nem jött, hanem jöttek. Hozta magával a girhes húgát is, aki azt sem mondta, hogy papucs, csak elkezdte.

- Látod, mit csinált velem a rohadt vén kurvád, hogy ország-világ belejárt. Nem kell már senkinek, ki van kopva a világból, csak úgy jut emberhez, ha megerőszakolja őket. Nem sül ki az a mocskos két szeme, a saját lányától ellopta az embert. Na, a halálos nehézség addig törje, addig mancsikolja, amíg én a szájára nem ülök. Nézd, mit csinált velem, te cigányember! - Úgy állt a haja, mint a szénásszekér. - Alá s fel húzgált a hajamnál fogva azért, mert veled lakok. Mindenáron fiatal ember kellene neki. Hát már megtetted vele, mit akar még? Hogy húzd ki a belsőrészét!

Bada nézte, ököllel törölgette szemeit, mint aki egy percig sem hiszi, hogy ébren van. Rilyándri a füléhez hajolt, súgott neki valamit, aztán eltűntek az erdőben. A lány jó tíz méterről hadonászott, mondta szünet nélkül, ahogy a torka elbírta. Azon erőlködtem, hogy egy kedvesebb mosolyt kikényszerítsék magamból, amivel közelebb csalom. Haszontalan volt minden fáradozásom. Minden intésemre rázta a fejét, hogy nem. Nem, a világért sem, csak fújta kifogyhatatlanul.

Valahogy mégis úgy éreztem, mintha egyre közelebb kerülne hozzám.

- Na még legalább két lépést - bűvöltem, ahogy csak elpárolgott akaraterőmet támadásba tudtam kényszeríteni. Ha elkaphatlak, nem marad haj a fejeden.

Hűűű, micsoda kis csimaz! Utánam mert jönni! Veled lakok, azt mondja! Méghozzá nem is akárhogy, fellármázta az összes varjút, ami az erdőben tanyázik. Hogy bírja túlkiabálni őket? Ez levegőt sem vett, amióta idejött. Közben úgy figyel, mint a házityúk, szigorúan betartja a távolságot, nehogy veszélyes közelségbe kerüljön. Evett a méreg, talán a fiatalságom mentett meg a gutaütéstől.

Féloldalasan állt, egyik lába előbbre téve, mint a verseny­futóknak, jobb kezével térdére támaszkodva, hogy minden pil­lanatban kereket tudjon oldani.

Már nem tudtam mondanivalóját követni. Minek? Ha megmozdulok, eltűnik, mint a szél. Inkább az erdő tetején köröző vércsék .riadt vijjogását hallottam, amíg erélyesen rendre nem utasított.

- Érted! - kiáltott rám. - Ha ki nem irtod a csecsszopóját is, vasra veretlek.

Azón csodálkoztam, hogy az isten csodájába nem láttam eddig a füstös fazekat, pedig előttem volt. Az érdekessége az, hogy ő is most fedezte fel, csak én egy pillanattal megelőztem.

Hangos koppanás, egy pillanatig tartó csend, aztán ments meg uram minden fület attól az ordítástól.

Azt a részét találta el a fazék, amibe egész, idő alatt szerettem volna belerúgni. Ha valaha az életemben szégyelltem valamit, akkor most túltettem minden eddigin. Ezen a lányon annyi szőrt nem lehetett látni, mint egy agyonrongyolt similabdán. Az ég felé rugdaló vézna lábai kiábrándító undorral csillapították le felgyülemlett verekedési vágyamat.

Verje meg a szentmise a fejem, kihez tetteim magam! Bal-lus igazat mondott, akkor ugyan ő se hitte, de most magam győződtem meg róla; ha a kutya mellém fekszik... Te jó isten! Mit adott a számba, annyi hús nincs rajta, amiből egy vén varjú jóllakna. Nagy kedvet éreztem ahhoz, hogy megnézzem, ha már hajnalban nem vettem annyi fáradságot, akkor most kell megnyugtatni lelkiismeretemet. Sajnos ez a vágyam nem teljesült. Az első lépés után már az ötödik vagy tizedik bokor mögül kiabált.

- Megállj, a börtönből seperjék ki a csontodat, mindjárt szétverik Zselkóék a fejedet! Erre gyertek, Zselkó, itt van ez a gyilkos! Jaj, jaj, összetörte a csontjaimat. Gyilkos, gyilkos!

Semmi nem hat olyan idegrombolóan, mint amikor valamivel szemben tehetetlenek vagyunk. Ott volt, ott kísértett a bokor mögül, és nem tehettem ellene semmit. Nem foghattam be a fülem, nem bámulhattam az erdő felett keringő madarakat. Amiket az előbb Ballusra mondott, most némi változtatással megismételte.

- Hahaha - hangzott a bokor mögül sátáni kacagása. -Most nem menekülsz, hozza Ballus az embereket. Nem baj, hogy csúffá tettél, de legalább meglátom, hogy verik szét a fejed velejét.

Ösztönösen a rőzsekazal mögé szaladtam, Ballusnak csak a kendőjét találtam ott. Rosszat sejtettem a lány kiabálása mö­gött, ez a holló nem károg hiába.

- Ugye, félsz? - kezdte újra, ahogy meglátott. - Nem sül ki az a mocskos két szemed? Anyósodra pályáztál? Gyertek-már, Zseeelkóóóó! Ehen, jönnek már, mindjárt isznak a véredből. Ügy kell neked, szegény cigányasszonyt megerőszakoltad, hiába az anyósod, tönkretetted a sok apró gyerekétől. A két szememmel láttam, amikor megtetted vele, hiába könyörgött, nem esett meg rajta a szíved.

Ezt aztán már sokkal nehezebb volt elviselni, mint amire én be voltam rendezkedve. A fazekat elrepítettem a hang irányába. Még egy kis ideig zörgött, mozgott a bokor, aztán elcsendesedett minden, nagyon távolról hallatszott a lehullott száraz gallyak recsegése.

- A rohadás essen abba a ringyó testibe, hogy meg tudná enni az ember fejét. Az előbb még Ballust szidtad, most meg rám fordítottad az egészet.

Nem sok időm maradt a lány kétszínűsége felett töprengeni, a távoli gallyrecsegések egyre közeledtek, sokasodtak, mintha egy egész csorda törtetne felém. Torkomban dobogó szívvel hátrafordultam, Rilyándri lépett ki a bokorból.

- Gyere! - mondta, sietve felkapva Bada subáját. Szó nélkül követtem. A közeledő zaj meggyőzött arról, hogy a lány nem hazudott, de ezek szerint Rilyándri is tud róla. Nyilván erről sugdolódzott Badával.

Hosszúnak tűnt az út, a bokrok között bujkálva futottam Rilyándri után. Tarka szoknyája helyenként fennakadt, kivillantak barnák combjai, de most az érdekelt a legkevésbé. Egyszerűen nem voltak gondolataim, az, hogy valami elől futok, még nem jutott el a tudatomig, követtem a libegő szoknyát, ami határozott biztonsággal az erdő belseje felé tartott, amíg Bada ki nem lépett egy fa mögül, kezében frissen vágott furkósbottal.

- Mi van? - érdeklődött.

- Már ott vannak - pihegte Rilyándri.

- Hányan?

- Az egész brancs. - Bada vigyorogva elindult, mi követtük. Jelenléte megnyugtatott, összefüggéstelen gondolataim lassan összeálltak, érthetőek lettek. Kár lenne magam előtt titkolni, féltem. Féltem, mert Zselko nem az igazat akarja tudni, hanem bosszút akar állni. Ballus bosszúját.

Rilyándri Bada karjába kapaszkodva bujkált a bokrok alatt, ki tudja, ha hirtelen meglepnének bennünket, mit mondana. Egy darabig még a nyomukban mentem, aztán, féltve félmeztelen testemet a visszacsapódó ágaktól, azt figyeltem, hol ritkábbak a bokrok. Megint menekülünk. Ballus, Ballus, kedves lehetsz istennek! Bosszúd, amire megesküdtél, úgy látszik, mindenkit elér. Aki beteszi lábát a Phumba családba, az a saját szégyenétől menekül, vagy vérét veszik. Futni, szaladni gyáván, mert ahol több a bot, több az igazság. Micsoda szégyen! Szalad a Péterestyok ivadéka, félti az irháját. Könnyű bátornak lenni, amikor nincs veszély, de ha szorul a kapca, akkor a berekben tágasabb.

Kiléptem az erdő homályából, a napfénytől ragyogó tisztás egyik oldalán rozoga vadetető fészerek sorakoztak. Bada már várt rám, karján elszakíthatatlan ragaszkodással csüngött Rilyándri. Világoskék szeme a zöld fű és a fák világában egyhangú, szürke szomorúságnak látszott Bada vigyorgó arca mellett.

- Rosszkedvűnek látszol, hé - szólt rám -, nem ijedtél tán meg?

- De - mondtam őszintén.

Kurta kijelentésemtől eltűnt arcáról a vigyor. Mást várt. Azt hitte, kézzel-lábbal tiltakozni fogok. így szokás ez. A gyávaságot beismerni annyi, mint hazudni. Egyik sem örvend megbecsülésnek.

- Akkor szaladjunk - vágta földhöz dühösen a botot. Sza­vaiból nem lehetett tudni, kérdi vagy javasolja. Az mindenesetre látszott, hogy egyáltalán nem óhajtja. Rilyándri ijedten tapadt hozzá, valamit megérezhetett a remegéséből, amit szigorú kérdő tekintete elárult. Nekem nem kellett külön bemutatni Badát. Ismertem a mozdulatait, szuszogását, sokszor a gondolatait is. Nagyon tudott játszani, de volt benne egy belső érzés, amire nehéz lenne jelzőt találni, ha az felülkerekedett, elvesztette minden játéktudományát. Szaladj, ha csak az segít, lophatsz, csalhatsz, becsaphatod apádat, anyádat, tekintélyed növeled vele, élelmesnek tartanak, azt mondják, ember vagy. De okosnak akkor hisznek, ha-erősnek, bátornak látnak. Most nem mondta. Állt, nézett, szemében a vágy és a megvetés ölelkezett, életre-halálra.

Szó nélkül emeltem fel a botot, megzúgattam, megforgattam, ahogy azt oly sokat láttam, belesuhintottam egy bodza­bokorba, zúgó pörgessél röpítette szét a leveleket. Vágtam, aprítottam, amíg csupasz, égnek meredő nyársköteggé nem vált.

- Lesz márelódás2? - kérdezte kitörő örömmel.

- Lesz - suhintottam még egy utolsót a lecsonkozott bokor maradványaira. Lerázta magáról Rilyándrit, eltűnt a rozoga őzetetők mögött.

- Félek - mondta Rilyándri, beleremegve gondolataiba.

- Mitől félsz?

- Sokan vannak, és nagyon kegyetlenek tudnak lenni.

- Mi sem leszünk elnézőbbek.

Bada két pej kancával lépett ki a fészerek mögül.

- Ez a nyerges a tied - dobta felém a kantárszárat. A másikat átadta Rilyándrinak.

- Fogd meg - mondta -, én is nézek magamnak egy vendégmarasztalót.

Nagy hozzáértéssel válogatott a fészer sövényébe cölöpölt hasított akácfa karók között.

Nem győztem csodálni a lovakat. Fényes szőrükön csillogott a napfény, szelíd fejtartással nézték előkészületeinket. Bada előbb az én nyergesemet tette rendbe. Erősen meghúzta a he­vedert, aztán feljebb csatolta a kengyelvasakat.

- Próbáld meg! - Ez volt életem első nyerges lovaglása. Első látásra idegenkedtem tőle, de a kis nyereggel hamar megbarátkoztam.

- Ha beleállsz a kengyelbe - oktatott könnyebben tu­dod forgatni a botot. Te meg itt maradsz! El ne mozdulj innen! - Rilyándri beleegyező fejbólogatásokkal felelt.

Az életnek ezek a fordulatai soha nem tudtak úgy bekö­vetkezni, hogy fel ne zaklassanak. A sehova nem tartozás, az

órák, évek nyomtalan eltűnése, a percek, pillanatok habzsolása, az örök menekülés, a minden mindegy, csak el innen, el a pokolba, a börtönbe, a megsemmisülésbe vagy a másik, időtlen, süllyedő világba, csak el, ha már el kell rohadni, akkor ne itt. Ne ennek az örök komédiának soha fel nem frissülő, avas szagú levegőjében, ahol elhervadnak a szoknyák élénksárga virágai, ahol a vér beleőrül az örök zaklatóttságba, és bosszút szül a szerelem. Ki ebből a világból, mert itt nincs maradandó, csak a megbénult idő és a félelem.

- Gyerünk! - suhintott Bada a levegőbe, gyors vágtára ösztönözve lovát. A karóval visszaintett Rilyándri felé, búcsúzásnak vagy figyelmeztetésnek szánta, nem tudtam megállapítani, csak annyit sejtettem, hogy Rilyándri tekintete féltő aggodalommal végigkísér bennünket a tisztáson, amíg el nem tűntünk a bokrok között. Valóban megszerette Badát? Tegnapelőtt megbocsátott Jagosnak, pedig tudta, hogy a romungoro asszonnyal hált, úgy tett, mint aki ezzel együtt is szereti, nevetett, dicsekedett a férjével, most meg Badáért aggódik.

A tisztástól alig száz méterre nyílegyenes alét3 szelte ketté az erdő bozótjait, taposatlan vastag fűszőnyegét már elsárgult falevelek borították. Még úgy tűnt, hogy nyár van, az erdőn kívül fullasztó melegben főtt minden, de itt már írta búcsúle­veleit a természet, jött az elmúlás, a zord, fekete elmúlás. Bada lépésre fogta lovát, őt is megragadta valami a nagy, tiszta csendben. A felettünk összeérő lombok mennyezetet formáltak az alét keskeny folyosója fölé, itt-ott, a ritkább lombok között, ferde sugárkévék nyúltak le, aranyszínt öntve a fűre. Nem tudom, Bada mire gondolt, én azt sajnáltam, hogy nem vagyok fa, valamelyik itt a sok közül, amelyik talán száz éve is elmúlt, hogy itt áll, izmosan, keményen, egyre feljebb törve, hogy minél messzebb lásson. Mi más célja lehet egy fának vagy az embernek, áttekinteni a homályborította messzeséget, dacolni az idővel, tudni, hogy minden lombhullást virágzás követ, tudni, hogy nincs elmúlás, csak megújulás. De mit tudunk mi ebben a törpe fekete világunkban?

- Gyi! - vertem mezítlábas sarkaim a ló horpaszához. -Vesszen el a világ, ha ilyen fukar, szűkmarkúra lett teremtve.

Bada cuppogva utánam eresztette lovát, mellém szegődött, versenyre keltünk, amíg el nem értük az erdő tanya felőli szélét.

- Maradj a fák között! - mondta. - Ha meglátnak, elrontottunk mindent. Meg kell várnunk, amíg annyira elhagyják az erdőt, hogy reménytelen legyen a visszamenekülés.

Vártunk nyugodtan. Az erdő bensejéből hangos vitatkozás hallatszott.

- Biztos nem találnak - szellemeskedett Bada -, majd mu­tasd meg a Rilyándri férjét.

- Fizetni akarsz az asszonyért?

- Igen. Nem akarom abba a hitbe ringatni, hogy a kutya vitte el a feleségét.

Összeszorult a torkom, amikor szemügyre vettem kezében a háromsarkos akácfa karót.

- Vágj egy másik botot! - könyörögtem. - Ezzel minden ütésed halálos lehet.

- Azt hiszed, ők szalonnasütővel jönnek?

- Nem hiszem, de ezt dobd el, látni sem bírom.

- Micsoda ember vagy! - bosszankodott. - Mintha a te botoddal nem lehetne agyonütni egy bikát is.

- Arra én vigyázok.

Kelletlenül, de elindult másik bot után. Hallatszott a dör-mögése, sehogy nem volt ínyére, de hozzáfogott nyiszálni egy dorongot.

- Életlen ez a kés - káromkodott, még mindig sajnálva a karót.

Egyre közeledtek, külön felismertem Ballus csatító hangját, ahogy bizonygatta tisztességét. Felkapaszkodtunk a lovakra, akkor hűlt meg bennem igazán a vér, amikor elhagyták az erdőt. Tizenegy markos cigányember, a férfiaknál, Papu kivételével, kapa vagy vasvilla volt.

- Na, hé, mit szólsz hozzá? Azok igazán megválogatták az ütőszerszámot. De annyi baj legyen, eldobálják mindjárt.

Ő is számolni kezdte.

- A fene essen beléjük, nem tudnak rendesen menni, már harmadszor kezdem a számolást, valamelyik mindég előbbre furakodik. - Végül sikertelenül abbahagyta. - Úgy mennek, mint a csürhe - tört ki haragosan. - Az a kis stiglic hogy került közéjük, még az előbb szidta, átkozta Ballust, most meg, nézd, ő ugrál a legjobban.

- Nehogy azt is fejbe kólintsd, az asszonyod húga, aztán vigyázz az öregre.

- Melyik az? - vizsgálta összehúzott szemmel.

- Az, amelyik hátul kullog.

- Nem az közöttük a főkolompos? Én úgy nézem, megérdemli, hogy rendbe tegyem a derekát. Micsoda csürhe - elé­gedetlenkedett -, meggyűlik velük a bajunk, mire egybetereljük őket. - Hol az egyik, hol a másik vált ki a csoportból, Ballus meg-megállt, lefogva a csoportot, térdét, farát csap­kodva húzgálta magán a szoknyát.

- Ezek rólad beszélnek.

- Meglehet - hagytam rá.

- Melyik a Jagos?

- Az, amelyik a vasvillával fenyeget az erdő felé.

- Na csak, az meg alighanem nekem szól. - Ismeretlen, idegen nevetésétől megborzongtam, néhány pillanat múlva éreztem, hogy remeg alattam a ló, térdeim erősen oldalbor­dáihoz szorítva álltam a nyeregben.

- Figyelsz rám? - kérdezte Bada, tekintetét le nem véve a csoportról.

-Igen.

- Ahogy kiérünk az erdőből, kétfelől közelítsük meg őket.

Te ezen az oldalon, én a másikon. Egy sem szaladhat el. Nagy körrel kezdünk, ha valamelyik esetleg meg akar ugrani, vissza lehessen szorítani. Addig vágtatunk körülöttük, amíg annyira le nem szűkül a kör, hogy egy gombolyagba kényszerülnek. Akkor aztán, ami rájuk fér. Majd beszélgetünk, ha már mind a földön hever. Nagyon kell vigyázni, sokan vannak, de itt a síkon mi vagyunk nyeregben.

Ahogy elérték a kiszemelt pontot, szinte egyszerre ugrattunk ki az erdőből. A lovak mindenáron egymás mellett akartak futni, aztán meggondolták magukat, engedve a fékek kényszerének, az enyém jobbra, a Badáé balra kanyarodott. Most értékeltem igazán a felemelt kengyelvasakat. Lábra állhattam a nyeregben, két térdemmel hozzátapadtam a lóhoz, megnyúlt alattam, úgy éreztem, úszik a levegőben. A csoport megder-medten elhallgatott, előbb Khulo akart kereket oldani, de mikor Bada közeledett felé, hirtelen irányt változtatott, ordítva visszaszaladt a többihez. Későn láttak meg bennünket, mire észbe kaptak, minden menekülési lehetőséget kizártunk. Papu a kalapját gyűrve ordított. A híresebbjei, Zselko, Jagos, még a néma Muto is menekülni próbáltak, eldobálták ütőszerszá­maikat. Döngött körülöttük a föld, vágtattunk körbe-körbe, megrémült szemekkel forogtak utánunk, mint a kerge birkák. Akkor eszméltek az igazi veszélyre, amikor egy fiatal legény, aki állítólag sokat legyeskedett Vorzsa körül, meg akarta mutatni legénységét, és magasra emelve a vasvillát, felém rohant. Ütése elzúgott mellettem, Bada a háta mögött elszáguldva kiterítette.

- Fogjatok kört - ordította Papu -, ne engedjétek őket a közeletekbe!

Lehet, hogy nem hallották, csak ösztönszerűen fogták körül a két nőt. Csapkodtunk feléjük, hátráltak, amíg össze nem ért a hátuk. Valóban gombolyaggá tömörültek, összepréselődve, mint a fügék, egymástól nem tudtak védekezni.

A lovak már egy helyben táncoltak, dobhártyát rezgető ordítás, jajgatás váltotta fel az eddigi kiabálást, nem néztem, hová ütök, csak bele a tömegbe, hadd ritkuljon. Jagost én ütöttem le, kétségbeesve a lovam felé ugrott, nyakon találtam, messze kibukfencezve a többi közül, elnyúlt. Ezen kívül nehezen lehetett volna megválogatni, melyikünk kit ütött le. Amikor Bada hatalmas durungja elzúgott, dőltek, mint az érett kalászok. Egymás vérében fetrengve, távolinak tűnő vékony jajgatással buborékolt könyörgésük. A botok suhintásait hosszú perceken át tompa csontreccentések kísérték, és a kétségbeesett jajgatásokat fájdalmas nyögések váltották fel. Erőtlenül kókadtak le a kemény, bozontos fejek, riadt tekintetükben villanásnyi csodálkozás vibrált, amíg apró vérpatakok el nem borították a szemüket, aztán az összegörnyedt testek egyensúlyvesztett imbolygással egymásra hullottak.

A gyors támadás okozta meglepetésből nem tudtak maguk­hoz térni, hiábavalónak tűnt Papu ordítozása, mindegyik bújt az ütések elől, szinte egymást tolták maguk elé. Zselko ébredt rá elsőnek, hogy nincs lehetőség, széttárt karral állt a nők elé. Az első csapásánál kis híján kiragadta kezemből a botot, nagyot csattant a tenyerében, a következő ütésnél magasra szökkent fejéből a vér, összecsuklott, mint a colstok.

Ballus kísérteties kacagásba kezdett, lábát Zselko lucskos fejére tette.

- Kelj fel, híres, most embereskedj!

Minden haragot felülmúló gyűlöletemnek nem tudtam ellen­állni, ahogy görnyedten, kacagva rugdalni kezdte földön vonagló férjét, teljes erőből lesújtottam a hátgerincére.

Ballus arca nem torzult el, akkor is kacagott, amikor ver­gődve marta, tépte maga körül a kaszálatlan füvet.

Rilyándri húga egész idő alatt sikított, mint a fába szorult féreg, Ballus vergődése láttán elcsendesült, nagy szemei kiültek az arcára, a halálfélelemtől formátlanná vált száján nyüszítő kutyahangok törtek elő.

Amíg jajgattak, könyörögtek vagy menekülni akartak, szánalom nélkül arra törekedtem, hogy minél nagyobbat üssek. Nyoma sem volt bennem emberi könyörületnek. Ki tudja, hová lett az az aggodalom, ami a Bada első karója láttán el­fogott. Talán olykor még irigyeltem is hatalmas dorongját, amikor valamelyiket egy ütéssel nem tudtam leteríteni. Meg voltam győződve arról, hogy mindent az igazságért, a saját igazságomért teszek. A törvény az törvény. És ha már úgy határoztak a bölcs öregek, hogy azé az igazság, aki erősebb, akkor isten neki fakereszt.

A gyengének soha nincs igaza. Vagy agyonverik, vagy megölik a sajnálkozással. Egykutya.

Akinek mindég a mások igazságát kell elfogadnia, annak nagyon kevés az örömünnepe. Nincs undorítóbb az igazságnál, amikor beleköpik az ember arcába, jobban fáj a fölrepedezett koponyák vérkocsonyás sebeinél.

Ettől félt Papu is. ösz halántékát mutatva átbukdácsolt vérben fetrengő fiain.

- Ide verjél! - csattogtatta tenyerével a feje tetejét.

- Állj meg, öreg, mert szétloccsantom a fejed velejét!

- Szétloccsantod? - kérdezte.

- Megérdemelnéd. Egy rohadt kurva miatt, akibe ország­világ belejárt, vért kívántatok, hogy leplezzétek saját gyalázatotokat.

- Gazember vagy! - kiáltotta. - Az nem gyalázat, hogy az anyósodat megerőszakoltad? A feleséged anyját? Ez a kiontott vér verje a szerencséteket, ahol jártok, ahol keltek, mert lemoshatatlan szégyent hoztatok a fejünkre.

- Báter! - kiabálták kórusban. Bada a legközelebbi ájvékolón keresztül elnémította az egészet. Gyorsan rádöbbentek, hogy még nem múlt el véglegesen a veszély.

Ballus nyögdécselve a vézna lány felé mászott. Egy pillanatig sem kételkedtem szándékában. Ha a lányt kezei közé kaparintja, semmit nem tudok bizonyítani. Képes lesz kimarni a szemét, vagy megfojtani, de azt mondja, amit ő akar.

Rilyándri húga nyakig behúzva magát a kabátba remegett, ahogy Ballus közeledett felé. Iszonyattól eltorzult arcán a menekülés gondolata tükröződött, de vagy tőlünk félt, hogy a többi sorsára juttatjuk, vagy a Ballustól való félelem béní­totta meg.

Papu, félreértve szándékomat, két kézzel kapaszkodott a kantárba, a ló előbb megtorpant, aztán magával sodorta az öreget, szerencsére baj nélkül.

A lány sikítása fölkeltette azoknak a kíváncsiságát is, akik eszméletlenséget színlelve beletúrták fejüket a fűbe. Szinte egyszerre nyúltunk a lányért, aki ijedtében felugrott, Ballus fogcsikorgatva kapaszkodott a szoknyájába, amelynek fodrai hangos recsegéssel kezében maradtak. Kabátgallérjánál fogva magam elé emeltem a lányt; tiltakozását, idegtépő jajgatásán túl, nagyra nőtt körmeivel bizonygatta, amíg egy-két nyaklevessel meg nem nyugtattam.

A körben lovaglás már határozottan tetszett neki, a feje búbjáig felrángatott kabátgallér közül kivillogó szemgolyóiból a megenyhülés fénye kezdett ragyogni, elernyedtek vércsekörmei, ahogy még egy utolsó erőfeszítéssel félmeztelen felsőtestemnek feszültek. A helyzet korántsem volt olyan tragikus, ahogy azt a látszat mutatta. A letiport, véres füvön Zselkóék egyhangú szomorúsággal tapogatták érzékennyé vált pontjaikat. Jóllehet olykor a szükségesnél is magasabbra emeltük bot­jainkat, de becsületünkre váljék, nem gyilkos szándékkal. Ismét elfogott a szánakozás, függetlenül attól a tudattól, hogy ezek a koponyák hozzászoktak az időnkénti csapoláshoz, és ha a vérváltásnak nem is a legjobb módját választottuk, de ér annyit, mint egy piócaragasztás.

Papu időközben feltápászkodott, már csak félannyi távolságra merte megközelíteni a lovamat, de tekintetében elszánt kérdőrevonás égett. Ha nem tekintem éveinek számát, amitől sokszor megkeseredett szájában a pipa, akkor nem maratom össze felsőtestem ezzel a vadóccal. A sok megbánni való közt azt bántam a legjobban, hogy ezt az örökké csörgő kekeraskát4 feltűztem a nyeregkápára.

Amikor észrevette, hogy nem akarom agyonütni, azonnal egyezkedni kezdett, feltételeket szabott, és örök hűséget követelt.

Csak Papu iránti tiszteletből tűrtem meg állam alatt zsíros, tyúkhús szagú fejét.

- Látod ezt? - mutatta felsebzett homlokát. - Ezek húzták le róla a fazekat. - Azt hittem, félrebeszél, később eszméltem rá, hogy nagyon is eszén volt.

Ballus zavartan nézett ránk, a többi úgy tett, mintha a dol­goknak ez a része kevésbé tartozna rájuk.

Mi a magunk részéről megtettünk minden tőlünk telhetőt, csupán némi formaság volt hátra. És egy „engedelme mange", mindegy, melyik részről hangzik el, egyszerűen fátyolt borít mindenre. Az igazság bizonyítása csak Papu szemében látszott kívánatosnak, mindenki más meg volt győződve, hogy Ballus erénye nem a tiltakozás, hanem az engedelmesség.

A „Romano Kriszi"5 egyedül Papu csontjaiban sajgott, mert a nagy tisztesség, amit az évek unalomból a fejére kentek, elégtételt követelt.

Földre dobva vé^es botom, jelezve, hogy odvas múltját tisz­teletben tartom, leszálltam a lóról.

- Mivel véded magad? - kérdezte, mint a vádlottól.

- Semmivel - feleltem.

- Meg akartál ölni, te gyilkos - zokogta Ballus, sajnáltat-va magát. - Ezzel tömted be a számat - felrángatta a szoknyáját.

- Jaj, ne hazudj már, hallod! - rikácsolt rá a vézna lány. — Nem te feküdtél mellé a sötétben?

- Én? - kérdezte ártatlan hangon. - úgy rohadjon meg az a kis kikotrott tested!

- Úgy - felelte emez. - Csak szuszogtál a fiatal cigányfiú alatt.

- Te honnan tudod? - vágott a szavába Papu.

- Ott voltam a fa mögött. Mindent hallottam. Az anyám húsát egyem meg kínomban, ha nem igazat mondok: amikor a cigányfiú megtudta, hogy nem Vorzsa volt, megrugdosta a menyedet. Ballus csak kacagott, azt mondta, bosszúból tette, a Zselko bosszújából, mert kivágtátok a búgóját. Ki akarja irtani a Phumba családot, aki beteszi a lábát közétek, azt mind megerőszakolja.

Zselko fel akart tápászkodni, de Papu fejbe rúgta.

- Ennek a tisztességét kerested? - Undorodva egy csomó bagós nyálat a szeme közé köpött. - Zsa Devle!6 - nyújtotta felém békejobbját. - Mondd meg apádnak, hogy tisztelem.

A vézna lányt kipenderítettem a nyeregből, aztán elvágtattunk.

- Micsoda vén kurva! - töprengett Bada, ahogy az erdőben lelassítottunk. - Kár volt otthagyni azt a lányt.

- Ne féltsd a farkasokat, nem eszik meg egymást, amíg van min rágódjanak. Ballus tekintélye sem szenved csorbát, ha lehet mondani, inkább nagyobb lesz. Majd Papu is rájön, hogy jobb messziről tisztelni a múltat, mint visszahozni.

Ahogy hátranéztünk, beteljesültnek látszott a jóslatom. Papu a vézna lánnyal már a tanya alatt járt, míg emezek ordítozva egymást püfölték. Egy ideig néztük a véget nem érő ka­vargást, aztán hátat fordítottunk mindennek.

- Úgy látszik, kevesellik, amit tőlünk kaptak - jegyezte meg Bada. Dorongját még mindég kezében tartotta, megló­bálta a levegőben.

- Igen - mondtam kurtán.

- Az biztos, hogy sokáig fogják emlegetni.

Nem akartam tódítani a szót, meg voltam győződve, hogy éppoly mélyen elrejtik titkaik között, mint a Ballussal való kapcsolatukat. Száz más mesét kitalálhatnak. És ahogy én ismerem a fajtámat, megtalálják a legmegfelelőbbet.

A lovak fáradtan poroszkáltak, a patáik alatt recsegő ágak zaja elkeveredett a madarak hullámzó hangkotyvalékába.

A magasban, az erdő felett úszkáló fekete kórus gátlástalan rikácsolása csak fokozta belső feszültségemet. Mintha a madarak a nemrég otthagyott, véresen egymásra hulló cigányok kétségbeesett jajgatását akarnák idézni.

Lehet, hogy sajnálnom kellene őket. Mit segít ilyenkor a megbánás? Szerintem az utólagos magyarázkodás annyit ér, ahányszor felemeltem a botot, és nem ütöttem.

A rémük arcok megbánást könyörgő tekintettel kavarogtak előttem, hiába próbáltam szánalommal visszagondolni rájuk, úgy éreztem, hogy ebben a pillanatban sokkal nagyobbat tudnék ütni.

Az erdő felett rikácsoló fekete sokaság szétzilálta gondolataimat, ha egy pillanatra sikerült valami épkézláb gondolatot összetákolnom, kárörvendő acsarkodásukkal kiverték a fejemből.

Belefájdultak fogaim a csikorgatásba, már nem akartam odafigyelni, de a vércsék vijjogása szüntelen kihozott a sodromból. Ök akarták, tértem vissza erőszakosan gondolataimhoz. Ha nem jönnek, nincs semmi baj.

Bada megállt, csendre intett. Fülelt, aztán újra elindult. Megint belém hasított az eszeveszett károgás, óriási fekete foltként lebegett az erdő felett. Bada hirtelen püfölni kezdte maga alatt a lovat, befordult a bokrok közé, alig tudtam megmaradni a nyeregben. Mezítelen bőröm annyira össze volt marva, hogy az ágak csak a régi sebeket szaggatták fel. Amíg én kerülgetve, összehúzott nyakkal próbáltam kitérni a felém rohanó ágak elől, addig Bada már magasra emelt bottal vág tátott a tisztáson. Ha támadtak is gondolataim megbokrosodásával kapcsolatban, egy vastag, száraz ág elfeledtette velem. A mindenható gondviselésnek köszönhettem, hogy épen maradt az arcom.

Nem tudtam visszatartani a nyergest. Rohant a másik után, azt nézte, hol fér el a bokrok alatt.

Annyi átkot az életben nem tudok elmondani, amennyi ak­kor átfutott az agyamon. Néhányat kirázott belőlem a ló, de nagy része fogaim között maradt, ahogy Rilyándri jajgatását meghallottam. Bada messze előttem járt, elhagytam az erdőt, úgy tűnt, hogy másodperceken belül utolérem.

Rilyándrit két béreslegény gyötörte a fűben fetrengve. Az egyik bakancsszárig letolta magán a nadrágot, nagy fehér segge messziről árulkodott szándékáról, éppen azon erőlködött, hogy a ficánkoló asszony lábai közé férkőzzön. A másik, lenyomva Rilyándri fejét, ököllel próbálta engedelmességre bírni. Ö látta meg előbb közeledésünket. A mezítelenseggű csak sejthette a veszélyt, marokra kapva magán a nadrágot, bukdácsolva próbált egérutat nyerni. Bada az elsőt vette üldözőbe. Nem tudtam tekintetemmel követni őket, emez, szaladás köz­ben felrántva a nadrágot, a vadetetők felé szaladt. Sarokkal vertem a ló horpaszát, ha eléri az etetőket, már csak egy ugrás az erdő, aztán nézhetünk utána, még egyszer nem vállalnám a bokrok közötti lovaglást száz Rilyándriért sem. A fiú gyorsan kifulladt, bukdácsolva, erőtlenül vonszolta magát. Egyszer vadászaton egy megsebzett nyulat kergettem, annak fogyott így az ereje. Már csak egy ugrás kellett volna, és megkapom érte a jutalmat. Soha nem fogom elfeledni, ahogy törött lábai kalimpáltak utána, de addig nem adta fel, amíg minden ereje el nem fogyott.

Vajon ez meddig bírja?

Igyekeztem elébe kerülni. A fából összetákolt fészerek mellett vágtattam el, már arra is lett volna időm, hogy kihúzzak egy karót. Látva, hogy elvágtam az útját, sarkon fordult.

Bada kergetősdit játszott a másikkal, valahogy az is irányt váltott, mindkettő a tisztás belseje felé rohant. Most kirázzátok magatokból a cigányasszony utáni vágyat! Sajnáltam, hogy nincs nálam semmi. A Badáé, valahányszor visszanéztem, mindég új erőre kapott a dorong láttán. Fuss, fuss, biztattam gondolatban, visszatartva a nyergest. Mit érek vele, ha utolérem?

Az lehetett a fiatalabb, amelyiket Bada hajtotta. Bosszantó ügyességgel változtatott irányt. Sokszor úgy látszott, hogy mindjárt lekaszálja, de a legény az utolsó pillanatban kitért az ütés elől.

Ócska katonasapkáját valahol elveszítette, csapzott kenderszín haja kétoldalt eltakarta arcát, félelemtől és fáradtságtól eltorzult szája vigyorogni látszott.

Nem üldözésnek, ártatlan ipiapacsnak tűnt az egész. Az én komám már csak kocogott, hiába lassítottam, egyre közelebb kerültem hozzá.

Vajon, ha Rilyándri más körülmények között találkozik velük, akkor is ellenkezik? Nem vagyok egészen meggyőződve, azok után, amit a csőszről mondott, még akkor sem, ha csak a csendőrök félrevezetésére találta ki. Aki olyan jól lefesti az ördögöt, nem ijed meg, ha alkalomadtán találkozik vele. Én a magam részéről legszívesebben felhagynék az üldözéssel. Ez már úgyis csak azt várja, hogy utolérjem, és nem játszik tovább. Kár, hogy Bada nem őt választotta, legalább elvenné a kanos kedvét.

Megdermedtem, ahogy Bada fejbe csapta a kenderhajú bé­reslegényt, akinek ordításától visszhangzott az erdő, hosszan simára törölte a füvet, aztán elnémult. Emez ijedtében felém fordult, hátrálni kezdett. Közben elnyújtott hangon jajgatta: „Idesanyám."

Felnyögött a ló, ahogy sarkaimat kétoldalt beledöftem a horpaszába. Nekinyújtózva elragadta kezemből a hajtószárat, vágtatni kezdett. A kengyelvasat bokámhoz csúsztattam, és ahogy elhúztam a fiú mellett, teljes erővel belerúgtam az arcába. Némán elterült, azt hiszem, egyetlen ép foga sem maradt. Nem fordultam vissza megnézni, lecsillapítottam a megvadult lovat, Rilyándri felé ügettem. Valami azon az estén megéreztette velem, hogy visszaadom a kamzsiütést. Érdekes, hogy a hangja mennyire belém vésődött.

Rilyándrin cafatokká tépték a réklit, nagy kék szemeiből alig látszott valami, felpuffadt arcán zöldes véraláfutások éktelenkedtek. Nem sírt, némán összeszorította véres ajkát, mintha csak az érdekelné, hogy illetéktelen szemek elől valami okkal-móddal eltakarja kerek, barna melleit. Mi sem kerestünk ürügyet a beszélgetésre. Bada maga elé emelte az asszonyt, elindultunk.

Sokáig nem vettünk egymásról tudomást, gondolatban sa­ját világunkat építgettük, ki-ki tetszése szerint. Az utóbbi na­pok vihara összehordott bennem egy csomó szemetet, nem tudtam, mit kezdjek vele. Ügy éreztem, hogy egyelőre elcsendesedett minden, a nyugtalanító érzések elcsitultak, dacára annak, hogy megtépázva láttam azokat a lombokat, melyek oly csábos hűst ígértek egykor.

Félóránként cseréltünk lovat, a dupla teher alatt lassan, lépésben botorkáltak, később már az is fárasztónak látszott.

- Hol akarsz pihenni, hé? - kérdeztem Badától.

- Orosiba - kiáltotta jókedvűen.

- Az még nagyon messze van, kidőlnek, mire odaérünk.

- Ne aggódj vele, kibírják - vigasztalt. - Mi is szomjasok vagyunk, ott legalább, találunk mindent.

Nagyon sajnáltam a lovakat, de igazat kellett adnom neki, még erősen sütött a nap ahhoz, hogy árnyék nélkül pihenjenek.

Víz kellene! Szájuk körül vastag habréteget vert a zabla, állandó fej rázassál próbálták magukat hűteni.

Egy pusztai kereszt mellett megálltunk lovat cserélni. Rilyándri átlépkedett a tüskebokrokon, letérdelt a kereszt elé, hosszan bámulta, arcán átruhant valami boldogságféle is. Türelmesen megvártuk. Vajon, ha imádkozik, miért? - kérdeztem magamtól. Kinek tartozik hálával azért, ami elmúlt, vagy eztán lesz?

- Valahányszor kereszt előtt megyek el, mindég áldozok egy percet - mondta, lerázva szoknyájáról a port. - Tik nem szoktatok imádkozni? - Nem lehetett felismerni arcán, hogy csak kíváncsi, vagy igazán érdekli.

Szó nélkül átlépkedtem a tüskéket, megálltam a kereszt előtt, minden ájtatosság és bűnbánat nélkül kutattam tekin­tetemmel a talajon. Rilyándri térde helye még meglátszott, de egy nedves foltocska is csillogott a ledöngölt füvön.

Nagy lendülettel átugrottam a tüskebokrokat.

- Menjünk! - mondtam mosolyogva.

Rilyándri összébb húzta bedagadt szemeit, vagy kevesellte az ájtatosságra szentelt időt, vagy gyanút fogott. Nem akarta levenni rólam kérdő tekirtétét.

- Most még nem kellett - oszlattam el bizonytalanságát.

- Nagy pusztulat az öcséd. - Bada húzott egyet a vállán, fogalma sem volt, miről beszél az asszony. Elügetett vele.

Kantárszáron vezettem utánuk a lovat, sokáig kínálgattam az út szélén elszáradt poros fűvel, nagyokat fújt, finnyásán visszautasította. Szomjas volt.

Már hanyatlott a nap, de még mindég igyekeztünk elkerülni minden olyan helyet, ahol emberekkel találkozhatnánk. Nagyon csábítónak tűntek a távolban ég felé meredő kútágasok, lehet, hogy túlságosan óvatoskodtunk, mégis jobbnak látszott, mint a könnyelműség, aminek sokkal nagyobb lehetne az ára. Történjen bármi, az éjjel haza kell jutnom. Ha apáméknak két nap alatt sikerül elintézni a Kurucsó-ügyet, akkor még semmit sem veszítettem. Csak mielőbb érjünk be az orosi erdőbe. Mire éjszaka lesz, addigra a lovak is jól kipihenik magukat. Igaz, Pejkó? Mcgpaskoltam a ló verejtékes nyakát. Aztán szél legyen az, amelyik versenyre kél velünk. A pejkó aligha értett valamit a motyogásomból, de a barátkozás szemmel láthatóan tetszett neki. Lassanként meg-megkóstolta a poros füvet, hagytam legelészni.

Sóhajtozva bolyongtam gondolataim között, nagyon sok kérdésre nem találtam választ, néha a kérdéseket is eltévesztettem.

Kutyának való élet ez, meg Badának. Visszaadom a pakszusait, ha kell, a lovát is, kilépek ebből a játékból.

Vajon kinek lett volna nagyobb oka néhány igaz percet áldozni a kereszt előtt, nekem vagy Rilyándrinak?

A Ballustól elrabolt pénzt szépen összehajtogatva begyűrtem a gatyakorcba. Isten látja a lelkem, nem éreztem valami nagy bűnbánatot, de azért nem sajnáltam volna egy pengőt Szent Antaltól, ha érte jön. Hátha segítene a Kurucsó kiengesztelésében. Na, de ha ő nem is, remélem, a pénz majd segít.

Érdekes, sem Ballus, sem Zselko egyetlen szóval sem említette a pénzt. Papun nem csodálkozom, ő boldognak érezte magát. Végre-valahára egy törvény, igazi Romano Kriszi7. Részben törleszti Ballus adósságát, másrészt élvezheti a nagy tisztességet, ami a cigány törvénykezés alkalmával megilleti.

Bada hátranézett. Annyira elfoglalta az asszony, azt sem vette észre, hogy lemaradtam. Szemmel láthatóan jól érezte magát. Rilyándri már meg sem kísérelte tépett blúza mögé rejteni telt emlőit, ott ringtak a Bada karján. Látványnak nem volt valami csúnya. Sőt bizonyos irigységhez hasonló érzést keltett bennem. Ha a húgának ilyen mellei vannak, szavamra, nem billentem ki a nyeregből.

Annyira lenyűgöztek Rilyándri csupasz mellei, hogy gyorsan megfeledkeztem elhatározásomról, hogy egyszer s mindenkorra leszámolok a nőkkel. Sokáig baktattunk szótlanul, igyekeztem a feltűnést elkerülni, szándékosan csak időnként sandítottam oda, de Rilyándri felismerte tekintetem mögött gondolataimat.

Badát részben a fáradtság, részben a lovak patáinak egyhangú dobogása elbóbiskolitatta. Rilyándrinak láthatóan tetszettek merész pillantásaim, bár néha az illetlenség határát súrolták. Szűkre dagadt szemeiben biztató fény ragyogott, és olykor nem kis büszkeséggel leltározta saját bájait.

- Átmegyek hozzád - kiáltott -, elnyomorodtam a nyereg szélén. - Bada behunyt szemmel bólintott, aztán beállt utánunk a sorba. Egy ideig uralkodtam vágyaimon, de hamar összeomlott minden akaratom.

- Ne tépázd annyira - csillapította mohóságom -, meglátja a bátyád!

- Na és, talán az övé?

- El akarsz venni? - kérdezte válasz helyett.

- Nem.

- Akkor az övé. Nem gondolod, hogy a kettőtök felesége leszek?

- Igazad van. - Sóhajtva elengedtem a melleit.

- Előtted volt - mondta szemrehányóan -, ha egy szóval említed, most nem kellene sóhajtoznod.

- Igazad van - ismételtem.

- Mit igazam van? - tört ki haraggal. - Még most sem késő, csak huncut benned a tüdő is. - Belecsípett lebiggyesztett ajkamba.

- Azért, mert nem veszlek el a barátomtól?

- A barátodtól? - nézett meglepetten. - Nem a bátyád?

- Egyszer már mondtam, hogy nincs bátyám.

- Na, akkor fogjad. - Visszatette a kezem. - A barátod szénáját húzod, nem a másét. - Vállam mögött vissza-vissza sandított Badara.

- Alszik - hajtogatta, mintha csak engem akarna biztatni. A nagy nekifutás, ami az első percekben teljes gőzzel indult, egy idő után jóval alábbhagyott. Újabb területet kellett keresnem. Kuncogott, szidott, mikor mi jutott eszébe, később már ő marcangolt. Nem kellett semmitől tartani, Bada az igazak álmát aludta. Időnként elfogott némi szorongás, de a játék feledtetett mindent, a váltást éppúgy, mint az idő múlását. Hol lúdbőrös, hol verejtékező testtel kapaszkodtunk, sokszor az utolsó pillanatban, mielőtt le nem fordultunk a lóról. Ahogy nőttek a kilométerek, úgy koptak el a tilos határok, már túl voltam a szorosra kötött szoknyakorcon, talán a józan észen is, és mindazon, amit egy barát megengedhet magának.

- Elháltad a Sukit? - nézett rám égő szemekkel.

- Milyen Sukit?

- Hát a húgomat, hé! Azt, aki melléd feküdt hajnalban. Ha hideg vízzel löttyint nyakon, nem hűt úgy le, mint a kérdésével.

- Bolond vagy? Hozzáteszem magam egy gyerekhez?

- Na, azért mondom, mert akkor ne nyúlj hozzám! - Ki tudja, ha igent mondok, mit csinál?

Kivette kezemből a hajtószárat, Bada mögé került.

- Szálljunk le! - súgta.

- Minek? - kérdeztem hangosan. - Nem akarok a barátom elé vágni.

Lehet, hogy ezt nem akartam mondani, csak a bosszú kényszerített rá.

- Szüüüü! - tenyerét számra tette. - Elfáradt a ló.

Hiába próbálkoztam, nem sikerült tiltakozni, az akarás és a nem akarás megbénított. Bada álomba merülten kapaszkodott a nyeregkápába, nem vette észre lemaradásunkat. A nyerges annál inkább megérezte kifinomult állati ösztönével, hogy a hátán imbolygó csomó nem képes irányításra, ő pedig magától nem ismeri az utat. Megfordult, visszaballagott hozzánk.

- Ébredj, cigány! - kiáltottam Badara.

- Verd meg, isten! - sziszegte Rilyándri.

Bada felébredt, tágra meresztett szemekkel bámult körül.

- Hol vagyunk? - kérdezte.

- Már nem messze - feleltem. - Vedd át az asszonyt. Rilyándri egyáltalán nem ujjongott a fordulatnak, én annál inkább. Ahogy Bada leszállt a lóról, nagy szeretettel paskoltam a nyerges tomporát, mintha a sors küldte volna, hogy megmentsen egy újabb bűnbeeséstől.

- Ne aludj mindig! - korholtam. - Tönkremegy a kancád.

- Fáradt vagyok - ásította.

- Akkor pihenjetek! - tettem a jólelkűt. - Szegény asszony nem tudja, hányadán van.

- Rohadj meg! - kívánta szívvel-lélekkel. - Mindég van kedved fortélyozni? Nemhiába akartak agyonverni a cigányok.

Válasz helyett rákacsintottam. Szemei égtek a dühtől, de leküzdve érzését, elmosolyodott.

- Edd ki anyósodból a takarmányt! - Tenyere nagyot csattant a hátamon, ahogy jókívánságának nyomatékot adott.

- Majd az erdőben találkozunk. - Otthagytam őket. Sokáig nem néztem vissza,   pedig gyötört a kíváncsiság.

Egymás ellen tolakodtak érzelmeim, gyűlöltem, szidtam mindenkit, önmagamat, a teremtőt, aki saját hasonmására fabrikált bennünket, és hálából azt követeli, hogy jobbak legyünk, mint a Deákné vászna.

Én jobb akartam lenni, véremnek szegültem ellene, mikor áhított útszéli nászom elcseréltem egy lencsés tálért. Most se üdvösség, se elsőbbség. Legalább ne kérte volna számon a húgát.

Ah, szemfényvesztés az egész. Zselko talán nem tudta, hogy boldog-boldogtalan arra a kútra jár itatni, amelyiket ő fúrt? Mégis az ellen tört, aki beleesett.

Alaposan nekiszaladok a kerítésnek, ha Bada nem jön idejében. Hűűű, az anyám szentségét, mit vernek a fejemre, ha körülkapnak?

Érne már véget ez a pokol, hogy ne kellene állandóan szaladni, de soha nem lehet tudni, mit hoz a holnap. Igaz, ha van pénz, akkor mindent meg lehet oldani, vigasztaltam magam, meg-megtapogatva a gatyakorcba gyűrt pénzt.

Uzsonnára kolompolhattak, amikor megközelítettem Orosit.

Szegény paci szőrét csípős szagú, sáros hab takarta, a fáradt­ságtól ás a szomjúságtól úgy járt a két horpasza, mint a kovácsfújtató. Elhagytuk a kiégett legelőt, még gyér kökény­bokrokkal szegélyezett úton poroszkáltunk, de már úgy tűnt, hogy az orrunk előtt van az erdő. Nem baj, pajtás, mindjárt iszunk, vigasztaltam a nyergest, ahogy az első tanyát megláttam. Felkapta a fejét, nyerítve vágtatni kezdett. Úgy látszik, megérezte a víz szagát.

A tanyánál két hatalmas kutya állta el az utunkat, nem látszott ajánlatosnak megközelíteni a kutat, amíg egy lomha mozgású menyecske vissza nem parancsolta őket.

- Jó napot kívánok! - köszöntem rekedten az ijedtségtől. Az asszony álmosan fogadta. Nem látszott gyanakvónak, inkább bosszús lehetett, vagy rám, vagy a kutyákra, hogy megzavartuk délutáni álmát.

- Lehetne egy itat vizet?

Intett, hogy lehet. Bátortalanul vezettem a lovat, a tanya­udvar végére húzódott komondorokat lesve. Soha nem sikerült megbarátkoznom az idegen kutyákkal, vicsorogva körülszaglásztak, aztán vagy menekülnöm, vagy könyörögnöm kellett.

- Nem kéne még azt megitatni - motyogta az asszony ásí­tozva. - El van melegedve.

Tétován néztem körül, apámtól is mindég ezt hallottam.

- Odakötheted a nyári jászollhoz - mutatott a eperfa alá -, hadd szusszanjon. Ilyenkor könnyen tüdőgyulladást lehet kapni. Pocsék meleg volt ma, az isten szentelje meg, megfő a kukorica a lábán.

A nyerges türelmetlen, röhögő nyerítésbe kezdett, kikapcsoltam a zablát.

- Izikelj! - rázogattam előtte a jászol fenekén maradt szá­raz lucernát. - Ne türelmetlenkedj, én is szomjas vagyok.

- Szép ló - sappogott közelebb az asszony.

- Szép - krákogtam kiszáradt torokkal.

- Na, az nem árt neki - nyugtatott elismerően, amikor egy lucernacsutakkal borzolgatni kezdtem a ló szőrét.

Az eperfa hűvösében nem gyötört annyira a szomjúság, de szemem minduntalan a kutat leste.

- Sok a légy, az isten szentelje meg - mondta nevetve az asszony, ahogy időnként az izzadt hátamat is megpaskoltam a csutakkal.

- Volt arra mostanába eső? - érdeklődött.

- Merre? - kérdeztem.

- Hát amerről jöttél.

- Csak vihar.

- Víz nem?

- Az is, egy kevés, de több kellett volna.

- Itt is.

Lomha, kétoldalra billegő léptekkel bement a házba.

Vigyen már el az ördög, gondoltam, ne érdeklődj. A nyerges szinte megfeledkezve a szomjúságról, jóízűen ropogtatta a száraz lucernát. Na jó, csócsálj, én már nem bírom tovább.

Nagyot hörpintettem a vályúból, egy ideig gargarizáltam, aztán kiköptem.

- Fúj, olyan, mint a húgy.

Most éreztem igazán, hogy milyen fáradt vagyok, ahogy a fényesre koptatott kútostorba belekapaszkodtam, mintha a csontjaim együtt nyikorogtak volna az öreg kútgémmel.

Hosszan élvezve a friss víz ízét, degeszre szívtam magam a mohás favederből.

- Na, gyere, paci, rajtad a sor. - Odafordítottam a megtöltött vályúhoz. Kortyolt, szürcsölt, kétszer-háromszor nekidőlt, amíg meg nem telt.

Az asszony egy kissé rendbe téve magát kijött.

- Tehetsz elébe a boglyából - lépkedett felénk lustán, kezében egy cserépszilkét hozott. Felcsillant a szemem, egyszeriben kuruttyolni kezdett a hasam, mint aki békát nyelt. Sietve felnyaláboltam egy öl szénát, belegyűrtem a jászolba. Az asszony hasához szorított köcsög felzaklatta az étvágyam.

Már ajkaim között mozgott a hálálkodás, amikor belemerítette a vályúba.

- Gyere - mondta -, megmosom a hátadat.

Csikorgó fogaim összeroppantották a nyelvem hegyére tódult szavakat, sokáig néztem az étvágygerjesztő cserépfazekat, aztán gondolataimat, mint megrágott vattát, beleköptem egy rakás lóganéba.

Amíg lassan közeledtem hozzá, kitartóan mosolygott, nyílt tekintetéből olyan nem-fog-fájni vigasztalás látszott.

Szó nélkül a vályú fölé hajoltam.

- Ostor? - zúdított nyakon a köcsög vízzel.

- Igen - sziszegtem.

- Apád jutalmazott meg vele?

- Egy béreslegény.

- Üm - nyomogatta a kacskaringós sebet -, nem sajnálta az ostort.

- Nem.

- Már gyógyul - nyugtatott egy bögre vízzel -, de nem árt, ha jól megmossuk.

Válasz helyett levegő után kapkodtam, nadrágom szára alatt patakokban folyt a víz.

- Így, ni - mondta minden löttyintésnél.

Rendületlen öntözését szétterpesztett lábakkal álltam, egy idő után már nem hatott olyan kellemetlenül, megszoktam.

Kemény keze óvatosan siklott végig hátamon, megkerülve minden gallyütötte sebet. Motyogásából alig értettem, valamit, hümmögtem, krákogtam, anyám szavai jutottak eszembe.

Majd amikor én nem leszek, mondogatta, ha valaki meg­vakarja a seggét, azt hiszitek, ennetek ád. Igazat mondott, de még nem múlt el semmi. Nincs az én szám bevarrva, ha éppen kérni kell valamit. Aztán meg, ha pénz van . . .! nem-tudtam tovább folytatni a gondolataimat, ijedten kaptam a derekamhoz. A vizes gatyakorc érintésétől dermedten álltam egy pillanatig.

- Ó, Devla, végem van! - kiáltottam ijedtemben. Elsöté­tült előttem a világ, szédültem, bukdácsolva rohantam a lóhoz.

- Végem van - hajtogattam. A nyerges idegesen toporzékolt, aztán engedve mezítelen sarkaim dögönyözésének, vágtatni kezdett. A gondolatok talán agyamon kívül születtek, és abban a pillanatban meg is haltak. Fájdalom, félelem töl­tötte be egész testem, remegve nyöszörögtem, mint a kerékbetörtek.

A vad vágta, a kétségbeesett jajgatás, amit csak éreztem, de nem volt erőm hangosan kisírni, összetörte minden férfiasságomat.

Valahol az őrültség határán álltunk meg, abban a pillanatban nem tudtam volna eldönteni, jókor vagy rosszkor. Csörögve, sisteregve húzott el előttünk egy vasszörnyeteg, hosszú lórésort csörömpöltetve maga után. A fekete vasernyő alól dühös, kormos emberek rázták felénk az öklüket, amíg be nem takart piszkos fátyolával a gőzösből kipöfögött füstgomolyag. Mindebből csak a zakatolás maradt meg bennem, valahol a lelkem mélyén megkövesedett félelemről visszaverődve, gyötrő ritmussal döngette agyamat, átok, átok, hangzott kíméletlen dübörgése. Igen, a Ballus átka. A felismerés kijózanított válságos állapotomból, de erőm és akaratom továbbra is távol maradt. Lemásztam a lóról, sokáig alkalmas hely után kutattam, míg végül a vasúti rámpa oldalán kite­regettem a szétázott pénzt.

Hevertem a fűben, alig emlékezve valamire, szipogtam, zokogtam, sirattam a kiteregetett papírpénzt, ami a holnapba vetett hitet, a jövőt jelentette. Egymás mellett hevertek a nagy tervek, ázottan, rongyosan, reménytelenül.

Nagyokat prüsszögve szidtam a tanyasi ringyót, aki kifürösztött a világból, nyomorodna meg, átkoztam, míg a szempilláim elnehezedtek. Sóhajtozva összeszedtem a csörögévé száradt papírokat, aztán elnyomott az álom.

Félkábulatomban a pénzzel küszködtem, de aztán minden zagyvaságba borult. Arra tisztán emlékszem, hogy valami madár szemtelenkedése nyugtalanított. Kuncogva rikácsolt az orrom előtt, farkával állandóan a bajuszomat birizgálta. Megkötözött kezeim bénán lógtak mellettem, annyi erőm nem volt, hogy elhesegessem. Nyögtem, forgattam a fejem, amíg egyre hangosodó szemtelen kacagása fel nem ébresztett.

Rilyándri ült mellettem, határtalan jókedvvel élvezte arc­játékomat, amit egy orrom alatt húzgált rossz szagú gazszállal kényszerített ki belőlem. Sokáig pislogtam értetlenül, a kezeimben hangya módra futkosó szúrós zsibbadástól feldühödve durva szavakkal illettem a nevetéstől fuldokló Rilyándrit. Jól lecsúszott a nap, alig arasznyira állt a távoli erdő tetején, meglepően barátságos tekintettel, mintha nem ő volna az, aki egész délután kínozott. A rossz álmok mindig jó gondolatokat szülnek. Magával ragadott a haldokló nap öntüzében megtisz­tult tekintete. Állt az erdő tetején, fekete fátylát átverve vörös bánatával, nézett bambán, üresen, bocsánatért esdekelve, mint aki megbánta minden bűnét, amit aznap elkövetett.

Megfogott a látvány, néztem, ahogy Rilyándri feje mögött elmerül a végtelen semmibe.

- Neked jó - sóhajtoztam -, holnap mindent kezdhetel elölről, de mit kezdek én. Amit elszalasztottam, soha nem érem utol.

- Ehen, így kell neked! - válaszolt suttogásomra kárör­vendve Rilyándri. - Ugye, most már bánod? Otthagytál a nagy erős cigányemberrel, hát mit tudtam volna neki csinálni? Hagyjam, hogy agyonverjen?

Előbb értetlenül hallgattam panaszát, aztán kíváncsian be­kapcsolódtam a beszélgetésbe.

- Nem csináltál semmit?

- Hát dehogynem csináltam, kiátkoztalak a világból.

- Engem átkoztál, amikor Badával voltál? - Közelebb húzódtam hozzá.

- Téged hát - csatította -, mert már előtte . . .

Nem hagytam, hogy folytassa, nyakon cserdítettem. Sokáig állta kérdő tekintetem, aztán folytatta, de már jóval csendesebben.

- Látod, olyan vagy, mint a barátod, edd meg a húsát, az meg a tiédet.

- Olyan vagyok? - kérdeztem egy újabb nyaklevessel. -Miért nem őt szidtad?

- Hát őtet szidtam, csak rád gondoltam - hangoskodott megint.

- Rám gondoltál? Akkor is?

- Akkor is.

- Jó mellényed van. - Szétrántottam mellein a Bada mellényét.

- Van annak, aki megszolgál érte. - összefogta magán. -Ha mindenre olyan ember lennél, mint a verekedésre, sokat érnél.

- Mire kellene még, hogy ember legyek? - kötekedtem tovább.

- Hallod, hagyjál békét - robbant ki mérgesen -, mert mindjárt letépek magamról mindent. - Most már ő húzta szét magán a mellényt.

- Hol van Bada? - tértem át más témára.

- Ott van a pusztulatban, a sánta asszonynál. - Azt gondoltam, valami baja van. Megpróbáltam érthetőbb magyarázatot kiszedni belőle.

- Milyen sánta asszonynál? - érdeklődtem türelmesebben.

- Ott a tanyába, hé. Mást sem tudol az asszonyoknál, csak pofozkodni. Mondta a sánta asszony, hogy elszaladtál, amikor megf ürösztött.

A fürösztés hallatára megint belém nyilallt, de a kíváncsiság felülkerekedett. Valahogy még mindég nem értettem, kiről beszél.

- Hány nő van a tanyába? - Egy. Hány lenne?

- Nem tudom - mondtam elgondolkodva. - Amelyiket én láttam, az nem sántított.

- Nem is - nyugtatott -, csak vasból volt a lába. Abron­csokból - egészítette ki állítását.

Megfordult bennem a világ, mint azokban a szentekben, akik tetteiknek gyümölcsét látják. Megfogta az átkom? Lám, lám, az isten nem ver bottal, de meghallgatja a szívből jövő kívánságot, és megbüntet mindenkit a maga módja szerint.

Rilyándri mérgében kiontott mellei az erőszakosan szétnyitott lajbi szakadt gombjai között pihegtek, szánalmat és vá­gyat ébresztő csüggedéssel. Félénk áhítattal végigtapogattam az újra hajlékonnyá vált papírpénzeket.

- Mért vagytok olyan kedvesek az istennek? - kérdeztem Rilyándritól.

Nem nyilatkozott, csak megillegtette a vállait, szemében egy villanásnyi fénnyel fellobbant asszonyi gőgje, amit a bűnbeesés félelme azon nyomban eltiport.

- Szeretjük - mondta nagy sokára.

- Én is szeretem, téged mégis jobban meghallgat.

- Áááá - legyintett. - Ha meghallgatna, akkor most . . . -elharapta a végét.

- Akkor? - kíváncsiskodtam.

- Hagyjál már békémet, te cigánygyerek, ne valagázódj8 annyit.

- Átkoztál?

- Miért átkoztalak volna?

- Amikor otthagytalak Badával.

Jaaa. Hát akkor mérgembe szidtalak. Mondtam, hogy addig szaladj, amíg el nem hagyod a fejedet. Neked sem esett volna jól, ha én otthagylak.

- Te kezdted.

- Én? - kérdezte meglepődve. - Mivel kezdtem én?

- A drágalátos húgoddal.

- Pusztuljon el a fejem - mondta letörten. - Mintha nem tudnám, kicsoda. Száz embert megismert már. A Jagos is úgy használta, mint engem. Akire ráveti a célt, nem bír tőle szabadulni. Olyan, mint szegény apám, nyugodjon, azt is azért bolondította meg az isten.

- Apádat?

- Azt. Gazdag zsidó létére feltett az utolsó cigánnyal is. Hiába volt három gyereke, a házat is eladta a fejünk felől. Tudod, milyen sok pénz kétszáz pengő?

- Tudom. - Akaratlanul a szívemhez kaptam.

- Mi az, valami bajod van?

- Semmi - hárítottam el aggodalmát.

Rilyándri mosolygott, aztán válla fölé hajtotta felső szoknyáját, kék foltokkal tarkított mezítelen combjai kivillantak egy pillanatra.

- Fáj? - kérdeztem.

- Áááá, dehogy. - Kezemet, óvatosan, mintha csak titkolná a fájdalmát, végighúzta sima, mezítelen combján, aztán odaszorította forró hasa aljához. Nem volt erőm tiltakozni.

Az erdő felől hűvös légáramlat hullámzott felénk, számos szúnyogcsoport indított támadást mezítelen bőröm ellen, összekürtölve seregeiket a közeli bozótokból is, elűzhetetlen vad hordáik keserű mérget szórtak édesnek ígérkező perceinkbe.

Rilyándri meleg combjai között kerestem menedéket. Még nem találtam meg a megfelelő szavakat, ujjaim lusta tétlenséggel köröztek fekete mellbimbóin, mélyről törő sóhajtásokkal nyűttem az időt, amíg meg nem unta.

- Hallod, ha megint felizgatsz, lemarom a kípedet.

Rilyándri fenyegetésénél jobban idegesített, hogy még aránylag elég világos volt. A tanyát gyenge párafátyol fonta körül, de Bada bármely pillanatban kivágtathat, és a tettenérés még barátok között sem kívánatos. Válasz nélkül hagytam, csiholtam tovább rugalmas tűzszerszámait, míg füstje be nem lepte agyunkat, megfeledkezve mindenről, eszeveszett habzsolással estünk buja kertünk almafájának, lombot, törzset nem kímélve, torkig ettük magunkat fanyar gyümölcsével.

Darabokra törten hulltam Rilyándri mellé. Sima karját tarkóm alá erőszakolta, lágy ringatással megpróbált életre rázni.

Sokáig nem tudtam pótolni levegőhiányomat, táguló orrlyukakkal, mozdulatlanul hevertem, bámulva az ég fésületlen felhőfoszlányait.

- Mért mondják neked, hogy gyerek? - kérdezte ellágyultam

Tetszett Rilyándri hízelgő kérdése, mert koraérett férfiérzéseimet erősítgette, de miért most kérdezte, amikor ronggyá facsarva épp hogy csak éltem?

Még nem szóltam, vártam, hová akar kilyukadni, biztosra vettem, hogy nem kíváncsiságból érdeklődik. Húztam egyet a vállamon.

- Nem kellene már iskolába járnod, azért néznek gyerek­nek. Ha egy jó asszonyt fognál, sokkal többet érnél vele.

Már sejtettem, hová akar kilyukadni.

- Jó asszony? - kérdeztem mélyet lélegezve. - Hol találsz manapság jó asszonyt? Ha van is valahol, meg van fogva a kantárja.

- Akad az, még kantár nélkül is - nyugtatott -, csak nem az olyan csitrik, mint Vorzsa meg Suki között kell keresni. Ezek csak arra jók, hogy az ember mellett feküdjenek.

- Honnan tudod, hogy iskolába járok?

- Biztos nem az ujjamból szoptam. - Gondoltam, hogy Ba­da beavatta minden titkunkba.

- Tudod - folytatta -, ha egy kis eszed van, a kapcád is selyemből lehet. - Meglepődtem az ismerős mondat hallatán.

- Hogyan? - kérdeztem, pedig már az első pillanatban tudtam, mit akar mondani.

- Hogyan? Csak meg kell mozgatni az eszedet, aztán megy minden. Jó lovad van, ha egy rossz taligát szerzel, tied a világ. Asszonyt meg választhatsz, akár tízet is, fiatalember vagy.

- Áááá - legyintettem. - Asszonyt még lehetne szerezni ésszel, de a kocsihoz pénz kell.

- Nahát, ez az — kapott az alkalmon. - Olyan asszonyt fogj, akinek pénze is van!

Gyanúsnak tűnt mosolygása, lehet, hogy megduzzadt arca miatt, de mindenesetre óvatosságra intett.

Egy pillanatra belezavarodtam a játékba, annyi tapasztalatom mégsem volt, hogy kívülről ismerjem gondolkodásuk egyformaságát. Rilyándri vallomása nemcsak hogy szavakban nem tért el, hanem cselekményében is ugyanaz volt, mint az elődjéé. Szoknyája zsebében sokáig kutatva két húszpengőst húzott elő.

- Látod ezt - simogatta a gyűrött pénzeket -, ha elszök­tetsz, a tiéd lesz. Olyan könnyű szekeret vehetsz érte, hogy hét nyelven beszél.

Nem mondom, hogy nem tetszett az ajánlat, a pénz láttán újra felcsillant bennem a remény, de sokallottam az árát.

- Tudod, van ennek apja, anyja is.

- Hol van? - kérdeztem.

- Majd megtudod, csak rám hallgass! Olyan embert csinálok belőled, hogy messzi földön híres leszel. - Szavai annyira dohosnak, penészesnek tűntek, hogy szinte éreztem rajtuk a nagyanyja vagy dédanyja leheletét is. Istenverte jószívű világ ez, örök idők óta mindenki a másikat akarja boldoggá tenni, de ő maga éhen hal.

- A Jagosból hogy nem tudtál embert faragni? - kérdeztem elveszítve a türelmem.

- Azért, mert a kártya ette meg az életét. Minek reszkírozzam magam olyan emberért, aki úgysem tudná megbecsül­ni? - Szó szerint Ballus szavait idézte.

- Badának mennyit ígértél?

Megpróbáltam zavarba hozni, hátha elfelejti a szöveget.

- Semennyit. Nem akarok hozzámenni.

- Akkor minek jöttél el velünk?

- Azért, hogy elvegyél.

- Én? - kérdeztem felháborodva. - Egyetlen szót nem szóltam neked soha. Mire alapozod az óhajod?

- Nem szóltál, az igaz, de mindég úgy néztél rám, mint aki el akar venni.

- Azért feküdtél le Badával?

- Mit szólsz hozzá, nem adtam le magam - nézett kihívóan.

- Te mondtad, nem?

- Azért mondtam, hogy féltékennyé tegyelek - pityeredéit el.

- Csodálatos férgei vagytok az istennek, becsaptok mindenkit, még önmagátokat sem kímélitek. Hazudtok lépten-nyomon, ha nem sikerül a számításotok, azt akarjátok, hogy sajnáljanak benneteket. Még nem láttad Badát, amikor azt mondtad: hozzámegyek a bátyádhoz. Akkor is féltékennyé akartál tenni? - Nem válaszolt. - Bada mindent elmondott rólam? -Intett. - Azért kívántál meg, mi? Gondoltad, még elég fiatal, arra hajlik, amit mondok neki. Előbb csak el akartál menekülni a Jagostól, aztán kedvet kaptál csemegézni.

- Nem akarok csemegézni, hanem add ide a pénznek a felét, amit Ballustól elvettél! Megérdemlem. - Hazug könnyei pillanatok alatt elapadtak. Még valamit hozzá akart fűzni, de egy hatalmas taslival félbeszakítottam. Utána még, a biztonság kedvéért, megtoldottam egy másikkal, nehogy eszébe jusson megzavarni mondanivalómat.

- Ezek szerint a rőzsekazal mögött te leselkedtél, nem Bada?

Gyorsan összeálltak bennem a következtetések, úgy látszik, előbbi feltételezéseim teljes mértékben tévesek voltak. A beképzeltség általában elhomályosítja a tisztánlátást, márpedig én súlyos látási zavarban szenvedtem, amikor azt hittem, hogy ez az angyalnak mutatkozó sátán mást sem kíván az élettől, csak csemegét. Sajnos az én koromban a csalódás nem a könnyen elviselhető, apró kalandok közé tartozik.

- Azt mondja, ő is megérdemli, adjak neki belőle!

Ugyan miért? Azért, mert hallgatózott? Meg kellene érte taposnom, legalább máskor meggondolná, hogy kérjen részt a más bőre árából. Micsoda rafinált dolgot eszelt ki, szöktessem el. Kitől szöktessem el, ha Badával még nem feküdt le? Tudná ez, mitől döglik a légy. Elmarná tőlem a pénzt, az­tán isten veled szomorúság. Nagy kedvem lenne a szeme közé vágni, de csak kiröhögne a hasznavehetetlen papírokért.

Megundorodva ravaszságától, nagyot köptem.

- Leköptél, te rabló? - Belekapaszkodott a nadrágom szárába. - Ha nem adol ötven pengőt, gyertyát gyújtok a kereszt előtt, hogy amerre jársz, amerre kelsz, soha ne legyen szerencséd.

Ügy éreztem, ha nyomban nem hegedülöm el a nótáját, menthetetlenül megüt a guta.

- Nem átkoztál már ki a világból - kérdeztem -, még mindég gyertyát akarsz rám gyújtani? - Lábammal hozzákezdtem döngetni a horpaszát.

- Üssél csak - nyögdécselte -, nem versz belőlem tiszta búzát, de még a koporsómban is átkozni foglak, amíg a fejemhez nem teszed a pénzt.

Tudtam, hogy nincs értelme a verésnek, csupán saját mérgemet kívántam levezetni. Reggelig rugdalhatnám, akkor sem engedne az ötven pengőből.

- Na hát, legyen pénzed - mondtam, fújtatva a fáradtságtól -, nem sok örömöd lesz benne.

Az előbb már félholtnak tettette magát, a pénz hallatára újra életre kelt, a sírásnak szinte árnyéka sem maradt az arcán.

Nem voltam éppen virágos hangulatban, a bosszú mégis arra ösztönzött, hogy megtréfáljam.

- Tedd ki már százra, drága testvérem - mutatta a negy­ven pengőt -, az isten is megáld érte, az előbbi átkom meg hulljon a kutyákra, macskákra!

Szándékosan nem vettem elő a pénzt, hagytam, hadd hálálkodjon, ezt legalább kedvemre csinálta. Gondoltam, utána újra átok lesz minden szava. No aztán, hadd mondja, itt hagyom a rossz pénzzel, mint Szent Pál az oláhokat. Odaadom neki, amit kér.

Sokáig kutattam a pakszusok között, előre örvendve Rilyándri bosszúságának. Nagy kék szeme ragyogni kezdett a pénz láttán, minden második szavával azt kérdezte:

- Kiteszed százra? Ugye, kiteszed százra?

Mondani akartam valamit, nagyon a kérdéseire illett volna, de csak mutogattam, egyetlen szót nem tudtam kinyögni.

Mi történt, csoda, vagy álmodom? Ujjaim között megtisz­tult, élénk színnel ropogtak a bankók. Sorra ziláltam őket, mint a kártyát, kétszer-háromszor, nem változtak vissza. Ki tudja, az öröm vagy a félelem okozta bűnbánatomat, letérdeltem Rilyándri mellé, hogy elmondjak egy hálaimát, de csak a „Mennyből az angyal" jutott szembe, az is nagyon hézagosan, saját szavaimmal kellett pótolni. Azt viszont mondtam rendületlenül, nem zavartatva magam Rilyándri csatításától, aki hamar elveszítve türelmét, tettlegességre vetemedett. Ma­rokra ragadva hajamat, mint a süketnek szokás, belekiabált a fülembe.

- Hát imádkozol, nyald ki! - Nem folytatom, mert ő sem tudta folytatni, visszakézből megborítottam úgy, hogy amit nekem akart ajánlani, azt az ég felé dűtögette.

Ezzel együtt én is kiestem az ájtatosságból, ismét előszed­tem a pénzt, sorra egymás mellé leraktam a fűre, kissé távolabbról szemlélve megpróbáltam felfedezni esetleges hibáikat. Mind jó, nyugtattam magam. Ezzel a megállapítással viszont felvetődött bennem a kérdés, mit adjak Rilyándrinak, egyetlen használhatatlan nincs közötte. Amíg ő hangosan szipogott, engem a méreg emésztett könnyelmű ígéretem miatt. Nem volt erőm odaadni a pénzt, de annyi bátorságom még kevésbé, hogy megtagadjam.

Anyám állandóan szent mesékkel tömte a fejünket. El­mondta, hogy amikor Krisztus a földön járt, vándorlása közben koldusnak öltözve betért egy dúsgazdag parasztházhoz ala­mizsnát kérni. Az asszony éppen kenyeret sütött. Nem volt teljesen hiányában a jóindulatnak, összekaparta a teknőfenék-re ragadt tésztát, amit úgyis kidobott volna, azzal a nagylelkűséggel, ha megsül, nekiadja a koldusnak.

- Na, vigyen a Iábod dolgod után - mondta -, majd ha visszafelé jössz, gyere be, addigra kisül a cipód.

Az asszony még saját maga előtt is büszkélkedett. Neki aztán senki nem mondhatja, hogy fösvény vagy nem istenfélő, amikor most is egy egész cipót süt a koldusnak.

Igen ám, csakhogy amikor a kemencébe benézett, a cipó kétszer olyan nagyra nőtt, mint a kenvér. Most már korántsem volt olyan büszke nagylelkűségére, megbánta az ígéretét.

Amikor a koldusnak visszafelé fordult az útja, az asszony durcásan szorosabbra húzta zöld pettyes kendőjét a fején, még annyi ideje volt, hogy átszólt a szomszédasszonynak, ha valaki keresné, mondja, hogy lement a tóra mosni, csak este jön haza.

- Hogy adnék oda ekkora cipót, van eszembe. - Földre téve a sütőlapátot; ráfeküdt, aztán magára borította a sütőteknőt. Amikor a koldus bezörgetett, a szomszédasszony átkiáltott a kerítésen:

- Nincs odahaza a gazdasszony, elment a tóra.

- No, ha nem ment el - mondta a koldus -, változzon békának, Örökre hátán hordozza a teknőjét és hasa alatt a sütőlapátját! Ott élje fösvény világát a tó vizében, csak akkor dugja ki pettyes kendős fejét teknője alól, ha nem sejt maga körül senkit.

Mivel Krisztus szava szent volt, az asszony teknősbékává változott. Ilyenek után mit lehet tenni?

- Gyere, vegyél ki magadnak hatvan pengőt! - szóltam mérgesen Rilyándrinak. - És ne szipogj, tudom, hogy hazug benned a tetű is, mert sokszor úgy csíp, mint a bolha.

A pénz láttán nem tudta eldönteni, szipogjon vagy nevessen. Nézte kidülledt szemekkel, kétségbeesve tördelte kezeit, hogy legyőzze kapzsiságát mindaddig, míg összeroppanva eszelősen rávetette magát a pénzre. Ahogy felkapkodta a saját magának szánt részt, keze még a szoknyája zsebében pihent, amikor tudtomra adta, hogy a fele, isten és ember előtt, őt illeti, nem hagyja kiszúrni a szemét hatvan pengővel.

Ismerhetném a kutyát, amikor dögre szabadul, nem a csont­ját szedi ki, miért kellene rajta csodálkoznom. Aztán, ha most hozzákezdenék vitatkozni, mit érnék vele? Marokra fogtam fürtös haj rengetegét, letepertem a földre, óvatosan a torkára helyeztem a talpamat, mint a kígyónak szokás, nyomtam egy ideig, amíg komolyra vette a dolgot, aztán ment minden úgy, ahogy illik, saját maga fordította ki szoknyája zsebét.

- Nahát, ez igazán szép tulajdonság - korholtam egy nyaklevessel -, ennyi pénz mellé még az én koldus krajcárjaim is el akartad venni.

- El - mondta büszkén, határozottan, cigánybúzakalászt köpködve, ahogy a vasút oldalából felszippantott egypofányit. - Megérdemlem - fújta a régi nótát.

- Hol vettél ennyi pénzt, te cigányasszony? - kérdeztem kétségbeesve.

- Ahonnan Ballus anyósod.

- Mindjárt gondoltam. Isteni szerencséjük lehetett a Phum-ba fiúknak, összevágták a lóvét,9 aztán testvériesen megosz­toztak. Kár, hogy nem jött el minden asszony, holnap megve­hetném a Tisza-birtokot. - Rilyándri gúnyosan végigmért, úgy

tett, mint akit nem érdekel az elmélkedésem. - Hogy lehet az, hogy mindketten három-háromszáz pengőt loptatok a fér­jetektől? Nem volt nekik több? - Azzal akart bosszút állni, hogy nem válaszolt szavaimra, hallgatott konokul, amíg a méreg el nem öntötte.

- Nézd a koszost, minél többje van, annál többet kíván. Hát gatyád se volt, hé, most meg vagyont raboltál össze, és még több kellene.

- Miért ne, te is azt csináltad, nem?

- Én a jogos részemet kérem. Megtehettem volna, hogy a nyakatokra viszem a cigányokat észrevétlenül.

- Miért nem hoztad?

- Azt hittem, becsületes ember vagy, inkább reszkíroztam magam érted, de nem érdemelted meg. Gondolod, ha elkapnak valaha az életbe, nem a Ballus sorsára jutok? Na, aztán mi haszonra?

- Legalább méltatlanul szenvedsz, nem bűnösen. Kár lenne azt a sok átkot magadra venni a pénz miatt.

- Te nem félsz az átoktól, hé, hogy mindég ki tudod for­gatni az ember beszédét, vagy téged nem fog az átok?

- Ne aggódj miattam - nyugtattam nevetve -, nekem mindegy, ha fog, ha nem fog, pénz kell.

- Nekem is az kell - csatította türelmét vesztve -, nem érdekel az átok, add vissza a pénzem, mert férjhez akarok menni, vagy vegyél el. Ha már elhagytam miattatok Jagost, akkor valamelyikteknek kötelessége, hogy elvegyen! Nem tehettek belőlem csúfságot - püfögtette tenyerével a földet. -Vagy az anyám húsát egyem meg kínomba, ha nem rabbá tetetlek benneteket, nem bánom, ha én is a tömlöcökbe her­vadok el.

- Miért rikácsolsz? - kérdeztem. - Elvesz Bada, és ne válogass, örülj neki, jó embert kapsz.

- Örüljek neki? - mutogatta fehér fogait vicsorogva. -Talán neki nem pénz kell, mint neked?

- Minek neki a pénz?

- Tőle kérdezd, arra sem méltatott, hogy mellém tegye a gatya ját.

- Bada?

- Igen, Bada. Mit bámulsz, mint a néma Muto? Azt mondta, négy darab százas kell, hogy ami bajt csinált, elrendezze, másként bujdosnotok kell.

- Na és, attól még igazán melléd fekhetett volna.

- Persze - mondta gúnyosan -, azt hiszed, mindenki olyan, mint te, nem bánod, ha a kutya, csak legyen bekötve a feje.

- Ebben igazad van, de amint látod, nem isten nevében -lobogtattam feléje a pénzt. - Ennyi fizetségért nem lehet finnyáskodni.

- Hogy nem félsz az istentől? - kérdezte fejcsóválva.

- Nincs miért. Aránylag egész olcsó voltam, Bada négyszázat kért.

- De az legalább tisztességesen el akart venni.

- Tisztességesen? Mit mondtál, mennyi pénzed van?

- Nem mondtam semmit, csak azt, hogy előteremtem a négyszáz pengőt.

- Rám számoltál?

- Igen. Segíts ki, drága jó testvérem, másként nem kellek neki.

- Miért nem így kezdted? Most már ha akarom, hiszem, ha nem akarom, nem hiszem. Előbb lefekszel velem, aztán fenyegetsz, el akarod vetetni magad velem, a végén azt kívánod, hogy én adjalak férjhez, és fizessem ki a hozományodat. Kettőnk közül valamelyik nagyon bolond, de ha azt hi­szed, hogy én vagyok az, akkor tévedsz.

Sokáig nézett, fejével elismerő bólogatásokat előlegezett, újabb kudarcához kereste a megfelelő szavakat.

- Jól kikotortak az iskolába, hallod - mondta, egész felsőtestével nyomatékot adva hangsúlyainak -, tíz emberbe nem fér annyi huncutság, mint tebeléd.

- Elmondod végre az igazat? - sürgettem.

- El. Meg akarom venni magamnak Badát.

- Ezt már mondtad, hagyd a meséket!

- Ez az igazság. Olyan jó csendes, meggondolt embernek látszik.

Tépelődtem gondolataimon, valami lelkiismeretfurdalásféle bujkált bennem, ha másért nem, talán az igazság nevében fel kellene nyitni a csipáját. Szerencsétlen, azt hiszi, Jagos találta fel a kártyát, és nincs más a világon, aki rajta kívül ismerné Ki tudja, hogy vélekedne, ha azt mondanám neki: Te, is­tennek oktalan állata, hová akarsz menekülni a sorsod elől, ha az elkártyázta, amid volt, ez azt is eljátssza, amid nincs . . . Istenemre, megsértődne, vagy a szemembe röhögne, azt hinné, irigységből mondom.

Rilyándri maga elé bámult, és teljesen visszavonultan várta, mit döntök.

A pejkó jóízűen legelt, rá se bagózott időnként magasra csapó acsarkodásunkra, szinte elveszett a vasútárok tarka bozótjai között. Álmai netovábbját élhette, kárpótlásul a délutáni hőségért, térdig gázolt a selymes, vékony szálú fűben. Hangosan ropogó zápjai néha elhallgattak, felkapott fejjel körüljártatta okos tekintetét, belefújva, beleszagolva a levegőbe, aprókat röhögött. Rilyándri egyre idegesebben tépte maga körül a füvet, amíg végleg el nem hagyta az erőszakosan magára kényszeretett türelem.

- Ideadod a pénzem - állított válaszút elé -, vagy meg­mondom Badának?

Valamit én is sejtettem a ló füleléséből, az állatok ösztöne, szaglása ritkán szokott tévedni. Rilyándri is ebből következtetett. Csak ő arra gondolt, hogy Bada jön, de én, aki álltam, és mezítelen bőrömön éreztem a leszálló hűvös légmozgást, már előbb megállapítottam, hogy a másik ló szagát hozza a tanya felől ideverődő légáramlat, egyébként az esti homály ellenére még jól szét is lehetett látni.

Nos hát ez volt az, amit rejtegettél, gondoltam. Választhatok, kétfelé vagy háromfelé osztozunk a pénzen. Természetesen az én pénzemen.

őszintén szólva ez lenne az igazságos. Végeredményben mindhárman ott voltunk. A végtelenségig úgysem titkolhatom Bada előtt, előbb vagy utóbb megtudja, ha mástól nem, hát tőle. Jobb mielőbb túlesni rajta, úgyis elég bonyodalmat okozott már eddig, nemrég teljesen lemondtam az egészről. Ha a szerencse így hozta, nem akarom kihívni a haragját, soha nem lehet tudni, mit rejt kifürkészhetetlen szeszélye.

Rilyándri szemét nem verték ki annyira a béreslegények, hogy észre ne vegye rajtam a változást.

- Nekem csak száz pengőt adjál, meg az én pénzemet!

Szó nélkül kiszámoltam, természetesen a fakultjait válogatva, keserű szájízzel búcsúzva minden darabtól, elébe dobtam.

Összeráncolt szemekkel nézett, úgy tett, mint aki nem vette észre, hogy elébe pottyant egy egész vagyon.

- Miért sajnálod - kérdezte -, a tied, az utolsó krajcárig.

- Tudom - válaszoltam szemtelen hangon.

Szép lassan összeszedte, belegyűrte szoknyája zsebébe, az­tán újra rám hunyorgott.

- Ne gondold ám, hogy isten nevébe!

- Megint alkudozni akarsz? - ripakodtam rá.

- Nem, drága testvérem, csak azt akarom Badával elhi­tetni, hogy csaltam a pénzt.

- Rendben van, de most már azt is áruld el, miért kerí­tettél ilyen nagy feneket a dolognak, amikor olcsóbban is megúszhattad volna?

- Tudtam, ha odaadom neki a pénzt, te egyből rájössz, hogy Jagostól loptam el.

- így akarod magadhoz kötni, hogy legyen majd mivel ijesztgesd?

Szégyenlősen vállai közé húzta nyakát, nem szólt, csak pirult.

Szerencsétlen, gondoltam, majd örülni fogsz még, ha valami okkal-móddal meg tudol tőle szabadulni.

Hamarosan kétfelé vált az utunk, ő a tanya felé, én az erdő irányába baktattam. Visszatekintve még megfenyegetett, ha jól értelmeztem, a titok megtartására igyekezett felhívni a figyelmem.

Szavahihetősége nem nagy bizalmat gerjesztett bennem, alig két óra leforgása alatt szinte eltévedtem ravaszságainak kiis­merhetetlen, buja berkei között. Az biztos, bármennyire nem értékeli saját életrevalóságát, az isten megáldotta minden hun­cutsággal, amit egy cigányasszonynak a javára lehet írni.

Szorongatni kezdtem a lovat, legszívesebben utánanyargal­tam volna Rilyándrinak, de már egészen besötétedett. Hol keressem, minden bokor rejtekhelyet nyújt, ha el akar szökni, biztos nem a tanyába megy.

Sóhajtozva figyeltem az eget, sehol egy csillag nem ragy-gyant meg. Hová lett az erdő? Naplementekor még alig egy hajításnyira látszott, úgy tűnt, hogy az út is egyenesen oda vezet. Visszafogtam a lovat, attól tartottam, valaminek nekirohanunk. Minden jó gondolatom elszállt, csak a méreg meg a bosszú evett, hasztalan meresztgettem a szemeimet, egyforma sötétség fogott körül. Úgy éreztem, hogy a ló egyenletes járása bizonytalanabbá lett, és a paták kopogása puha léptekké halkult.

Szent isten, hol vagyok? A nyerges két hátsó lábára állva úgy tett, mintha ő is körül akarna nézni. Már késő volt minden kapkodás, valahol a hátsó lábai mögött nagyot pöffenve gurultam, amíg fel nem fogott egy tüskés bokor. Sokáig tátogtam, levegő után kapkodva, gondolatban szemen szedve a Miatyánk ilyenkor önmagától kínálkozó sorait, míg végre ki tudtam nyögni, hogy hó!

Ahogy visszatapogatóztam a nyergeshez, még mindég a két hátsó lábán állt, mint valami földbe cövekek csúszda. Hűvös, nedves levegő csapott az arcomba, nem láttam, csak éreztem a víz szagát, kellemetlen, poshadt bűzétől émelyegni kezdett a gyomrom. Négykézláb mászva valahogyan sikerült felkapaszkodnom a partra, de a szemem előtt táncoló tüzes karikáktól semmit sem láttam. Vártam, amíg elhalványodnak, addig a bőrömből kiálló tüskéktől próbáltam megszabadulni. Türelmetlenül topogtam a part tetején, egyre inkább olyan érzéssel, hogy a pokolba kerültem, ahol az imádság sem dicsőít, mert a tüzes karikák megszűnte után is annyit láttam, mint annak előtte.

Reményt veszítve kantárszáron fogtam a nyergest, sikerült visszabotorkálnunk az útra. Eltévedtünk, pajtás, veregettem a pejkó nyakát, és ha valamire támaszkodhatunk ebben a pokolban, az legföljebb a fülünk vagy az orrunk lehet.

Sokáig töprengtem, azon fáradozva, hogy megállapítsam, merről jöttünk, de elpártolt tőlem a szerencse, csak úgy a vak­világba elindultam, rábízva magam a ló ösztönére. Ha az orrom nem csalt, amiről egyáltalán nem voltam meggyőződve, akkor az út valahol a kanális partja mellett vezetett. Arra már nem is mertem alapozni, hogy melyik oldalról csap hűvösebb levegő, mindkét oldalamról nagyon fáztam. Égett a bőröm a sok horzsolástól, de nem melegített. Lassan kikoptam a lélekmelengető gondolatokból is. Keserű vigasszal csak a hajnal kecsegtetett, amitől még annyira voltam, mint vándorcigány a mennyországtól. Unalmasan számoltam a lépteinket, bár nagyon elkeserített a sötétség, de annyira nem, hogy kimenjek a világból.

Valahol itt kell lennie az erdőnek, ezen a tájon, csak az a kérdés, hogyan lehet átjutni a kanálison. Még kellően el se jutott tudatomig a gondolat, már szúrásokat éreztem a szívem­ben. A délutáni fürösztés hosszú időre elvette kedvem a víz ilyenfajta használatától. Számoltam lépteinket, úgy emlék­szem, nagyon becsületesen, egyszer csak azon kaptam magam, hogy Kapusy tanár úrral vitatkozom, nem akarta elhinni bi­zonyítás nélkül, hogy ánégyzet plusz bénégyzet egyenlő cénégyzettel. Ó, te nyomorult sors, gondoltam, nincs jobb dolgod, mint hogy velem éld ki magad! Itt reszketek a sötétben rostává lyuggatott bőrrel, a levegő alig áll meg bennem, te meg iskolásdit játszol velem? A tétel valóban csak úgy bizonyítható, ha eljutok az erdőbe, mert ánégyzet plusz bénégyzet igaz, hogy egyenlő Kurucsóval, de helyes eredményhez úgy jutok, ha Rilyándriból gyököt vonok.

Megint valami emelkedőhöz értünk, szerencsére idejében megkapaszkodtam, ügyelve, nehogy bekövetkezzen az előbbi eset. Dübögve felkapott a nyerges valami fatákolmányra. A váratlan ijedtséget gyors öröm követte, száraz bőrrel megúsztam a kanálison való átkelést. Még a hídtól jókora utat kellett megtenni, mire észrevettem, hogy a paták kopogása tisztán, élesen visszaverődik. Az erdőben kellett továbbmennünk. Űgy tűnt, hogy a fák között sokkal enyhébb a levegő, mint kívül, de most ismét egy nagy kérdés előtt álltam: hol várjam meg Badáékat? Gondolkodás nélkül adtam volna egy kétfilléres gyufáért tíz pengőt, egész nap egyetlen cigarettához nem jutottam, pedig ha rágondoltam, a nyálam is összefutott.

A távolból elnyújtott kutyavonítás hallatszott, még soha nem jártam ezen a tájon, de ahogy Bada beszélte, Orosi itt van valahol, az erdőn túl.

Egy ideig hallgatóztam, nem tudtam eldönteni, menjek vagy maradjak. Az lenne a legbiztosabb, ha itt várnám meg őket az erdő szélén. Biztos? - mosolyogtam gondolataimon. Mi biztos itt? Talán a Rilyándri szava? Hány papnak kellene arra megesküdni, hogy be is váltja? Annyi pénzzel. . .

A magány és a körém csavarodott sötétség megzavarta gon­dolataimat. Egyetlen falevél sem rezdült, saját lélegzetemet is hallottam, elég szaporának tetszett. Időnként hangosan ösz-szekoccanó fogaim rendszertelen zörejét nem egyedül az erdő szőrborzoló, hűvös levegője okozta.

Már csak az bátorított, ha én nem látok semmit, nem gondolnám, hogy másvalaki többet látna. Nagyon nehezen szántam rá magam, hogy tovább menjek, de már meguntam az erdő szélén való ácsorgást. A majorban talán mégis biztonságosabb lesz. Észrevettem, hogy a pejkó nyugtalan, minden­áron menni akart, idegeskedésével felpiszkálta bennem a rossz gondolatokat. Olyasfajta érzés fogott el, mint akinek attól kell tartani, hogy mindjárt fejbe kólintják. Könyékig turkáltam a zsebemben levő kacatok között, de semmi értelmes tárgyat nem találtam, amivel szükség esetén védekezhetnék. Ahhoz meg egyáltalán nem éreztem bátorságot, hogy leszálljak valami husángért. így aztán átengedtem a kantárszárat a nyergesnek, nyakon öleltem, vigyél, gondoltam, amerre látsz. Nem kellett biztatnom, röhögve nekiiramodott, beletúrtam arcom a söré­nyébe, engedtem útjára.

Jólesett odasimulni meleg testéhez, csípős verejtékszaga ösz-szekeveredett az erdő hűvös avarillatával, rázott, lötyögtetett, amíg egyenletes kopogására szét nem estek gondolataim.

Színes sárga világ, bontakozott ki szemeim mögött, apró, alaktalan árnyak egyre sokasodó kavargásából füst-emberfejek gomolyogtak ki, majd az ismerősnek tűnő arcok újra alaktalanokká váltak, csak a kesernyés füstszag maradt meg bennem, minden más elveszett az ismeretlenségben.

Inkább éreztem, mint hallottam, hogy a nyerges letért az útról, patái alatt zizegve gyűrődtek a száraz falevelek, puha, óvatos iéptei elriasztották szememről az álmot. Ijedten kap­kodtam a hajtószár után, nem tudtam eldönteni, eresszem vagy visszafordítsam. Nem álmodtam a füst szagát, az erdei ösvényen, ahova a nyerges befordult, tűz égett.

Százféle gondolat vetődött az agyamba, álltunk megmere­vedve, a tűz mellett egy lelket sem láttam, ugyanakkor valaki kilépett a fák közül egy hatalmas husánggal a kezében. Nem akartam kérdezősködéssel vesztegetni az időt, gyorsan sarkon fordultam, még mielőtt ütési közelségbe került a dorongos ílak, kereket oldottam.

- Megbolondultál, hé? - kiáltott utánam Bada. Hangját sokszorozva verték vissza a fák, rosszabbul hatott rám, mint egy fejbe kólintás. Most elhamarkodtam a dolgot, annyi bá­torságot vehettem volna magamnak, hogy megkérdezzem, ki az. Pirulva a nagy bátorság kudarcától, visszaballagtam.

- Megijedtél? - kérdezte vigyorogva.

- Te talán nem ijedtél meg? - támadtam rá dühösen.

- Majdnem - mondta ijedtségemen szórakozva -, csak a lovad nyerítését már egy mérföldről meghallottam.

- Akkor miért nem szóltál, majd rám hoztad a szívbajt.

- Ilyen sötétbe jó az embernek mindenre felkészülni, de én is meglepődtem, amikor láttam, hogy magad jössz.

Szavaiban volt valami lehangoltság, a hasztalan várakozás, amit nem titkolt sóhajaiból érezni lehetett. Engem nem szomorított el, végeredményben minden úgy történt, ahogy elképzeltem. Rilyándri faképnél hagyott bennünket, megmutatta, hogy kettőnk eszén is túltesz. Élelmességéhez nem fér kétség. Erről erősen hallgattam, minek tegyem ki magam újabb nevetségnek.

- Hová lett? - kérdeztem.

- Hát én tudom? - mondta elgondolkodva. - Azzal biz­tatott, hogy pénzt hoz.

- És te elhitted?

- Azt hittem, igazat mond.

- Szerencse, hogy le nem szedte rólad a rongyot! Ennyi erővel azt is megtehette volna. Hamar bedőltél a nagy szemű asszonynak, pedig te mondtad, hogy nem lehet neki hinni, mert túlságosan nagyok a szemei.

Legyintett dorgálásomra.

- Oda se neki, több az, hogy nagyon sötét van.

- Régen itt vagy? - Fúrta az oldalamat a kíváncsiság.

- Lement a nap, amikor elindultam a tanyából.

Lehet, hogy tényleg őket nyerítette a ló, nem nagyon mer­tem érdeklődni, attól tartottam, valahol elszólom magam.

- Emlegetett a sánta asszony.

- Milyen sánta asszony? - Ügy tettem, mint aki semmiről semmit nem tud. Nem árultam volna el titkot, ha bekapcsolódom a beszélgetésbe, mégis jobbnak tartottam a dünnyögést.

- Most mit csinálunk?

- Egyelőre megvárjuk a reggelt, ebben a pokoli sötétben csak eltévednénk.

Ahogy elnéztem, nem a sötétségtől félt, még mindig várta, remélte, hogy Rilyándri megjön.

Azt mondják, az almán nem látszik, ha belülről rohad. Bada nem tartozott a legszebb almák közé, nem is rohadt belülről, mégis történt vele valami változás, ami elárulta lelkiállapotát. Máskor ki nem fogyott a bolondságokból, a bölcselkedéseitől meg egyenesen a falnak lehetett menni, olyanoktól, mint hogy ,,Az asszonynak csak akkor lehet hinni, ha a kecske legel a sírján", vagy „Ne szólj szám, nem fáj a lábom", „Ne az asszonyt nézd, hanem a batyuját".

Ez nem a régi Bada. Néztem az arcára ülő vigyort, ahogy a sánta asszonyról beszélt, kínlódott, mint a gyökértelen fa. Azért mesélt, hogy elterelje gondolatait. El-elveszítve a beszéd fonalát, mereven bámulta a tüzet, sokszor úgy látszott, hogy már alszik, csak a homlokára telepedett szokatlan ráncok mondtak ellent a látszatnak.

- Fázol? - kérdezte, ahogy hátat fordítottam a tűznek.

- Megmelegítem a szúnyogokat.

Nem válaszolt, elment a fák közé. Sokáig recsegtette az ágakat, majd visszatért egy öl gallyal, húzva maga után a subát is.

- Azért egy ilyen tanult cigánynak is lehetne annyi esze, mint egy parasztnak.

- Rosszul érzed magad? - kérdeztem gúnyosan.

- Nem, csak ha esik az eső, ne állj a csepegőbe.

- Jó, majd köszönd meg helyettem is a bölcs tanácsot annak, aki megtanított rá.

- Elárulnál nekem valamit? - nézett összeráncolt szemmel.

- El - mondtam rekedten. Most már mindegy, gondoltam, legfentebb megfelezzük, úgyis tönkretette az életem ez az átkozott pénz.

- Mért nem kérdezel? - förmedtem rá.

- Látom, hogy haragszol.

- Nem haragszom. Tudom, hogy Rüyándri mindenbe be­avatott, csak abba nem, amibe kellett volna.

- Mibe?

- Szeretem, ha sorjába szedjük.

- Mért hagytad ott a ruhát? Azt hiszed, mindég éjszaka járunk?

Nem vágtam a szavába, pedig nyelvemen volt a szó, megkönnyebbülten beletekergőztem a subába.

- Mást nem mondott?

- A sok okoskodás mellett meg kellene már tanulnod cigány módra is gondolkodni.

- Ehhez mi köze Rilyándrinak?

- Semmi, ezt én mondom - tört ki haraggal -, ha igazoltatnak, azt hiszed, nem bukunk le?

- És ha a ruhát elhozom?

- Legalább másnak néznek, nem azt látják messziről, hogy egy csavargó jön. A jól öltözött embereknek nagyobb a sze­rencséjük, és azt tanuld meg, hogy mindég másként beszélnek vele, mint a rongyossal. Erről meggyőződhettél.

- Soha nem jövök rá, ha fel nem hívod a figyelmem.

- Nincs igazam? - kérdezte ártatlanul.

- Tökéletesen igazad van. Amíg a lopott csikósruhába ki nem csípted magad, addig összehúzódtál, mint tetű a varba. Most bezzeg másként beszélsz velem, mert rongyos, meztelen csavargó vagyok. És ki miatt lettem csavargó, azt nem mondanád meg? - Bada tágra meresztett szemekkel bámult. - Én nem aggódtam a ruhád miatt, amikor csepegett belőled a rongy - folytattam.

- Én sem magam miatt aggódom - vágott a szavamba. -Nem lehetünk örökké gyerekek.

- Nocsak, ki hinné, hogy így megváltoztál.

- Ne forgasd ki a szavaimat, szó sincs változásról, de ha már reszkíroztuk magunkat, legyen értelme.

- Miattam ne legyenek szorongásaid, hazamegyek, mihelyt a sötétség enged. Elég volt ebből az életből.

- Éppen erről van szó, de ahhoz pénz kell. Azzal nem érünk semmit, hogy hazavisszük a lovakat, több bajt csinálnánk vele, mint hasznot.

- Ügy, ezek szerint azt akarod, hogy gyalog menjek haza?

- Nem lehet veled normálisan beszélni - ugrott fel mérgesen, elment gallyat szedni.

Micsoda ökör vagyok, még meg akartam osztani a pénzt. Isteni szerencse, hogy eddig egy szót sem szóltam róla. Arra is rálenne, hogy gyalog menjek haza. Abból nem eszel, gondoltam, majd elalszol, aztán isten veled. Volt időm elrendezni gondolataimat, mire visszajött. Sóhajtozva felélesztette a tüzet, aztán leheveredett. Mindketten hallgattunk, lestem a suba alól, mit nem adnék érte, ha hallhatnám gondolatait, vajon min töri a fejét. Meg-megtörölte arcát inge ujjával, mint akinek melege van, már előzőleg láttam, hogy nagyon fénylenek a szemei, de azt gondoltam, a füsttől. Bántja az asszony. Hogy eljátszotta azzal is magát, azt mondta, nagyok a szemei, most meg eszi a penész utána.

- Alszol? - kérdezte.

- Igen.

- Hány óra lehet?

- Már nem jön Rilyándri.

Felült, mint akit megcsípett valami, látszott az arcán, hogy komolyra húzott homlokráncai mögött bonyolódnak a gondolatok, majd fölengedve elnevette magát, visszahanyatlott a földre.

Ismét hallgatásba burkolóztunk. Valóban jó volna tudni, hány óra, mert ezt a bitangot valami nem hagyja pihenni. Nem hinném, hogy túlzottan kialudta volna magát délután, hacsak aztán nem aludt, amikor Rilyándri eljött tőle.

- Mibe nem avatott be az asszony? - szólalt meg újra.

- Abba, hogy nem feküdt le veled.

- Ezt honnan tudod? - könyökölt fel.

- Mert akkor nem lennél ilyen rosszkedvű.

- Igazad van - hagyta rám -, na, de sebaj, aludjunk, ha virrad, hazamegyünk. Neked van igazad, mostanába sokat okoskodok, és nem tudom magam kimagyarázni. Én is megsértődtem volna a te helyedbe, de anyám haljon meg, ha rossz gondolatból mondtam. Nem tudom, te hogy csinálod, én mindég előre kigondolom, mit kellene tenni, de hogy mi a pusztulatért, azt nem tudom, pedig anélkül is mindég megoldódik minden.

- Látszik, azért vagyunk itt.

- Valóban azért. Délután bennem is az a gondolat érett, hogy ma éjjel hazavágtatunk, végeredménybe megvannak a pakszusaink, senkinek semmi köze hozzá, hol vettük a lovakat, holnap már túladhatnánk rajtuk. Amikor a pénz a kezünkbe van, mindent el tudunk simítani.

- Na, de jött egy hárnyék menyecske - vágtam a szavába gúnyosan -, aki azt mondta: Ide figyelj, Bada! Meg akarod tudni, milyen életrevaló vagyok, várj egy fél órát, amíg kiugrok a pusztába,, és egy kötő pénzt hozok neked, csupa tíz-, húszpengősöket. Addig se nem iszok, se nem eszek, se semmi nem lesz, amíg elő nem teremtem.

- Ühüm - dünnyögte, de valahová az út felé figyelt.

- Ha! - intett csendre - jön valaki.

- Rilyándri.

- Ah, nem, valami kocsi - súgta.

Ösztönzésére figyelni kezdtem, valami zörgést hallottam, ha egyáltalán szekérzörgés, nagyon lassan jöhet.

- Lehet, hogy valami kései ökörfogat.

- Az jobban zörögne.

Figyeld, gondoltam, kit érdekel. Visszahúzódtam a subába, de a fülelése engem sem hagyott nyugton, azon kaptam magam, hogy ugyanazt teszem, amit ő. Mindketten visszafojtott lélegzettel bámultunk.

A tűz végigvilágította az ösvényt, fekete barlangnyílásként sötétlett az erdőt kettészelő út széle. Nyugtalanító lassúsággal közeledett a zötyögés, egy-egy szusszanásnyi időre elhallgatott, aztán megint kotyogott, valamivel hangosabban.

Bada hol engem, hol az utat nézte, hasra fekve lesett a hang irányába, mint a macska.

- Mi jöhet ilyen lassan? - kérdezgette.

Vonogattam a vállam, ezt a kérdést én is többször feltettem magamnak. Arra gondolni sem mertünk, hogy megnézzük, nem voltunk olyan helyzetben, hogy kíváncsiságunknak eleget tegyünk, örültünk, ha békén maradhatunk.

A kocsizörgésnek, amit most már egész tisztán és közelről hallottunk, nem tulajdonítottam nagy fontosságot, csupán a kíváncsiság kerített hatalmába. Sajnos idejövetben aludtam, és így fogalmam sincs, milyen távol lehet az erdő széle az ösvény bejáratától. Ha a megvilágított útszakaszon átmegy a szekér, kiszámolhatom, milyen sebességgel halad, ettől ugyan kevéssel leszünk okosabbak, de akkor talán már látjuk is. Űgy tűnt, hogy valami megjelent az út bejáratában, hang nélkül mozgott, majd az eddigi zörgéstől eltérő üres kotyogással elindult felénk.

- Gyere! - sziszegte Bada, behengergődzve a fák közé. Gondolkodás nélkül követtem, teljesen belecsavarodva a su­bába, a bokrok között dolgot adott a kibontakozás.

Bada ugrásra készen guggolt mellettem, a kocsi körvonalai jobban kirajzolódtak a homályból nézve, de se elébe-, se utána­fogva nem látszott semmi. Ennek ellenére hallottuk a kerekek kattogását, sőt azt is láttuk, hogy minden lassúsága mellett is közeledik. Én nem hallottam a Bada szívverését, de az enyém ilyenkor nagyon zajos szokott lenni. Egy utolsó hangos dobbanás után vidám zakatolásba kezdett, majdnem ne vetésben törtem ki, Bada rám nézett, kivillantak fehér fogai.

- Szamárfogat - súgta.

- Az - mondtam nevetve -, Rilyándri. Ledobva magamról a subát, elébe szaladtam.

- Hova csavarogtatok el, a rohadás essen a szívetek gyökerébe! - pihegte üdvözletét. - Itt van az a fekete bogrács képű rokonod?

- Itt - intettem visszafogott nevetéssel a siető Bada felé. Kivettem kezéből a hámfát, támolygó léptekkel elindult, fogai között hangosan sziszegte ránk az áldást, amíg Bada ölébe nem kapta, aztán jókedvű nevetésétől visszhangzott az erdő.

Csodálatos gyorsasággal megváltozott körülöttünk minden. Eltűnt az egymás iránti gyanakvás, ami, ha enyhült is az utolsó órákban, de véglegesen csak most szűnt meg. Az eddigi suttogást Rilyándri karattyolása váltotta fel, egymás szavába vagdosva mesélgettük a sötétséggel vívott küzdelmünket.

- Te meg nyomtad itt magad a tűz mellett - dorgálta Rilyándri Badát -, ahelyett, hogy elébünk jöttél volna legalább az erdő széléhez.

Valami igazság volt a szavaiban, de kinek jutott ilyesmi eszébe, még arra sem gondoltunk, mi az tulajdonképpen, ami­nek örülünk, hisz semmi nem változott. A sötétség, a holnapi út, a csendőrség, a letartóztatás lehetősége még mind, mind előttünk állt, mint egy szöges kerítés. Szerencsére ezek a gondolatok nem keserítették perceinket, ott aludtak valahol tudatunk alatt, a jókedv foltos takarójába bugyolálva.

- Vedd le a batyumat - szólt Rilyándri -, ne nevess a szegény emberek baján! Ki van fehéredve a szátok széle az éhségtől.

Badának szemmel láthatóan öröme telt az asszony korholásaiban, kisimult arcáról árnyéktalanul verődött vissza a lángok fényes tánca, mintha a szidások értelme megváltozna, és értékük egyenlő lenne a dicsérettel.

- Mi van ebbe, te cigányasszony, föld? - nyögdécselte, miközben leemelte a batyut.

- Hozd ide, ne karattyolj!

Ez ideig egyetlen szó nem esett arról, hogy mindazt, amivel visszaérkezett, hol szerezte. A sánta asszonyon és a pusztában barangoló, csonttá soványodott éhes kutyákon kívül aligha lehetett más lélekkel találkozni. Első látásra feltűnt, hogy Bada fényes gombos mellénye alatt barna, bő ujjú blúz feszült Rilyándri testén, eltekintve az izzadságszagtól, kellemes tiszta illat érzett róla.

- Ezt elég volt a taligán is elhozni - huppantotta le Bada a poggyászt.

- Ühüm - ragyogtak Rilyándri szemei a dicséret hallatán. - Nesze, neked hoztam - húzott ki a poggyászból egy barna férfiinget. Aztán szétoldozta az abroszt.

- Egyetek! - mondta.

A cigányasszonyok jellegzetes módján egymásra rakott ennivalók között nem tudtuk, melyikhez nyúljunk. A sárga avas szalonna, sonka, kenyér, krumpli és különböző főzelék­félék alól egy jókora szál kolbászt kotort elő.

- Ezt egyétek - törte ketté -, könnyebben hozzáfértek. Soha nem voltunk azok az emberek, akiket biztatni kellett az evésre, de most szinte túltettünk önmagunkon.

- Elhozhattuk volna a fazekat - zsörtölődött -, legalább mire fölkeltek, egy fazék ennivalóra nyitnátok a csipátokat.

- Ráhúztam a húgod fejére - tisztáztam Badát. Előbb értetlenül nézett, aztán legyintett.

- Na, ott pusztuljon rajta, amíg a rozsda le nem eszi róla. Hosszú cigarettát sodort egy darab papírba, aztán sziszegve nyomogatta a lábait, megvárta, amíg jóllakunk.

- Egyél te is! - kínálgatta Bada.

- Majd én ezt eszem - válogatott ki  néhány nagyobb krumplit, bedobta őket a tűzbe. Alig nyeltük le a falatokat, jókora cigarettákat csavartunk, aztán gondtalanul, feledve minden bosszúságot, elheveredtünk a tűz mellett. Jólesett a bőrömnek, hogy végre betakartam valamivel, a festett vászonkelme jobb módú emberek szagáról árulkodott. A batyuban elkülönítve fehér ágyneműfélék, avatatlan vászonabroszok és törülközők sorakoztak.

- Neked is hoztam valamit, te híres cigány - csipkedte Badát.

Ahogy rám kacsintott, tudtam, most következik a hosszú időkre való lekötelezés. Ettől a cseltől én sem voltam mentes, hisz elég alkalom kínálkozott, hogy eláruljam vagy beavassam Badát a titkunkba, de semmi szükségét nem éreztem. Pénz nélkül is elkötelezte magát, és azt hiszem, Rilyándri távollétében százszor megbánta, hogy ilyen apróságok miatt kiengedte a kezéből.

Úgy tettem, mintha érdekelne az ajándék, amit Badának szánt. Mozdulatain látszott, ért hozzá, hogyan kell felcsigázni a pénzre vágyó emberek érdeklődését, engem is magával ragadott.

Előbb egy húszast húzott elő, kisimogatva rátette szétterí­tett szoknyája szélére, aztán kettőt-hármat mellérakott, majd egész marokkal zilált egymás tetejére, élvezve megfagyott tekintetünket. Mozdulataiból következtetve úgy tűnt, mintha kifogyhatatlan mennyiséget kanalazna ki szoknyája zsebéből. Arra is volt gondja, hogy a művelet sokáig tartson.

- Na - mondta a végén.

Badában elszabadultak az ördögök, felnyalábolt, érthetetlen örömujjongással körültáncolta velem a tüzet, aztán, azt sem nézve, hová, ledobott, és szorosan magához emelte Rilyándrit.

- Soha nem hagylak el a fekete életbe.

- No, ajánlom is neked - kacsintott rám Rilyándri -, mert ilyet nem minden erdőbe találsz.

Amíg Rilyándrit szorongatta, elmentem megkeresni a subát. Elhamarkodott megállapításaim miatt szégyenérzés kínozott, már többször észrevettem, erre nagyon hajlamos vagyok. Minden meggyőződés nélkül, csupán türelmetlenségem miatt, örökké gyanakszom, és a lehető legrosszabbat tételezem fel mindenkiről.

Nem irigyeltem Bada örömét, de a saját világommal valahogy nem tudtam megbékélni. Azért ítélek el mindenkit, mert nem vagyok képes önmagamat megismerni. Napokkal ezelőtt azt hittem, soha nem lesz vége a boldogságnak! Meddig tartott? Amíg hímösztönömnek eleget tettem.

Alig lehet órákon kívül mással számolni, mégis mintha a régmúlt takarna mindent. Semmit nem hagyott bennem az a lány, az anyja darabokra törte emlékperceimet. Férfivá erő­szakoltak, szüzességemmel együtt megfosztottak mindentől, amit emlékként felakaszthatnék az idő falára.

Annyi álom egymásra halmozott rengetegéből csak a sivár jóllakottságérzés maradt meg, eltékozolt gyermekkorom ára.

Azt mondja Bada is, nem vagyunk már gyerekek. Itt állok felnőtté ütve, tizenhét év gyermekvágyaitól megszabadulva, és nem tudok mit kezdeni. Azt hiszem, a megszokás egyenlő a régi ábrándokkal, pedig ha őszinte lennék saját magamhoz, tudnom kellene, hogy az elmúlt. Más vágyak, más, gondolatok tolakodnak az életembe, már csak ragaszkodom a régihez, de nem kívánom.

- Hol vagy már, hé! - kiáltott Bada türelmetlenül. A pénzt marokra fogva felém lebegtette.

- Na, te ördöngös cigány, mondd meg, hány pengő ez.

- Honnan tudjam - mondtam egykedvűen.

- Látod - fordult Rilyándrihoz -, ez a világon mindent megmondott előre. Számold meg - tartotta elébem.

- Minek számoljam, nem lesz az több úgyse.

- Vagy tudod, mennyi? - nézett gyanakodva.

- Mért kellene tudnom, csak nem érdekei a más pénze.

- Megint kezded?

- Nem kezdem - tiltakoztam szerényen -, de minek foglalkozzam olyan pénzzel, amire más illetékes.

- Miért ne lennél te is illetékes - lépett közbe Rilyándri -, azt gondolod, ha baj lenne, kimaradnál?

Kiragadta a pénzt Bada kezéből, sebtiben kétfelé számolta.

- Ez a tied, ez meg a tied - kényszerítette ránk. - Nemcsak a bajon, hanem a hasznon is osztozni kell. Most már, ha úgy gondolod, neki adhatod a részedet, vagy te a magadét -fordult felém. - Így nem lehet szemrehányás.

Egy-egy fejbólintással igazat adtunk neki. Bada még dévánkozott, de amikor látta, hogy zsebre gyűröm a pénzt, saját részét átnyújtotta Rilyándrinak.

- Na látjátok, így legalább megoldódott a vita közöttetek. Egyforma gazdag cigányok vagytok, nincs egymáson mit iri­gyelni. Azt utáltam a Phumbákba, ha valamelyiknek volt két krajcárja, szívéhez szorította, a másikat megehette a vas, akkor sem adta ki a zsebéből. Csak sopánkodni tudtak, de segíteni nem segítettek. Ha meg valaha kisegítették egymást, örökre felhányták. Az isten mentsen meg mindenkit a sajnálkozó emberektől, nincs náluk kétszínűbb a világon.

Bada mosolygott, amikor az asszony, hóna alá gyűrve egy abroszt, elment a fák közé.

- Mikor induljunk? - kérdezte, hosszan nézve Rilyándri után.

- Hová? - Badának megint beborult az arca, vállvonogatásából arra kellett következtetnem, hogy tőlem várja a választ.

- Mi történne, ha nem mennél iskolába?

- Nem sokat veszítenék vele, de anyám!

- Igen, tudom, így is elpusztult a bánattól. - Nagyot sóhajtott. - De azért örülök ennek az asszonynak, az isten is ránk tekintett vele. - Nézte Rilyándrit, ahogy az egy abrosz falevéllel a taliga felé ballagott. - Ennyi pénzt életemben nem láttam.

Látszólag minden elrendeződött, ez vigasztalta Badát is. Az eddigi utunk sikerrel járt, ha ugyan még messze volt a vége. Gondolatom szerint az a pénz, amihez a teremtő gondoskodása hozzájuttatott, kihúz a csávából, hacsak nincs valami más célja velem.

- Hüm - nevetett Bada -, tudod, mire gondolok? Megöli a cigányokat az irigység, ha meglátnak bennünket.

- Megint a bosszú beszél belőled.

- Igen. Legalább most megmutatom, hogy vagyok olyan ember, mint akármelyik. - Felállt, segített Rilyándrinak a fák közé tolni a taligát, aztán visszajött, folytatta. - Megmondtam, hogy jönnek még énutánam, mint a kiskutya - csikorgatta a fogait. - Elég sokat kisemmiztek, mert bennem mindég jó bolondra akadtak.

Egy ideig várta, hogy igazat adjak neki, de rosszalló fejcsóválásomra kirobbanó haraggal rám támadt.

- Nem igaz?

- Hogyne - mondtam visszafojtott dühvel. - De ha eddig a nincsenből ki tudtak semmizni, akkor most a vanból úgy ki­forgatnak, hogy arról kántálsz.

- Na, arra én vigyázok - verte a mellét.

- Mire vigyázol? Azt gondolod, lehet az emberek nyelvére béklyót tenni? Arra vagyok kíváncsi, mit szól majd Rilyándri, amikor mindenkitől azt hallja, hogy bolonddal lakik. Azt ne is mondjam, hogy Jagostól a kártya miatt menekült el. Erről nem beszéltetek?

- Én nem fogok kártyát a kezembe, elhiszed?

- Nem hiszek el semmit. Számtalanszor megígérted, sajnos soha nem rajtad múlott. Eztán sem rajtad fog múlni.

- Hát kin múlik? - kíváncsiskodott.

- Azokon, akik belevittek. Mindég megtalálják a módját, hogy kihasználják a gyengeségedet. Még se hete, se hava, hogy eljöttünk hazulról, gondolod, már elfeledték, ki vagy? Bolond Palaló leszel, mint eddig. Azt hiszem, nekik lesz igazuk.

- Miért?

- Csak. Majd ha gondolkodói, magadtól rájössz. Tudod, ez az asszony hogy szerette a férjét? Képes volt azt is megbocsátani Jagosnak, hogy Bolygó Zsófival lefeküdt. De amikor látta, hogy azon a szűk világon kívül, aminek a vén Phumba őrzi a határait, van egy másik világ, tágabb, ahol bátrabbak, talán még okosabbak is az emberek, azonnal elvágyott onnan. Minden rossz, amit azelőtt nem vett észre, százszor nagyobb lett, és ami fölött eddig elnézett, attól most rémülten menekül. Neki semmivel nincs kevesebb oka a bosszúra, mint neked, csak tudja, hogy a bosszú újabb bosszút szül, míg a végén felemészti azt is, aki a világra hozta.

- Szeretem ezt az asszonyt - sóhajtotta.

- Ő egy világot lát benned, kár lenne összetörni az álmait csak azért, hogy kitöltsd a bosszúdat.

- Nemcsak a bosszúért vágyom haza, szeretném jóvátenni, amit elrontottam.

- Már jóvátetted, a többit meg bízd rám! Amikor enged az éjszaka, azonnal hazaindulok, annyit már pihent a nyerges, hogy kibírja az utat.

- Mit mond apád, nagyon rám parancsolt, hogy vigyázzak rád.

- Ne aggódj vele, tudok magamra vigyázni, ha virradat előtt hazaérek, nem lehet nagy baj.

- Virradat előtt? - lepődött meg. - Tudod, milyen messze vagyunk?

- Nem, de gondolom. Óránként tizenöt kilométert meg tudok tenni, ötórai lovaglás után odahaza kell hogy legyek, akkor még nem túlzottan zavartam a lovat.

- Nehéz lesz átjutnod a csatornán.

- Nehéz - hagytam rá -, de akkor már otthon vagyok.

- Kár, hogy én nem jártam iskolába - sóhajtotta -, sokkal jobban tudnék gondolkodni. Én úgy jövök rá a dolgokra, ha megmondják, vagy megtörtént. Tudod, mire gondoltam? -Megpróbálta feltárni a lelkét. - Arra, hogy holnap valamelyik faluban felöltözünk, egy hordó sört feldobunk a taligára, aztán, ahogy a lovak lábától telik, bevágtatunk a cigány-párizsba. Igyatok, cigányok, amennyi belétek fér, ha elfogyott, hozatok, mutatnám nekik a pénzt. Úgy jönnének rám, mint a legyek. Adjál, testvérem, egy pengőt, könyörögnének, tudod, én soha nem maradtam neked adós, tekints a gyerekeimre, még máma nem ettek. Nesze, mondanám, ne add meg soha, ennyit a koldusnak is adok. Hát adjál nekem is, hé, mondaná a másik, azt talán különb embernek tartod, mint én vagyok? Nesze neked is, boldogulj. Szétosztanék közöttük vagy ötven pengőt, legyen egyszer ünnepe a cigányoknak. Áldja meg az isten, hálálkodnának. Látjátok, még azt mondtuk neki, hogy bolond, melyiknek van olyan lova, mint ennek? A felesége meg az életével felér ennek a sok kenyérkunyhónak. Áldja meg az isten, legalább jól tartott bennünket, pedig módjában lenne, hogy büszkélkedjen, vagy a fogához verje a pénzt.

Elhallgatott, majd folytatta.

- Tudom, hogy nem így lenne, de az ember, ha teheti, mindég szépekről álmodozik. Neked van igazad - nyugtatott -, hol van annyi pénz a világon, amivel az ő ezeréves éhségüket ki lehetne elégíteni, csak fölzaklatnám az étvágyukat, aztán mentsen meg az isten mindenkit az éhes emberek haragjától. - Kelletlenül piszkálgatni kezdte a tüzet, majd összeráncolt tekintettel erősen a szemembe nézett. - Tudod, mi az, ami igazán fáj? Ha a lelkemet kitenném nekik, azt mondanák, bolondságból tettem. Még csak nem is sajnálnának érte . . . Azt mondod, meneküljek, ha élni akarok?

- Ha jobbat tudnék, jobbat mondanék.

- Nincs jobb - mondta kurtán.

Rilyándrinak gyanússá váltunk, befejezve a vackolást, a tűzhöz sappogott.

- Miről susogtok? - kíváncsiskodott.

- Hazamegy a gyerek, a jövő héten menni kell neki iskolába.

- Iskolába? - csóválta a fejét. - Hát már feleséged volt, hé. Jobban tennéd, ha jönnél velünk, mi a pusztulatnak az a sok iskola, úgysem lesz belőled bíró. Nálunk meg annyi lányt találsz, hogy mind a tíz ujjadra jut.

- Nem úgy van az, ahogy te elgondolod - oktatta Bada. Pedig ő sem értette, igaz, hogy én sem. Legszívesebben Rilyándri tanácsát fogadnám el.

Végeredményben sajnálnom kellene magam. Kinek használok az iskolába járással? Mivel vagyok különb, mint Bada vagy akármelyik másik cigánygyerek? Nemcsak azért, mert Kurucsó nem tett különbséget, de mi történik, ha ez a hatodikos gimnazista nem a Boncza fia? Azt hiszem, minden másként alakul, vagy el se kezdődik.

- Mi akarsz te lenni? - kérdezte komolyan Rilyándri. -Tényleg gyakornok? Akkor miért hagytad Ballusnáí a ruhát? Így semmi nem lesz belőled, akárhová mész, mindjárt meglátják, hogy cigány vagy, hiába jártál iskolába, a kutya se hiszi el.

Tudtam, hogy a csendőrök esetére gondol, nem tudott bele­nyugodni a rongyos külsőmbe, azért panaszkodott Badának a ruha miatt. Hinnem kellett, hogy nekik van igazuk, a külső­ségek nem elhanyagolhatók, de mi van ott, ahol ismernek? Vajon akkor is számít, ha tudják, hogy kit takar a ruha? Erről már nem voltam egészen meggyőződve, egyre inkább abban a ladikban éreztem magam, amelyikben Bada evickélt. Neki hazulról kell elmenni, nekem a bőrömből kell kibújni, ha azt akarom, hogy valaminek tekintsenek. Ne öltem volna belé annyi évet, de most már nincs visszakozz.

- Pakolok neked ennivalót - anyáskodott Rilyándri, amikor készülődni látott.

- Nem kell - utasítottam vissza -, reggelre odahaza leszek.

- Akkor nesze még ez a száz pengő, legalább, ha elintézted a bajod, vásárolsz magadnak ruhákat. így nem járhatsz iskolába - kacsintott rám.

Badának csillogott a szeme, nem tudta megállni, hogy magához ne ölelje az asszonyt.

- Jól van, hékám, az isten is közénk teremtett - paskolgatta a hátát.

- Eredj, hozd a lovát! - bontakozott ki Rilyándri Bada öleléséből. - Addig menjen, amíg alszik a világ, akkor nem történhet baja. Ha átmentél a majoron - próbált útba igazítani -, a töltést el ne hagyd, a sötétség hasznodra van. Szürkületkor jobbra tarts. Ne adja az isten, ha valami nagyobb baj lenne otthon, két napig ittmaradunk. Találtam egy helyet, onnan csaltam a taligát, megmondtam, holnap este megyek a szellemekkel, legyen pénz, különben soha nem megy férjhez az asszonyság. Távol legyen tőlünk minden baj, minden szerencsétlenség, de ha úgy érzed, hogy valami segítségre van szükséged, nyugodtan gyere hozzánk, az én testvéreim szeretik az okos embereket. Zsa Devlesz!10 - Megcsókolt, mielőtt Bada visszatért. - A barátod sorsát bízd rám, elirányítom. Látom a szeméből, mi kell neki.

- Ne haragudj a délutáni esetért! - kértetn elnézést Rilyándritól.

- Miért haragudnék? - mosolygott. - Úgyis olyan rohadt az élet, csak megposhadunk az egyforma napoktól, minek hagynánk ki olyat, amin majd egész életünkben keseregnénk? Inkább emlékek maradjanak, ha rosszak is, mint végtelen vágyakozások.

- Ne engedd haza Badát, amíg meg nem állapodott veled!

- Bízd rám - rázta a szoknyáját -, nem hagyja ezt el egykönnyen. Arról, azt hiszem, meggyőződtél, hogy egy-két pofontól nem nagyon riadok vissza, csak a gyáva embereket utálom.

- Ettől nem kell tartanod - vigasztaltam -, vigyázz, nehogy a bátorságával gyűljön meg a bajod. Sokszor belemegy olyan dolgokba, amiket könnyen el lehetne kerülni, és ha nincs körülötte, aki vigyázzon rá, szabadjára ereszti önmagát.

Ezzel befejeztem búcsúzkodásomat Rilyándrival, mint a vásári árus, aki túladott portékájához néhány hasznos tanácsot mellékel, aztán a jó vásár érzésével, egy meleg kézfogással elváltam Badától, mielőtt az érzékenység férfias keménységünkön csorbát ejtett volna. A sötétség valóban nekem kedvezett, hosszú órákon át a kutya sem ugatott, mindenki az igazak álmát aludta. Nem kellett attól tartanom, hogy a nyerges eltéved, az országutat, amit Rilyándri töltésnek nevezett, kétoldalt eperfasor szegélyezte. Sokáig aggódtam az útirány helyessége miatt, de az első útkereszteződésnél visszatért az önbi­zalmam, a jelzőtáblák segítettek útba igazodni.

Aggodalmaimtól megszabadulva szabadjára engedhettem gondolataimat, az időt csak én sürgettem, egyik sötétség a másikat váltotta, a várva várt szürkület vastag felhőtakaróba bugyolálta magát, úgy nézett ki, hogy nem úszom meg szárazon. Ez a tudat nemcsak elszomorított, de meg is vigasztalt. A távoli villámlások időnként látni engedtek valamit, és a közeledő zengés hallatán reméltem, hogy az útba eső falvakon minden nagyobb kerülő nélkül átjuthatok.

Jegyzetek:

1. Poszotyári = zseb.
2. Márelódás = verekedés.
3. Alét = erdei út.
4. Kekeraska = szarka.
5. Romano Kriszi = Cigány Törvény.
6. Zsa Devle! = Menj Istennel!
7. Romano Kriszi = Cigány Törvény.
8. Valagázódik = érdeklődik.
9. Lóvé = pénz.
10. Zsa Devlesz! = Menj Istennel!