Bartók Béla Zene- és Táncművészeti Szakgimnázium Miskolc, Népzene szak


Jegyzet a néprajz, hangszeres népzene, hangszerismeret és népzeneelmélet tárgyköreiből 3.


vissza a tananyagokhoz




A prózai népköltészet műfajai rendkívül változatosak. A népmese fajtái, a mondák különböző csoportjai, a legendák, az anekdoták, a trufák, az egyre jobban hódító elbeszélések, emlékek, a szólások, a közmondások, találós kérdések magyar anyagáról csak nagy vonásokban emlékezünk meg. Elsősorban azokról, melyek a legáltalánosabbak, melyek népköltészeti értéke, hagyománya a legtöbb tanulsággal szolgálhat.
A mesei történeteknek, hiedelemtörténeteknek létére és nagy múltjára enged következtetni a helynévadásnak egyik-egyik sajátos csoportja. Ezeket a helyneveket a XI. századtól kezdve az ország különböző részén a legkülönbözőbb etnográfiai csoportoknál is meglelhetjük az oklevelekben, történeti feljegyzésekben.
Ezek a szemelvényesen kiemelt helynévi és személynévi adatok - véleményünk szerint - arról tanúskodnak, hogy a szóhagyományban, a prózai epikumok körében élniük kellett különböző varázsos, hiedelemszerű történeteknek, mesei elbeszéléseknek. Találunk olyan okleveles utalásokat is, amelyek talán mesei tartalmakat hordoznak, mint például 1578-ból a "két bolondok tála" említését, ami trufára, Mátyás királyhoz kapcsolódó történetre emlékeztethet. Említhetnénk még személyneveket (pl. 1520: Demetrius Babszem, ami azt igazolná, hogy a Babszem Jankó-mesetípus hősének családnévképzése már nem volt idegen.
Az oklevelek tanúbizonysága mellett az Árpád-házi királyok udvari történetírói - mint Anonymus is - tanúságot tehetnek a szóhagyomány, a mesei epikumok léte mellett. E krónikaírók a megszilárduló középponti királyi hatalmat igyekeztek szolgálni, a szájhagyományban pedig élt a megszilárduló feudális állam, uralmi rendszer elleni magatartás. Ennek ellenére, a szájhagyományban élő mondák s az azokhoz kapcsolódó mitikus és mesei történetek beszivárogtak a hivatalos történeti előadásba, sőt, a XII-XIV. század között írott magyar krónikák előadásában egyre inkább szaporodnak a mesei jellegű részletek. Így többek között Kézai Krónikája (1280) az elveszett XI. századi ősgesta nyomán sok olyan mondai elemet közöl, melynek forrását a perzsa mesékben találhatjuk meg.
A XVI. századi krónikák, történeti munkák is sokat adtak, de sokat is megőriztek a szájhagyományból. Így 1559-ben Benczédi Székely István Krakkóban megjelent, "Krónika a világnak jeles dolgairól" című művében, majd Heltai Gáspárnak 1575-ös "Chronika az Magyarocnak dolgairól" című művében néhány jelentősebb, Mátyás királyról szóló történet szerepel, ráadásul utalnak a népi szájhagyományban való létükre. Alig telik el egy évszázad, és a nagy király alakja köré fonódó népi szájhagyomány már kezd kialakulni. Számunkra ez a szóhagyomány erejét bizonyítja.
Szintén jelentős forrásértéke van számunkra a vallásos irodalom különböző műfajainak (prédikáció, exempla, elmélkedés, szentek életrajza stb.), amiket a kolostori irodalom Magyarországon a XIII-XVI. század között alkotott. Temesvári Pelbárt (1435-1504), Laskai Osvát (1450-1511) sok kiadást megért művei legendás mozzanatokat, motívumokat, anekdotikus történeteket tartalmaznak. Ezekben a novellisztikus előadásmód, a kalandos, regényes elbeszélés hangja is feltünedezik. Az írásbeliség és a szóhagyomány egymásra hatása bizonyítható ezen a területen is. A prózai népköltészet hatása lemérhető a vallási irodalomban is.
De nemcsak a katolikus vallási irodalomnak, hanem a reformáció vallási irodalmának is közvetlen kapcsolata volt a prózai népköltészettel. Legkiemelkedőbb példája Bornemisza Péter (1535-1585) egyik nevezetes munkája, az "Ördögi kísértetek", mely 1578-ban jelent meg. Ez a prédikációgyűjtemény bőven merít az európai, főként az olasz és német novellisztikus és trufairodalom forrásaiból. Nemcsak Markalf és társai fordulnak elő példázataiban, nemcsak a legkülönfélébb hiedelemtörténetek, ördögi kísértések, varázsos ráolvasások, hanem olyan mesei tárgyak is, mint az állatok nyelvének értése. Helyi és eredetmagyarázó mondák, novellisztikus és varázsmesék, trufák, okosságpróbák különböző csoportjai mind meglelhetők e nagy műfaji gyűjtőmedencében.
Annyit világosan bizonyítanak ezek a különböző műfajú, jellegű vallási művek, éppen sajátos közvetítő jellegüknél fogva, hogy e korszak európai műveltségének epikus kincsét bőven átadták a népnek, s egyben merítettek a meglevő népi hagyományból is, és így tanúskodnak ennek meglétéről.





A mese magyar szó ősi örökség az ugor korból, a voguloknál és osztjákoknál egyaránt megtalálható alapszava "mese, monda" jelentéssel. A szóvégi -e hang vagy birtokos személyrag, vagy kicsinyítőképző, amely már a magyar nyelv külön életében alakult ki. Először a XIV. század végén fordul elő, amikor találós mesét, kérdést jelölnek vele, ami egyben e műfaj nagy régiségét is tanúsítja. A XV. században ezután már egyre általánosabban "elbeszélt, kitalált történet, példázat, aenigma" értelmezéssel találkozunk vele. Murmelius 1533-as szótárában a fabula fordítása még "beszéd", s ezzel különbözteti meg a históriától, melyet "lött dolog"-nak fordít, ezzel is különböztetve a "hazug" fabula és az igaz história között. A mese mai jelentése véglegesen csak a XVIII. században alakult ki. A magyar mese szó műfajt jelentő jelentésfejlődése, elkülönülése általában követi az európai nyelvek szokásos fejlődését.
A mesék szinte kivétel nélkül prózai alkotások, a verses betét néhány mesetípusban azonban törvényszerű. Népmeséink szerkezetében a leíró és a párbeszédes részek váltakozó egymásutánját figyelhetjük meg: leírás-párbeszéd-leírás-párbeszéd. A dialógusok összterjedelme elérheti a mesék felét, vagy nagyobb arányt is. A mesék felépítése:
A primitív népek meséi igen egyszerűen bonyolítják le a cselekményt, két pólusa van a mesének: valami hiányzik - a hős megszerzi. A tündérmese ennél bonyolultabb. A tréfás mesékben két szereplő kerül egymással szembe, és aszerint, hogy helyzetük hogyan változik meg az elbeszélt történet folyamán, két fő típusba sorolhatók. A fokozásos szerkesztésűekben pl. a buta és az okos ember a főhős, megtörténik az esemény, a végeredmény a különbség fokozása. A kiegyenlítés ennek a fordítottja. A népmesék stílusát a vidékek, műfajok, típusok különbségén kívül a mesemondák határozzák meg. A formulák a mese legelején fordulnak elő: egyszer volt, hol nem volt.
A népmese csak ott él meg igazán, ahol a kis falusi, tanyai stb. közösség körében szívesen hallgatják, ahol elismerés, bírálat övezi a mesemondót. A mesehallgató közösség egyszerre serkenti a mesemondót újabb, szebb előadásra, a vetélytársakat a küzdelemre, ami mind visszahat a mese formálódására, gazdagodására, új meg új motívumok kapcsolására. Ez tehát az egyik útja a hagyományos mesekincs tovább alakulásának, változásának, maga a hallgató közösség így vesz részt a változatok teremtésében. Ugyanakkor a hallgatók bíráló megjegyzéseikkel vagy a régi hagyományos forma követelésével ellenőrzik a mesemondót.
Nemcsak a magyar kutatók, számos európai kutató is megfigyelte, hogy a közösség és az egyes mese ismételt sokszerű előadása mennyire segít kialakítani egy-egy állandósuló formát. A mesemondás során mindegyre ez a két erő birkózik egymással: az újrateremtés mesemondói igénye (ezt sokszor a hallgatók is követelik, várják az újat), másrészt a hagyományokhoz való hűség.
Ismerünk speciális mesemondói alkalmakat is: nagy vásárok, vándorlás, a cselédsor, az ország más táján történő cselédeskedés, külföldön való munkaalkalmak során még a századforduló idején s a századunk elején a magyar paraszti mesemondó új meg új, idegen mesehallgató közösségekbe kerül, új meg új mesemondókkal, témákkal ismerkedik meg.
Egy-egy ballada, mese, akkor kezd romlani, s akkor "mállik szét" amikor a közösség már nem él vele, amikor már csak az egyre bizonytalanabb egyéni emlékezet őrzi.

Tündérmese
A csoda a magyar népmesék legjelentősebb csoportjának, az úgynevezett tündérmeséknek értelmezője, végső elve, egyben mindennapos légköre: egyszerre elmaradhatatlan és megszokott, a magyar paraszti mesevilág legismertebb műfaja, mely az egész magyar mesekincsből mintegy 50 százalékot tesz ki.
A tündérmese műfajának jellemző vonásai közül néhány: a csoda, a titokzatos segítség, varázsos átváltozás, óriások, boszorkányok, halottak életre kelésének mesei motívumai. Stílusában megfigyelhető a teljes epikai hitelesség, az elmondás hivő biztonsága. A meséknek a paraszti közösségben teljes epikai hitelük volt, csak későbbi jelenség az, hogy a mese egyértelmű a kitalált, hazug történettel. A mesemondás közben a hallgatók és a mesélő azonosulnak a történet hőseivel, s még azok is, akik jó néhányszor hallották már, együtt aggódnak a többivel, s együtt örvendeznek. A beleélést egyetlen közönségben sem találhatjuk meg annyira, mint a meséket hallgató parasztság körében.

Az égig érő fa
Motívuma a magyar népmesék egyik legrégibb eleme. A kutatók jelentős része az urál-altaji népek samanisztikus szertartásával hozza kapcsolatba. Diószegi Vilmos ezeket írja: "Ez az égig érő fa nem más, mint a samánhit világfája, a kanászlegény nagy tette pedig az egykori samánavató szertartás emléke, amikor is a samánjelöltnek a világfát jelképező, e célra elkészített, rovátkolt fára kellett felmásznia." Ez az elem a magyar mesekincsben más típusokkal összekapcsolva fordul elő, néhol bevezetőként, más mesék elején is megtalálható.

Tréfás mesék
A magyar népmesekincs mintegy 12 százalékát alkotják. Ezek a mesék, ha nemegyszer átjátszanak is a tündéries mesék csodákkal átszőtt világába, vaskosabbak és reálisabbak az előbbieknél, s néha eléggé kíméletlen humorral mulatnak a gyöngébb botladozásain, s ha a gonosz pórul jár, hát a tréfás mesében alaposan elveszi büntetését. Kemény, szinte kegyetlen humor, vigasság ez, nyomban megérezhetjük, hogy ezek a tréfák csak a nehéz, sokszor alig elviselhető sors ellenében születtek, vagy vertek gyökeret a nép hagyományai között. Ezekben nem a csodálatos, hanem a groteszk elem az uralkodó. Sokszor ezekben a kis tréfás történetkékben is feje tetejére áll a világ, de nem mindig azért, hogy a felsőbb igazságok jelképeivel vigasztalódjon, mint a tündérmesék erkölcstana, hanem csupán az elképesztés, a megnevettetés kedvéért. A tréfás meséket nem övezi a hitelességnek az a légköre, mint a tündérmeséket, szórakoztató jellegük világosabban megmutatkozik.

Rátótiádák, falucsúfolók
A falucsúfoló mesék csak 4,5 százalékban részesülnek a magyar népmesekincsben. Ezek már a mesék és mondák között helyezkednek el, előfordul bennük a természetfeletti elem is. Egy kisebb részük valóban megtörtént esetet mond el, míg más részük nemzetközi vándortéma. Ezek egy része évszázadokon keresztül szívósan tapad egy-egy faluhoz, városhoz, esetleg vidékhez; rövid epikus szerkezete többnyire csak egyetlen motívumból áll. Ezek rendszerint nem mesélés, hanem közösen végzett munka pihenőiben vagy anekdotázás közben kerülnek elő, amikor a társaság mulattatója sorra mondja el ezeket. Előfordul az is, hogy egy-egy ilyen falucsúfoló valamilyen mondást magyaráz, melyet általánosabban használnak. A legtöbb ilyen mese eddig eléggé nem ismert okból Rátóthoz (Veszprém m.) fűződik, ezért a magyar szakirodalom rátótiádáknak is mondja ezeket.

Legendamesék
12,5 százalékkal részesednek az ismert magyar mesekincsben. Általában két részre szokás osztani őket. Az első a moralizáló legendamesék, melyek leginkább középkori, illetőleg népi eredetűek. Az olcsón kapható vallásos ponyvafüzetkék nem csupán a katolikus egyház hivatalos legendaanyagának terjesztői voltak, de sok mindent megtalálunk bennük a középkori apokrif törekvésektől kezdve a közelmúlt sokféle szektájának felfogására buzdító történetekig és példákig. Így aztán Krisztus alakja távolról sem olyan egyértelmű, mint Mátyás király vagy a tündérmesék hőse. Ugyanez áll a legendák vagy a mesék példázta erkölcsi igazságokra is, melyek többnyire igen távol állnak a béketűrésre, önmegtagadásra, a földi javak megvetésére buzdító krisztusi tanoktól, inkább a paraszti józanságot hirdetik.

Állatmesék
Viszonylag nem nagy számban (3,5%) fordulnak elő a magyar mesekincsben. Ezeket két nagy csoportra lehet osztani: tanító mesékre, melyek végső soron hindu eredetűek, és részint a kelet-európai szájhagyományozott, részint írásos görög-latin közvetítéssel kerültek hozzánk. Ezek tanítani kívánnak, és a prédikációkon keresztül jutottak a magyar népmesékbe. Egy másik csoportjuk óeurópai állatmítoszokból származik. Irodalom és néphagyomány szorosan fonódik össze ebben a műfajban. Találkozunk Aesopus meséivel, másrészt az ezópi mesegyűjteményeink sokszor szájhagyományból átvett szövegeket őriznek meg.
A tárgyaltakon kívül még több különböző meseforma és műfaji csoport is megtalálható kisebb-nagyobb számban a magyar népmesekincsben. Ezek közül érdemes megemlíteni a novellameséket (8,5%), az ostoba ördögmeséket (1,5%), a bolondmeséket (6,5%), és akkor már csak egy kis töredék (1%) marad, amit nem lehet valamelyik csoportba besorolni.





A magyar monda szó a XVIII. század végéről való, és a mendemonda ikerszóból vonták el. A magyar nép a monda elnevezést nem ismeri, azt, amit az irodalmi nyelv mondának nevez, "históriának", "történetnek" hívja, és ezzel különbözteti meg a mese műfajától. Két nagy csoportját: a történeti és a hiedelemmondákat jól el lehet egymástól különíteni.
A történeti monda magja valóban mindig reális, s valamilyen történeti alapja van. Ez a valószerűségmag azonban rendszerint ki van színezve, mégpedig gyakran egyenesen meseszerű elemekkel. A monda magva rendszerint egykorú a középpontjában álló történeti ténnyel, de az {H-551.} idők folyamán az egyes mondákhoz újabb és újabb elemek, így népmesei motívumok, sőt újabb történeti tények is tapadnak hozzá. Az is gyakran előfordul, hogy a monda idők folyamán, anélkül hogy a cselekménye lényegesen megváltoznék, új idők új hőséhez kapcsolódik. Az I. László királyhoz (XI. század) kapcsolódó mondák egy része, úgy látszik, egy régebbi népi hősmondából alakult ki, de ismerünk olyan Kossuth-mondát is (XIX. század), amelynek magva minden lényeges vonásban megegyezik a közismert Mátyás király- (XV. század) mondával.
A magyar mondák első írott emlékét a középkori magyar krónikák őrizték meg számunkra, de jó részük feltehetően még a honfoglalás előtt keletkezett. Ilyen az Emese álma, az Árpád-nemzetség totemisztikus mondája: Emese ősanya álmában turulmadarat lát, méhéből dicsőséges folyam fakad, az Árpád-házi uralkodók családja, köztük elsőnek Álmos, a megálmodott, megjövendölt. A nemzetség totemisztikus őse még a matriarchátus idejéből való hagyományokat is látszik őrizni. Az Árpád-nemzetség történetével kapcsolatos a magyarság eredetmondája, a Csodaszarvas-monda, amit egyik XIII. századi krónika őrizett meg, de ennek forrása minden valószínűség szerint a XI. századi ősgesta lehetett.

A mondák osztályozása

Von Sydow volt az, aki megkísérelte a többször is a mondák korábbinál jobb csoportosítását. A történeti és helyi mondák ugyanis gyakran egybeesnek, s a rendszerező szubjektív ítéletétől függött, hogy hová osztja a mondát.. Az utolsó évtizedek legnagyobb újítása az volt, hogy a régen "babonás történeteknek" nevezett kategóriát is a mondák közé sorolták. Az 1963-as évben Budapesten rendezett találkozón az európai mondakutatók négy fő csoportot állapítottak meg:
1. Eredetmagyarázó és a világ végéről szóló mondák
2. Történeti és kultúrtörténeti mondák.
3. Mitikus (hiedelem) mondák
4. Vallásos legendák

Vándormondák

Az európai mondaanyag jelentős része vándormonda, mely a meséhez hasonlóan terjed és csak kisebb része helyi képződmény. A nyelvhez kötődő mondák tipikus példája hazánkban a Légy teremtéséről szóló tréfás eredetmonda. A vándormondák azonos cselekménye a különböző népeknél mindig más helyhez vagy személyhez kötötten jelenik meg.. Nemzetközi vándormonda pl. a váltott gyermek felismerésének módjáról szóló történet, vagy elterjedt pl. a megpatkolt boszorkány története is.

Természetmagyarázó mondák

Az aetológiai mondák egy része természetmagyarázó történet, a létező világ és annak jelenségei, a földet benépesítő élőlények vagy egy-egy jellemző vonásuk létrejöttével foglalkoznak. Az eredetmagyarázó mondák másik csoportja földrajzi jellegzetességek (pl. feltűnő kövek, árkok) vagy kulturális létesítmények létrejöttét magyarázza, s ezért a kutatók a helyi vagy történeti mondák közé sorolják őket Végül eredetmagyarázó történeteket fűzhetnek bizonyos szokások, álarcos játékok létrejöttéhez is. E csoport tehát igen eltérő elemekből áll. E mondák gyűjtésében hazánkban Kálmány Lajos jeleskedett, s neki köszönhetjük, hogy egy sor dualisztikus eredetmonda és más érdekes kozmonógiai monda feljegyzésre került sor. Egy másik mondacsoport bibliai történetekből nőtt ki.. Egy csoportot alkotnak azok a mondák, melyek a világnak sárból vagy porból való megteremtését, tojásból való létrejöttét tartalmazzák.
A tréfás jellegű eredetmagyarázó történet hőse gyakran Krisztus és Szent Péter. Ilyen történet a gomba keletkezését magyarázó történet. Az ótestamentumi történetek közül a legnépszerűbbek a vízözönhöz kapcsolódó történetek. Ilyen tréfás történet a macska eredetéről szóló történet: az egér engedély nélkül mászott fel a bárkára, Noé hozzávágta a kesztyűjét és abból lett a macska.

Történelmi mondák

Szendrei Zsigmond az 1920-as években rendszerezte magyar történelmi mondáinkat. A Magyarság Néprajza mondafejezete nagyrészt a középkori latin gesztairodalom mondának tekinthető elbeszéléseivel foglalkozik, és csak kis részben közöl élő népmondákat.. Az írásos emlékekben fennmaradt mondaszerű elbeszélések számos érdekes problémát vetnek fel. E problémák részben a magyarság kereszténység előtti, részben már középkori intézményeire és történelmére vonatkoznak. Az ezeket elemző irodalom kérdésfelvetése igen bonyolult. Az egyik kérdés, hogy mennyiben tükröznek valóságos történeteket és intézményeket, a másik pedig az, hogy e latin szövegeknek volt e magyar megfelelőjük. Mindezek a kérdések a legújabbkori, a szóhagyományból feljegyzett népmondáknál nem merültek fel, hiszen e korszak történelmét már pontosan ismerjük. Éppen ezért ma már elavultnak tekinthetjük a Magyarság Néprajza mondafejezetét, amely pl. a következő csoportokat vizsgálja: Hunor és Magor, A csodaszarvas, Isten kardja, Fehér ló mondája

A mondai hős

A hősmonda a történeti monda egyik olyan speciális formája, mely a fejlett nemzetségi-törzsi társadalomban jelenik meg. Középpontjában egy-egy kiemelkedő személy áll Jellemző vonása e mondáknak a vérrokonság hangsúlyozása.
Az osztálytársadalmakban már más hőstípusok kapnak szerepet. Ezeknek elsősorban művészi hitelességük van, történelmi hitelességük kétes.. A feudalizmus és kapitalizmus történelmi mondáinak hőse egyaránt lehet egy nagyobb közösség kiemelkedő alakja (király, hadvezér) vagy egy kisebb közösség híressé vált tagja. Akár kisebb, akár nagyobb közösség hőséről esik szó, a típusalkotás szabályai érvényesülnek a feudalizmus korszakának jellegzetes mondai hősei az igazságos Mátyás, a nemzeti függetlenségért küzdő Rákóczi Ferenc, de a róluk szóló történetek Kossuth Lajos alakja köré is fűződnek. Mindhárom hős a jobbágyokat segíti az urakkal szemben.

A magyar történelem tükröződése a mondákban

A történelmi mondáktól nem várhatunk tudományos hitelességet. Általában főirányuk helyes, részleteikben azonban korántsem megbízhatóak. Időszemléletük pontatlan. A középkori magyar történelem nagy alakjainak nevét egyaránt megőrizte irodalom és szájhagyomány.. Szent László nevéhez fűződő történeteket találunk a középkori irodalomban és szájhagyományban egyaránt, de ezek eltérő jellegűek. A középkori legendákban a szent életű király csodáiról esik szó, a népmondákban inkább aetilógiai történeteket fűznek nevéhez. A Mátyás királyról szóló gazdag epikus hagyomány nyílván írásban is, szóban is hagyományozódott.
Szendrey Zsigmond összeállításában szerepelnek neves Árpádházi királyok: 1 István, Salamon, Géza, László, IV. Béla. Népszerű a Sári-Mári jertek elő típusú monda, ahol a bujdokló lakosságot a török vagy tatár hamis szóval csalogatja elő rejtekhelyéről. Szólnak a népmondák a török által elhurcolt foglyokról, a török által egymástól elválasztott és később összetalálkozó családtagokról, főleg az anyáról és gyermekéről. Mátyás igazságosságáról szóló történetek 16. sz.-i szerzőknél Heltai Gáspárnál is felbukkan A mondaképződés nemcsak neves királyok körül indul meg, hanem bátor katonákról, hadvezérekről is szól Sok történet szól a kuruc korról és a 48-as szabadságharcról. A róla szóló mondák elmondják, hogy nagy vezér volt, jószívű volt, segített szegényeken. Fiktív mondák szólnak udvarlásáról, családjáról. (Ferenczi Imre és Molnár Mátyás: Fordulj kedves lovam c. gyűjteménye) Országos gyűjtés a szabadságharc lOO éves évfordulója alkalmából.(Ortutay Gyula vizsgálta a Kossuth alakja köré fűződő népköltészetet az összegyűlt anyag alapján.)
A történelmi mondaképződés folyamatát jól tanulmányozhatjuk a betyármondákon keresztül.(Sobri Jóska, Rózsa Sándor, Zöld Marci) A betyármondák néha híven reprodukálják a valódi eseményeket. A történelmi személyekhez, földrajzi helyekhez kötött mondák egyik alcsoportja a kincsmonda. Ismert típusai: pl. a kincset ismert történelmi személy, ellenség elől menekülő király, főúr, vagy török ásatja el, a kincset természetfeletti lények őrzik.

A történelmi mondák fő csoportjai Dobos Ilona rendszerezése szerint:
A. Emberi létesítmények keletkezéséhez fűződő mondák-alapítási mondák, pl. A Hunyadi család eredete. Falu keletkezése. Templomépítés
B. Helyekhez fűződő mondák: a. Névmagyarázó mondák b. Helyi mondák
C. Őstörténeti mondák (a magyar anyag szerint nem képez külön csoportot)
D. Háborúk (Hősiesen harcoló nők, Tatát-török mondakör stb.)
E. Hősökhöz fűződő mondák (A sárkányölő, Sebezhetetlen, Erős ember, Örökéletűek stb.)
F. Bűn és bűnhődés (Egyházi tilalmak megszegése, Antifeudális mondák stb.)

Hiedelemmondák
A mondák harmadik és legnagyobb csoportja természetfeletti lényekről és erőkről szól: végzetről, halottakról, kísértetekről és szellemjárásról, csodálatos tulajdonságokkal felruházott emberekről, állatokról, növényekről, mágiáról, rontásról, elrejtett kincsről stb. Újabban a magyar folklórkutatás is követi a nemzetközi gyakorlatot, és a mondák közé sorolja a hiedelemtörténeteket, megkülönböztetve a memorat-és fabulat fokokat.
Vannak olyan hiedelemmondák, melyekben már teljesen elveszett a néphittel való kapcsolat Sok a természetfeletti erővel felruházottnak vélt emberekről szóló hiedelemmonda s aránylag kevés a természeti démonokról szóló történet.
Kutatóink elsősorban a táltosmondákat elemezték. A népmonda táltosa általában tüzes láng vagy állat alakjában vív meg más táltosokkal, s így hárítja el a vihart, jégesőt.. A táltosokról szóló mondák a délkeleti magyar nyelvterületen jelentkeznek tiszta típusként. Más területeken alakja összekeveredik a garabonciás diákéval. A diák tanulja tudományát, a táltos szellemektől nyeri. Mindkettő viaskodik elérendő céljáért.
Rengetek történet szól tudós pásztorokról, ördöngős molnárokról, gyógyítókról is. Az egyik érdekes mondatípus a halottlátókról -nézőkről szól: A természetfeletti erővel felruházott lények közé tartoznak az ördöggel cimboráló varázslók is: A mondacsoport legkiterjedtebb ága a rontó boszorkány alakjához kapcsolódik: A boszorkányok képesek átváltozásra? Megrontják az embereket és állatokat.
Az eddig felsorolt mondahősök tudományos élő emberek voltak: Bőven találunk szellemekről, démonokról szóló történeteket is: Legfontosabb mondahősünk a lidérc, akitől nehezen választható el a tüzesember. Óriások és törpék is szerepelnek mondáinkban, a törpék egyik mellékalakja a bányarém, aki segíthet és árthat is A tabumondák többnyire figyelmeztető mondák azt mutatják, hogyan kell viselkedni az embereknek bizonyos veszélyes szituációkban Kincsmondáink gyakran történelmi hősök nevéhez kapcsolódnak Mondahagyományozás: a monda tovább marad fenn az európai paraszti kultúrában, mint a mese A pregnánsan fogalmazott költői történeteket érdekességük tanító célzatuk fenntarthatja.





TŐKEI FERENC úgy véli, hogy a törzsi-nemzetségi intézmények fennmaradása talaján nem jöhetett létre népballada, csak ezek felbomlásával, a régi rendnek az újjal való éles ellentéte során alakulhatott ki. VARGYAS LAJOS tovább megy egy lépéssel: szerinte a több nemzedéket magába foglaló nagycsaládnak is fel kellett bomlania, hogy az egyén és a család vagy más közösség összeütközése kiéleződjék. A legballadásabb énekekben valóban a szülők, férjek, anyósok teljhatalma ellen lázadnak fel a hősök. "Emberek kerülnek itt szemünk elé, ha nem is átlagemberek, de mindennapi, hús-vér élőlények, nem mitikus hősök, nem emberfeletti lények. S ezeknek a mindennapi embereknek történetei nem az ellenséggel vagy csodás lényekkel vívott harcok, hanem egymáshoz fűződő kapcsolataikból, társadalmi helyzetükből fakadó összeütközések, mindenekfelett szenvedélyeikből, hibáikból és a társadalom hibáiból, ellentéteiből fakadó tragédiák vagy komikus helyzetek."
A népballada az európai feudalizmus terméke, de annak is a második, fejlettebb szakaszában kezd kibontakozni, és utóélete eltart a kapitalizmus kezdetéig. Mivel a feudalizálódás és következményei nem mindenütt jelentkeztek azonos időpontban, a balladafejlődés útjai és módjai is eléggé eltérők. E műfaj legkorábban angol-francia-görög nyelvterületen jelentkezik, legszebb, tehát legballadásabb formát viszont ott ölt, ahol a feudalizálódás megkésett és viharos gyorsasággal zajlott le (a skótok és a székelyek között).
A legtöbb európai népnek egyetlen igazi, hagyományos énekelt-verses elbeszélő műfaja van, ez a ballada. Vele egy időben és különösen utána sokféle többé-kevésbé hagyományos vers tűnt fel a népek hagyományában, amelyek több-kevesebb vonásban hasonlítanak a balladára. Ilyenek a késő feudális epikus énekek az angoloknál, skandinávoknál; ilyenek nálunk a helyi események jól-rosszul megénekelt elbeszélései, amelyek itt-ott balladai fordulatokat használnak fel, de egy kis területen, esetleg egyetlen faluban élnek rövid életet; valamint ilyenek a legendák már jobban folklorizált, mégsem igazán népköltészeti alkotásai. Ezeket is sokszor balladáknak nevezik, és a balladák közé sorolják a gyűjteményekben. Magunk azonban csak a műfaj tipikus darabjaiból vonjuk el a ballada meghatározását, és csak azokat vonjuk be tárgyalásunkba.
E műfaj egyik legfeltűnőbb sajátsága a rövidség. Általában jellemző a balladára: néha még 20 sorban is el tud mondani egy hatásos történetet, de 100 sornál többet ritkán találunk legjellemzőbb darabjaiban. Ezt másik sajátságának köszönheti: tömör, kihagyásos fogalmazásának. A ballada mindig csak a legfontosabb mozzanatokat adja elő, a lényegteleneket, amelyek nélkül is megértjük az eseményeket, elhagyja. A legfontosabb jelenetek a szereplő személyek közti összeütközések; ezért a ballada drámai formában adja elő az eseményeket, többnyire a szereplők szájából hangzik el minden, vagy párbeszéd, vagy monológ formájában. Amit megtudunk: a balladai történetek mindig emberek közti összeütközések, emberi viszonyokból fakadó tragédiák vagy emberek komikus viselkedése. A szereplőket mindig lélektani helyzetekben ábrázolják: amint félelmében megzavarodva próbál naiv kibúvókhoz folyamodni, mint a rajtakapott asszony, aki kétségbeesetten halogatná az ajtónyitást meg a láda kulcsának átadását, vagy a férj bosszújának kitörése a végső parancsokban.
Formája mindig énekelt és mindig strofikus. Összegezve tehát: a ballada énekelt strófákban előadott rövid, tömör történet, többnyire egyetlen fő jelenetre koncentrálva, amely emberi összeütközéseket ad elő, a szereplőket lélektani helyzetekben, drámai jelenetekben ábrázolja, lehetőleg párbeszédekkel és monológokkal.



Balladatémák

Vegyük sorra, milyen témákat találunk a magyar balladákban. Ebben az áttekintésben nem a balladák szerint haladunk, elmondva tartalmukat, hanem a témalehetőségek, konfliktushelyzetek szerint; ezekből ugyanis egy-egy balladában több is lehet. Például a Két kápolnavirág balladánkban a halállal elválasztott szeretők, illetve a megölt kedvese után halálba menő szerető témája mellett olyan társadalmi konfliktusok is jelen vannak, mint a főúr és a jobbágy közti szerelem lehetetlensége, a családfő hatalma a párválasztásban, illetve az ezek ellen való tiltakozás. Jobb tehát, ha a konfliktuslehetőségeket vesszük sorra, s úgy tekintjük át balladáink tartalmát, hogy milyen problémák kimondására született meg a ballada műfaja.
A legfontosabb témakör a szerelem.
- Hűségpróba (hosszú távollét után hazatérő férfi saját halálhírével teszi próbára kedvesét)
- Párjavesztett gerlice (bánatában nem iszik tiszta vizet, nem száll zöld ágra, s elutasítja a csábítást)
- Két kápolnavirág (szerelem a síron túl), a megszólaló halott, aki a sírból kiszól szeretőjéhez és meggyászolását köti lelkére, amit az meg is ígér, valamint a Megégett a cserény, a benneégett juhász szeretőjének gyászáról.

A következő téma: veszély vállalása szeretőért.

- A hajdúkkal útnak induló lány (szeretőjét akarja felkeresni, s anyja intelme ellenére elmegy a hajdúkkal, akik megölik és kirabolják; továbbá a Két királygyermek, ahol az elzárt lányhoz szeretője a tengeren úszva akar eljutni, de vízbe fúl.)
- Hűtlenség példája (esküvőre hazatérő kedves, akinek távollétében szeretőjét máshoz kényszerítik, s az esküvőn bánatában mindkettő meghal)

A "hűtlenség"-hez szorosan kapcsolódik az elválás. Fontos balladáinkban a tiltott szerelem.

- Este guzsalyasba (még csak a szülői fenyítés derűs hangú elbeszélése, bár teljesebb változatában már lázadás a szülői beavatkozás ellen: a lány a fenyítés után elszökik hazulról, találkozik kedvesével, és a tanulság a szülők ellen hangzik el a végén)
- Az elválasztott szeretők: A hajdúkkal útnak induló lány, Két királygyermek . Halállal elválasztott szeretőről szól a Két kápolnavirág, Párjavesztett gerlice, A megszólaló halott, Megégett a cserény.
- Csábítás okozza a bonyodalmat a híres Molnár Anna-történet. Csábítás - kísérletek után - tetszhalállal, de a szerelmesek egyesülésének érdekében - ez a tárgya a Csudahalott balladának.
- A csábítás visszautasítása viszont már a hűség témában szerepelt. Igen kedvelt téma a szerető elnyerése fokozatokban, amikor ismétlődő szövegrészekben változik valami, amivel továbbjutunk a cél elérésében (valaki hiába ajánl fel különböző értékeket, míg végre magát kell adnia). Rokon téma a szerető elnyerése szolgálattal.
- A félénk szeretőt gúnyolja ki a Sirdogáló János és a Gyáva szerető.
- Az állapotos lány problémáit tárgyalja a Szégyenbe esett lány, a Magzatgyilkos lány megöli újszülöttét, s halállal bűnhődik érte, a Visszavitt menyasszonyban az állapotosan kapott menyasszony a nászmenetben szüli meg gyermekét, s a becsapott vőlegény visszaviszi az apai házba. A lány erőszaktétel után kiköveteli a házasságot: A gunaras lány.
- Az elrabolt lány viszontagságait A törökrabolta lány, A töröktől hazaszökött lány, Katonák által elrabolt lány tárgyalja.
- A visszautasított kérő bosszúja: Halálra hurcolt menyasszony, ahol a lány a ráerőltetett házasság ellen tiltakozva nem hajlandó vőlegényének elismerni a kérőt, aki bosszúból ló farkához köti.
Végül a szerelem témakörébe tartozik a lánykérés is.

Szorosan kapcsolódnak a szerelem témájához a házasság konfliktusai, már csak azért is, mivel egyik legfőbb konfliktus éppen a szerelem hiánya, például a kényszerházasság témakörében.
A fordítottja is igen gyakori balladáinkban, a házasság tiltása, ellenzése. Idetartozik a Két kápolnavirág, ahol az anya annyira ellenzi a házasságot, hogy meg is öleti a leányt, sőt még a szeretők sírjából kinövő virágot is leszakítja.
A házasságtörés egyike a legtöbb változatban tárgyalt problémáknak. Tulajdonképpen házasságtörés a feleség elcsábítása téma, de itt említhető a szeretetlen házastárs motívum is. A házasság témakörével szorosan érintkezik a családi problémák köre, de itt nemcsak férj és feleség közt vannak ellentétek, és ha igen, nem szerelem miatt. A férj megbünteti feleségét, de nem szerelmi ügy miatt: Gőgös feleség és Rest feleség. Az elsőben a gőgös, előkelő asszony nem akarja urának mondani férjét, aki hiába hozott ajándékok után végre elveri, s arra már "urallja" a menyecske; a másikban ugyanez történik, de itt az asszony nem akar dolgozni, mindig beteg, csak mulatságba menni nem beteg.
Háromféleképpen is lehet jellemezni a Zsivány felesége témáját: a férj gyilkosa felesége családtagjainak, feleség bosszúja megölt családtagjaiért (a dunántúli változatokban) és férj megöli feleségét, mert az leleplezte (az erdélyi változatokban).
Minden eddigi és ezutáni csoportot túlszárnyal mennyiségben a következő téma: kegyetlenség-szívtelenség családtaggal szemben. Ez az emberi magatartás nagyon izgatta a közösség fantáziáját, és sok más problémával összefonódva adott róla ítéletet.
A vagyon fontosabb, mint a családtag A falbaépített feleség balladában, ahol az építés "drága áráért", a véka arany és véka ezüst megszerzéséért építteti be a főpallér feleségét a vár falába. Ha a Szeretet próbája balladát nem a családtagok felől nézzük, hanem az áldozatot vállaló szerető felől, akkor a téma: szerető jobb, mint családtag.



További motívumok:

Anya elhagyja gyermekét, anya elutasítja gyermekét, áldozatvállalás családtagért, az áldozatvállalás megtagadása, anyai szeretet a síron túl, (elveszett) családtag fel nem ismerése, idegenbe férjhez adott asszony hazatér, búcsú családtagtól.
A harmadik nagy témakör, ami balladáinkat jellemzi, a szociális különbség, szociális ellentét sokféle megfogalmazása. Szívtelenség-kegyetlenség szegénnyel, szegény vesz elégtételt a gazdagon, az osztálykorlátokon áttörő szerelem túlnyomóan tragikusan végződő történetek. Az osztálykorlátok és a gazdagok uralma elleni lázadás a témája az újabb időkben kialakult betyárköltészetnek. Minthogy a magános lázadó csak bűnös úton tarthatja fenn magát, ez egyúttal az üldözött bűnös témakörét is magába foglalja.
Néhány egyéb téma a fenti nagy csoportokon kívül még jelentkezik egy-egy balladában: csatában elesett férj, a fogság, rablógyilkosság, bűnbánó rabló, a verekedésben megölt legény, lány férfiruhában.
Meg kell mondanunk, hogy ezek a témakörök jellemzőek az egész európai balladára is. Ha tehát azt akarjuk tudni, az életnek milyen kérdéseiről akart véleményt mondani a balladaalkotó közösség, ez a négy nagy témakör jön elsősorban számításba, s a bennük megnyilvánuló magatartást és véleményt kell figyelembe venni.
A szerelemben milyen problémák érdeklik a ballada közönségét? A hűség-hűtlenségen mint a szerelem állandó problémáján kívül a szerelem akadályai, éspedig társadalmi akadályai: a szülők ellenzése, sőt büntetése, ami mindig tragédiát okoz, tehát részvétet kelt és ellenérzést szít. A lány szüzességét fenyegető különböző veszélyek, amelyekből csak halállal menekül meg, féltékenység és erőszak, vetélkedés leányért és bosszú visszautasításért, kényszerített házasság, ami ellen megint csak halállal tiltakozik a lány, és házasság tiltása, állapotos lány halálbüntetése, szeretők rokonszenves vagy komikus ábrázolása, a házasságtörés egyszer elítélő, máskor megértő beállítása, számtalan tragédia, amit a családfő - apa, anya, báty - okoz hatalmával visszaélve, családtagok egymás iránti szeretete vagy annak hiánya, anyai szeretet vagy szeretetlenség - mindez az egyén és szűkebb közösségének problematikája; ez a költészet az egyén jogainak, a szerelem, a szabad párválasztás jogainak költészete. E jogokat szegezik szembe a nagycsalád, a családfő rideg - többnyire anyagi - érdekeivel.
E témák közös vonása, hogy a nő helyzetéről szólnak, a nő áll a cselekmény középpontjában, legtöbbször a nő szempontjából nézik és bonyolítják az eseményeket. A lány tudja meg, hogy férjhez adják, ő látja meg közeledni a nem kívánt vőlegényt, ő átkozza magát halálra - s csak ezután kap szerepet a vőlegény. Nem lehetetlen, hogy túlnyomórészt nők alkották meg ezt a költészetet. Jellemző, hogy amikor egy ilyen téma kilép a ballada köréből, és átkerül a férfiak hősköltészetébe, mindjárt férfi-központúvá válik: pl. A Halva talált vagy a Nászmenetben haldokló menyasszony délszláv változataiban a vőlegénnyel indul a cselekmény, s az ő szemével látjuk az eseményeket.
A másik témakör a gazdagság ellen irányul. A szegény-gazdag ellentét, a társadalmi korlátok, a kincshez való ragaszkodás mindig úgy jelenik meg a balladában, mint ami gonosszá teszi az embert, ami megrontja az emberi kapcsolatokat. Tizenhárom régi és két új balladánk fogalmazta meg ezeket a problémákat, legtöbbje könyörtelenül éles ítélet formájában. A parasztság már fölfelé döngeti az osztálykorlátokat, legalábbis képzeletben - erre vall a sok szerelmi történet, amely paraszt és főúr, király és közember közt bonyolódik, egyelőre tragikus véggel; a parasztságon belül pedig elítéli azt a fejlődést, ami a ballada divatjának idején gazdag jobbágyokra és szegény zsellérekre választotta szét az osztályt - erre vall pl. gazdag bíró és szegény kosárkötő szembeállítása.
Nem jelenti mindez természetesen, hogy minden balladában mindig kifejezetten társadalmi szemlélet és osztályproblémák jelentkeznek. A szerelem sem mindig mint tragédia jelenik meg, sokszor derűs, sőt komikus formában ábrázolják, a házasélet fonákságait is számos ballada fogalmazza meg. A tematika egésze az, ami az érdeklődést elárulja, s az világosan az emberek egymás közti viszonyának problematikája, szeretők egymáshoz való viszonya, az egyén és a család, az egyén és társadalom, szegény és gazdag viszonya, vagyis az élet megélhetésének, a boldogságnak a kérdései, az emberi együttélés (akkori) problémái. S ez még akkor is így van, amikor a ballada a keresztény hit valamely természetfölötti alakját szerepelteti, sőt csodát sző bele az elbeszélésbe. Olyankor is mindig az emberi-lelki-társadalmi mondanivaló a lényeges, amit csak fokoz vagy kiemel a csoda, az égi lény szerepeltetése. Az üdvözítőt utasítja el a gazdag, és fogadja be a szegény asszony; az égbe felvitt lánytól búcsúzik anyja, és ámulata a csoda láttán összeolvad elválásukon érzett fájdalmával; az árvák sorsát és a mostoha gonoszságát emeli ki a csoda, hogy a halott anya kiszól a sírból, sőt az égiek engedélyével ki is jő a partjára, hogy gondozza árváit.
Vagyis a ballada többnyire példázat: típusokban és tipikus magatartásokban erkölcsi mondanivalót fogalmaz meg.



A ballada történeti rétegei

Ókori témák, epizódok és motívumok újkori balladákban: Az ókori balladaelőzmények mitológiai rétegében ember még nem szerepel, vagy passzív a felső hatalmakkal szemben. Témáik az istenek által próbára tett emberek büntetése, jutalmazása, az emberek közötti alapvető kapcsolatok: házastársi hűség, szerelem.
Népvándorlás kori hősepika balladai maradványai: Kerekes Izsák /háznépe védelmében elesett hős/, Molnár Anna /Kékszakáll mondakörhöz kapcsolható/. Az elsőszemélyes előadásmód a hősénekig visszanyúló énekmondói gyakorlat /Hallottad-e hírét, Engem hívnak Fábián Pistának/
Középkori francia - vallon eredetű balladáink: Vargyas Lajos dolgozta ki az eredeztetést, szerinte a ballada a francia parasztság leleménye. A 11-13. sz-ban tömegesen érkező telepesektől vettük át, mi sugároztuk szét. Ezek balladakincsünk legballadásabb típusai: szereplőik szeretők, menyasszonyok, feleségek, családtagok alig. Konfliktus a szerelemből, hűségből ezek ellentéteiből adódik.
Középkori magyar eredetű balladák: Hasonlóan nagy, de nem annyira egységes és értékes az anyag, mint a franciáknál. Sok a töredékes, bizonytalan korú és eredetű.
Reneszánsz témák népballadáinkban: Széphistóriák, ponyvanyomtatványok hatására felújult korábbi keletkezésű balladák, bővérű reneszánsz figurák családi botrányainak balladái, történeti /históriás/ balladák. Rab, bujdosó, siratóének, siratóballada, melyek az új stílusú ballada és dal megszületését jelzik.
Vallásos legendaballadák: A szövegtípusok félnépi és barokkos jellegű, ponyvai közvetítéssel kerültek a néphagyományba. Hangsúlyos eseményábrázolás, kívülről a szövegbe illeszkedő nevelő célzat, példamutatás jellemzi, tragikum nélkül. Jelentős részben idegen eredet, dallamuk sem népi.
Új típusú balladáink: A ballada és a dal stílusváltása közel egy időben zajlott le, a nyelvterület központja felől a szélek felé. Háttérbe szorította, de nem irtotta ki a régit. Különbségek: a régi balladák szereplői nemesek mesterek, városi polgárok, az újaké pásztorok, parasztok, falusi-mezei hatóságok. Régi helyszín: város, vár, annak ablaka, kertje, az újabbaké: kocsma, bálterem, tanya, puszta stb. A helynevek összesítése alapján a régiek legtöbbje Erdélyben, a királyi Magyarországon, az újak Dunántúlon, Alföldön, esetleg a Palócföldön játszódnak. A régiek terjedelmesebbek, epikusabbak, drámaibbak az újaknál, melyek inkább dalszerűek. Rövidebbek, a konfliktus kevésbé éles, hiányzik belőlük a klasszikus balladák egységes íve. A bomló feudalizmust kísérő betyárkodás, szökött katonák, törvénysértő pásztorok, bandákba verődő kisajátított jobbágyok alakját a nép idealizálta, a betyár szó mind nemesebb tartalommal telt meg, széleskörű népköltészet alakul ki róluk. A szerelmi tragédiák az új stílusnak is kedvelt témái, a tragédiák, gyilkosságok, rémtörténetek a ponyvák hatására naturalista részletezésű hatáskeltésre törekednek. Új központi témák: balesetek /vízbefúlás, cséplődobba esés, villámcsapás, stb/
Históriások, históriák: A ballada műfaji fejlődésének elején hivatásos énekesek, a végén a históriások állnak. Közös vonásuk az egyéni előadás, figyelemkeltés, hatásos megjelenítés. A vásári énekeseknek, énekes koldusoknak, vándor históriásoknak köszönhető a betyárhagyomány, és a rémtörténetek terjesztése. Eleinte még találkozhatunk a folklorizálódással, de később csak a közönség előtti előadás és a nyomtatott forma maradt, mely már a líra műfajába tartozik.

Az 1966-os freiburgi értekezleten elfogadott általános tipológiai keret:

1, mágikus-mitikus
2, vallásos
3, szerelmi
4, családi
5, társadalmi
6, történeti balladák
7, hősi vállalkozásokról
8, sorscsapásokról, szerencsétlenségekről
9, emberi kegyetlenségről szóló balladák
10, tréfás balladák





Népdal: közösségben, szájhagyomány útján jött létre, legalább 2 generáción keresztül ment, átvett, élnek variánsai.

Líra: nem elbeszélő tartalmú, nem epikus, nem gyermekdal, nem naptári ünnepekhez kapcsolódó szokásdallam, nem sirató. Párbeszédes, vagy jeleneteket is felvillantó elbeszélő részeket is tartalmazó költemény, amit a közfelfogás népdalnak tart.

Főbb jellemzői: variálás és fölépítés, tartalmi csoportok, formai csoportok

A forma külső keretei: sorismétlés, rím, refrén,

A belső forma:
szimbolika,
természeti kezdőkép
áttételes forgalmazás
gesztus költészet
irreális képek
szürreális képek
emberközpontúság
párbeszédes előadás

Variálás és fölépítés

Variánsokban él, a variálhatás vonatkozhat a lényeges és lényegtelen elemekre. Variálás figyelhető meg több strófa variálásával, azonos dallamra egymástól független szövegeket is énekelhetnek. A dallam és a szöveg nincsen szoros kapcsolatban.
A népdalok fő része egystrófás. Ha több strófás, akkor lehet különböző hangalakúak, különböző tartalmúak. Van olyan, ami egy gondolatot több strófán át tárgyal. Hangulatilag összetartozó lehet a szöveg.

Tartalmi csoportok
(Katona Imre: Magyar népdalok I-II.) 6 témaköre van:

I. érzelmi dalok: virágének, szerelmi dal, búcsúdal, keserves stb.,
II. mulattató dalok: bordal, mulatónóta, táncdal, gúnydal stb.,
III. alkalmi énekek: bölcsődal, lakodalmi ének, munkadal, sirató stb.,
IV. szertartásos énekek: vallásos népének, virrasztóének, halotti búcsúztató stb.,
V. foglalkozási dalok: diákdal, bakternóta, koldusének, mesterdal, szolgadal, aratódal, summásdal, kubikosdal stb.,
VI. történeti-társadalmi énekek: kuruc énekek, porcióénekek, 48-as dalok, katonadalok, betyárdalok, rabénekek stb.

Vegyes csoportosítás

-Táncdalok
-Bujdosó dalok
-Ivó-mulató dalok
-Pásztordallamok
-Katonai élet
-Csúfolódások
-Betyárdalok
-Lakodalmas dalok
-Történeti témájú dalok
-Halottas énekek

Szerkezet szerint

- kötött: pontosan ismétlődő szótagszámú sorokból építkezik
- kötetlen sirató, ütempáros szerkezet

A szótagszám változhat. Leggyakoribb forma:

4 soros 8 szótagos
4 soros 6 szótagos
4 soros 12 szótagos

Ez főleg a keservesre és a régi lírai dallamra jellemző. A régi stílusra jellemző szótagszám 7, 9, 6, 8, 12, - 10-11 (ritkábban).
A 4x12 szótagszám régi recitáló dallamokhoz kapcsolódnak, keserves, epikus, koldus, egyházi népénekek.

Az új stílus: 12 és e fölötti szótagszám jellemző, de lehet 4x10, 4x11 is. Ritka a 12-es szótagszám. Akár 23 szótagos is lehet a sor.
Dallamszerkezet: AABA
Lehet egysoros dallam. Kétsoros - a versszak zárt egységet alkot, nem tudjuk tovább tagolni. Három soros versszak, ha a második sort megismétlem. (Lehet, hogy a harmadik sor refrénként jelentkezik, vagy belső refrén megszakíthatja a szöveget.) Az ötsoros ritka, általában belső bővülés hatására alakul ki. A hatsorosság is lehet egy belső bővülés eredménye.
Külön csoport a "Jaj" nóták csoportja, Kodály adta az elnevezést/4x8 versszakképlet, sorismétléssel vagy kihagyással, vagy refrénszerű toldalékokkal 2-7 sorossá szűkülhet vagy bővülhet/. A szótagszám 8 és 11 lehet váltogatva. A bővülés lehetőségei: a 2. és 4. sort értelem nélküli szótagokkal lehet kiegészíteni, pl. jaj, csuhaj, lalala. A különböző bővülési és variálási módok együttesen fordulnak elő. Kialakulása a Mezőségre tehető, a 18. században, innen terjed el a Székelység körében. Az erdélyi tánczenei gyakorlat játszott szerepet kialakulásában. Bizonyos sorokat, részeket énekelnek a dallamából. Gyakran dudanótákból alakultak ki. Az alapdallam régi stílusú. Ritka alakzat a 4x5.
Érezhető idegen hatás is. Előfordulhat, hogy egy 10 szótagos dal 2x5 bontódik fel. Szaffikus forma 1-2 sor azonos szótagszámú, a harmadikban bővülés figyelhet meg, 4. sor lezáró sor, rövid. Műköltészeti eredetű, 16-18. századi átalakult formájában maradt meg a néphagyományban. Lehet, hogy a 3. sor hosszabb.

A forma külső keretei
A sorismétlés régies stíluseszköz, az ismétléssel a mondanivalót tesszük hangsúlyossá. A balladákhoz, keservesekhez kapcsolódik. Főként hagyományőrző vidékeken jellemző. Vannak átkötések általában a 3. és 4. sor között, teljesen Összekapcsolódik.
Rím: állandó formai elem a népdaloknál. Gyakori a ragrím. Rímtelenség a balladákban van.
Refrén: Nem igazán jellemző a magyar népköltészetre.
Gyakran 3 soros, többnyire idegen dallammal jár együtt, párosító, libizári dallamok körében jellemző.





A paraszti kultúrában, a világkép kialakulását meghatározta az "önellátó" életforma, vagyis az, hogy a parasztembernek egyszerre kellett lennie házépítő mérnöknek, állattartáshoz, földműveléshez, időjáráshoz, énekléshez és még sok minden egyébhez értő szakembernek. Így a maga kérdéseire is magának kellett megtalálnia a helyesnek vélt feleletet, mely sok esetben ősi, sámánisztikus felfogásra emlékeztet. A babona és hiedelem a születéstől a halálig, az élet egyik legfontosabb irányítója. A hiedelemvilág befolyással volt a vallásos világképre, a parasztság társadalmi életére, gazdasági cselekvéseire, mindennapi szokásaira. A hiedelemvilág leggazdagabban, a népmesékben nyilvánul meg.



A táltos
Általában jóindulatú, inkább segít, mint büntet. Tudását nem saját akaratából szerzi, hanem "kapja'\ Születéskor a többlet csont (fog, 6. ujj) jelzi, hogy a gyermekből idővel táltos lesz. Vizsgát is kell tennie. Ennek egyik módja, hogy egy égig érő fán fel kell másznia, és ha szerencsésen visszatér, akkor gyakorolhatja már korábban megszerzett tudományát. A másik a táltosviaskodás bika, csődör, esetleg tüzes kerék képében. A táltos, tudós csak révületes állapotban tud kapcsolatot teremteni a természetfeletti lényekkel és az elhalt ősök szellemével (rejtezés, révülés). A táltos felszerelései a különböző fejdíszek, a tollseprű, a szarv, mely a legtöbb esetben a szarvasmarháéhoz hasonlít, de ritkábban előfordul a szarvasagancs is. A sámándob emléke is élénken él az emlékezetben, és az sokszor a szitával párosul. A magyar népi hiedelemvilág táltosalakja erős szálakkal kötődik Kelet- Európa és Ázsia samanizmusához. Maga a táltos szó is feltehetően finnugor eredetű, így a finn megfelelője "tudós" jelentésű. Az obi-ugorok nyelvében a sámánének elnevezése a kai, kei szóból alakult, melynek a haj, hej indulatszavunk etimológiailag pontosan megfelel, és a hajgatás lehetett a magyar sámánének elnevezése.

A garabonciás
Alakja keveredett a táltoséval, de ez már nyugatról származik. (az olasz gramanzia "bűbájosság, ördöngösség" szóból) Jóra, rosszra egyaránt kapható, vihart támaszt, könyvéből olvassa ki a bűvöleteket. (a középkori vándorló diák alakjának változata, aki az egyetemen a 7 vagy 13 iskolát kijárta). A vándorló diák a parasztházakba bekopogtatott, és tejet vagy tojást kért enni. Ha megtagadták vagy kimérve adták, akkor vihart támasztott, jégesőt küldött az egész falu határára, miközben sárkány hátán továbblovagolt.Bosszúállóbb, veszedelmesebb a táltosnál, a magyar nép hiedelemvilágában az európai fekete mágiát képviseli.

A boszorkány
(ótörök eredetű szó, sokfelé nevezik bábának vagy vasorrú bábának. A bába szó szláv származék, ahol "öregasszony, boszorkány" jelentése egyaránt megtalálható) férfi és nő egyaránt lehet, tudományát félelem legyőzésével (éjfélkor a temetőben, keresztúton kapta természet feletti képességét vagy fekete macska húsát fogyasztotta) szerezte, de leggyakrabban a családban öröklődött a boszorkányság, amit a halálos ágyon kézfogással adtak át. A boszorkány a rontásait általában nem saját alakjában, hanem valamilyen állattá átváltozva vitte véghez. Leggyakrabban macska képében jelent meg. Boszorkányrontások: szemükkel ártanak a kisgyerekeknek, a fiatalokat szétválasztják, vagy akaratuknak megfelelően összehozzák. Emberre és jószágra egyaránt betegséget hozhatnak, kárt okoznak a termésben, az állatok hasznát maguknak szerzik meg. A nagyobb tudású hatalom előtt azonban kénytelen meghajolni.

A tudós pásztor
Természetfeletti erejével nemcsak a sajátjószágát, érdekét védte meg, másokon is igyekezett segíteni, a boszorkányok rontását elhárítani. A tudós pásztornak minden vonatkozásban hatalma volt a jószág fölött, ha akarta, más nyáját is eltérítette. A tudományát a boszorkányokhoz hasonlóan ugyancsak aktív módon szerezte a keresztúton, vagy pedig valamilyen pásztorszerszám: bot, táska, karikás ostor átvételével, a haldokló tudós pásztorral történő kézfogással. Azt tartották, hogy a pásztornak a botjában és az ostorában volt az ereje. Ez utóbbiba Szent György-nap előtt előbújt kígyó bőrét fonták, és ennek segítségével bárhova terelhették a rájuk bízott jószágot. A boszorkányokkal állandóan harcban állottak, különösen a tehén megrontása, a tejhaszon elvivése miatt. A tudós pásztor gyakorlati és természetfeletti módszerekkel gyógyította a saját és a más jószágát. Sok mindenhez értett, így többek között a kötéshez és oldáshoz is.

A tudós kocsis
Tudásukat valamilyen eszköz segítségével szerezték meg. Egy patkószeg, vagy különleges ostor adta a természet feletti hatalmat Legfőbb tudománya a lovas szekerek megállítása, megkötése, de ezt meg is tudta szüntetni, akár ő, akár más csinálta. Ilyenkor baltájával megütötte a küllőt, a rúd végére sújtott a fejszével vagy egy borosüveggel. Máskor az ostora hegyére kötött gombbal ütötte ki a nagy távolságban levő megkötőjének szemét, és így tudott kocsijával továbbhaladni. Lovaival és kocsijával a levegőbe emelkedett, és ha a nagy megerőltetésben a ló útközben megdöglött, mégis haza tudott vele menni, és az csak otthon dőlt ki a hámból. A szalmazsákot lóvá tudta változtatni és azzal indult útjára. A honfoglalás előtti samanisztikus eljárás során a feláldozott lovak bőrét szalmával tömték ki, hogy újraéledve a halott rendelkezésére állhat a túlvilágon.
A léleklátó asszony, a javasember: a régebben, vagy a közelmúltban elhaltak szellemeivel kapcsolatot tudtak létesíteni és üzeneteket közvetíteni. Voltak, akik imádkozással, ráolvasással gyógyítottak, és akik a jövendőt igyekeztek megmondani.



A lidérc
Értenek rajta olyan különleges lidérccsirkét, melyet valaki a hóna alatt tartott tojásból keltett ki. Ez a gazdája számára bármit megszerez, amit kíván tőle, de egészségét veszélybe döntheti. Néhol ember vagy állat- alakban jelentkező szeretőt értenek a lidércen, aki az asszonyt vagy férfit tönkreteszi, sokszor halálra gyötri. Lehet bolygó tűz, mely rendszerint a valamilyen okból nyugodni nem tudó elhalt szellemeként kóborol azon a vidéken, ahol valaha élt.

A meghalt ember lelke
A temetőkapuban álldogál addig, amíg a következő halott lelke a helyére nem áll, akkor szabadul meg véglegesen. Időről- időre visszatér, ha pl. nem búcsúzott el hozzátartozóitól vagy valamilyen elintézetni valója maradt a földön, örökösök nem tudnak megegyezni stb...

A kísértet
Olyan lélek, mely valamilyen ok miatt állandó kóborlásra van ítélve, amíg az fel nem oldódik. Néha a szekérre felkéredzkednek, másokat mocsárba, folyóba vezettek, úgyhogy azok odapusztultak. A lovak kísértetet érezve megvadulnak.





A népi hiedelem szerint a világmindenséget víz fogja körül, a földet és az eget is víz tartja. Ebben helyezkedik el a három világ, Felső v.~ ban angyalok laknak, középen az emberek, az alsó a Sárkányország vagy pokol. Ahol ezek összeérnek, ott van a világ vége. Legfontosabb a Nap, gyermekek hívják a meleget adó napot. Süss fel Nap..., napfelkeltekor mondják a rontáselhárító varázsigéket. A Holdban Szent Dávid ül és hegedül vagy hárfázik. A Hold méretéből, állásából, udvarából legtöbbször valamilyen időjárást jósolnak. A szivárvány, ahol leér, ott a világ vége. Színeiből a terméshozamot jósolják meg. Pl. sok a sárga, zöld, piros, sok lesz a kukorica, búza, bor. A vörösen lemenő, felkelő Napból szelet jósoltak. A forgószél veszélyes, mert abban táltos, garabonciás vagy boszorkány ment egyik helyről a másikra.

A hiedelemvilághoz kapcsolódó cselekmények:
-Egészség szépség varázslás, bő termés biztosítása, rontás, gyógyítás, betegség, baj megelőzése, jóslások





A magyar falvak életében fontos szerepet töltöttek be a különböző vallások egyházai, mert az erkölcsi normákat, szokásokat valamint a családi élet alakulását jelentősen befolyásolták.
XI. sz. a pogányság elhagyása - katolikus valláshoz csatlakozás a XVI. sz. elejéig, mert ekkor a döntő többség protestáns lett
XVII. sz. ellenreformáció (papok és a nagybirtokos nemesek részvételével)
XVIII. sz. Magyarország lakosainak többsége katolikus vallású
XX. sz. első felében - a lakosság 62% katolikus (főként a Dunántúl és Észak-Magyarország), 22% református (Tiszántúl), 6% evangélikus az ország különböző részein Erdélyi magyarság: protestáns (református, unitárius, evangélikus, Csíkszék: katolikus.
A kevert vallású falvakban szokás, viselet, táplálkozás tekintetében elkülönültek a különböző vallásúak. A különböző vallásúak közti házasságot az egyház általában tiltotta, vagy rossz szemmel nézte. Az egyház főként a szellemi életet befolyásolta: Iskolákat (alsótól a felsőfokig) tartott fenn - egyházi világnézet érvényesült Az egyházi hatalom összefonódott a világi hatalommal és nagy birtokai is voltak. Családok, özvegyek egyházi adót, párbért fizettek az egyháznak: pénzbeli vagy természetbeli szolgáltatás ez, melyet általában ősszel betakarítás után kellett fizetni. Minden vasárnap perselyadományokat gyűjtöttek. Papi funkciók ellátásáért (keresztelés, esketés, temetés) a papnak meghatározott összegű stólát fizettek. A katolikus egyház szervezete központi irányítású. A plébánost a püspök nevezte ki, az egyháztanács elnökét helyben választották a legmódosabb és leghitbuzgóbb egyháztagok közül. Az egyházfi és a sekrestyés segít a plébánosnak a szertartások előkészítésében, a templom tisztántartásában, a harangozói, küldönci teendőket is ellátják. Ezért meghatározott, elsősorban természetbeli bért kaptak, valamint a halottnak végzett harangozásért és a lakodalmak alkalmával is külön díjazást érdemeltek. A protestáns egyház szervezete demokratikusabb. A lelkészt a gyülekezet választja. A presbitérium élén a kurátor (gondnok) áll, aki a helyi egyházközség feje: kezeli az egyház vagyonát, arról számot ad a presbitériumnak. Az egyházfi helyettese, segédje a lelkésznek úrvacsoraosztás közben, melyhez a kenyeret és a bort a jobb módú hívek ajánlják fel. A harangozó, mint állandó és fizetett alkalmazott, minden kisegítő munkát ellátott. A vasárnapi istentiszteletet mindenki számára kötelezővé tette az egyház és a falu közfelfogása. Utána a férfiak a templom előtt még együtt maradtak, a legújabb híreket megbeszélni, és a kisbíró is ilyenkor dobolta ki a közérdekű rendelkezéseket. A hétköznapi ájtatosságokon a ráérő öregek főként asszonyok vettek részt.

Az egyház jelen volt az élet három nagy eseményekor és azoknak szertartásait levezette:

1. Keresztelés: felveszi a kisdedet az egyházba
2. Házasságkötés: megáldja két ember kapcsolatát
3. Halál: a temetőbe kíséri utolsó útjára az elhunytat

Ezeket az adatokat csak a XVII.-XVIII. sz.-tól jegyzik rendszeresen az anyakönyvben. A XIX. sz.-tól az anyakönyv vezetését az állam veszi át, habár azt az egyházak tovább vezetik, melyet az állam nem ismer el hitelesnek. Az egyháznak erkölcsi ügyekben fontos büntető szerep jutott. Aki az egyház által vélt közerkölcsnek nem megfelelő ruhát viselt, hangoskodott, részegeskedett, káromkodott, paráznál-kodott súlyosan büntették. Pellengérre állították, egyházmegkövetésre ítélték, melynek során a gyülekezet előtt kellett megvallani a bűneit, és fogadalmat tenni a javulásra. Az egyházi zene a középkortól kezdve hat a népzenére. A prédikációk példázatai a paraszti mesékben, mondákban bukkannak elő. Az egyházak vallásos tartalmú dramatikus játékok kezdeményezői, terjesztői voltak.



Búcsúk

Néhány község, nagyobb terület vagy országrészek népei gyűltek össze. Ezek az események különböző szokások kicserélődésének helyszínei is voltak, valamint találkozási, ismerkedési lehetőséget nyújtottak. Maga a búcsú szó ótörök eredetű, melynek jelentése "felmentés", "bűnbocsánat". Jelentése a magyarban "búcsújárás", "vallási ünnep" értelemmel egészült ki.
A katolikus egyház bűnbocsánatot hirdetett a búcsú résztvevőinek, de pogány elemeket is hordoz a búcsú. A XI.-XII. sz.-ig a pogány magyarok ősei sziklák, források mellett hódoltak ősi szokásaiknak. A források tisztelete megmaradt, csodatévő erejük-be vetett hitet növelni igyekezett az egyház. Különféle legendák alakultak ki, melyek főleg Jézushoz és Máriához kötődtek. /Székelyföld, Szt. Anna tói búcsú: a víztől gyógyulást reméltek a zarándokok. Az egyház ezen helyeken kápolnát is emelt és a hiedelmeket saját céljainak megfelelően formálta.
Máshol templomban elhelyezett csodatévőnek tartott képekhez, szobrokhoz kapcsolódott a búcsú. - Máriapócs (görög katolikus), Szeged - Radna, Andocs-i búcsú, Szeged - Fekete Mária kép - A csíksomlyói búcsún Székelyföld egész katolikus lakossága részt vett. Zászlók alatt énekelve napokig vonultak a szent helyre, ahol a falu lakosai ingyen vagy csekély díjazásért szállással, koszttal fogadták a zarándokokat. A templomban alvás is szokás volt ilyenkor, mivel álomban a gyógyulás, a csodatevés még inkább megeshet.
Világi elemek a búcsúban: leányvásár (a lányok kelengyéjükkel együtt jöttek), kereskedők, sátorosok (kegytárgyakat, ruhaneműt árultak), mutatványosok, körhinták, kocsmák, bálok. Egy-egy falu búcsúja a templom szentjének név-napjához kötődött. Idegenek is jöttek a szomszéd falvakból, mert ez a falu ünnepe volt, és azok is hazatértek, akik korábban elhagyták a szülő-földjüket.
A vallási jelleg egy idő után elhomályosult, ezért ezeken a búcsúkon a protestánsok is részt vettek. A templom felkeresése az idősebb korosztályra maradt, míg a fiatalok a vásáron vettek részt, szórakoztak. A protestánsok búcsúi egy-egy jeles történelmi eseményhez vagy más évfordulóhoz kapcsolódtak. PL: debreceni polgárok kivonulása a Nagyerdőbe, azon a napon, amikor asszonyaikat, lányaikat a janicsárok kezéből kimentették.





Az emberi élet kiemelkedő eseményeihez kapcsolódó családi és társadalmi ünnepek

Az emberi élet kiemelkedő eseményeihez kapcsolódó szokások az egyén és közösség viszonyát fogalmazzák meg a maguk sajátos kifejező nyelvén. ARNOLD VAN GENNEP 1909-ben javasolt átmeneti rítus fogalma a születés-házasság-temetés szokáskörének megragadására alkalmas, máig közkeletű terminus az európai szokáskutatásban. Az ember életében, társadalmi helyzetében bekövetkező változások ki- és megjelölésére évszázadokon keresztül a vallási szertartások adták az alapot. Az állami hivatalos eljárások (anyakönyvezés) csak később intézményesültek.
Az ember életpályájának alakulása a társadalmi környezet, a foglalkozási körök, az egyén, a család és közösség viszonyát is átalakította, tagoltabbá tette: az alkalomhoz kötött szokások, ünnepek száma megnövekedett. Hangsúlyosabbá váltak az egyén, a család számára fontos emlék, illetve jubileum jellegű ünnepek, a névnapok, születésnapok, házassági évfordulók. Hasonlóképpen hangsúlyosabbá vált az egyén és a társadalom kapcsolatát meghatározó tevékenységek megkezdésének és befejezésének mozzanata. Ezek sorából az iskolához kapcsolódó szokások közül így említhetjük meg az egy-egy tanulási szakaszt, különösen a középiskolai tanulmányok befejezését jelölő ballagást, ami az avatási rítusok egyik fajtájaként is értelmezhető. Hasonló jellegű eseménynek tekinthetjük az általános hadkötelezettség bevezetése óta a fiatalok besorozása alkalmával kialakult szokásokat, ünnepeket, mulatságokat. Például ilyen a berukkolás, az azt megelőző hajvágás. Újabban a leszereléshez tartoznak hasonló szokások (centivágás), amelyek a maguk részéről napjainkban az iskolákban, sőt a börtönökben is felbukkannak.



A születés és keresztelés szokásai

A születés és névadás szokáskörét egy-egy közösségben élő és működő szokásrendszer egészében kell elhelyezni, és így lehet értelmezni. Mind az egyén, mind a család, mind a tágabb értelembe vett társadalom célja az élet folyamatosságának a fenntartása. A házasság célja (többek között) az utódok létrehozása és felnevelésük körülményeinek a biztosítása. E feladat teljesítésére megvan a megfelelő életszakasz (nálunk korábban 12-14, ma kb. 15-20 év), amihez közösségi elvárások fűződnek. Ezen belül az egyes gyermek születésének, halandóságának a megítélése a mindenkori adott szűkebb családi, illetve tágabb gazdasági és társadalmi körülményektől függ. Az elvárásoknak megfelelően a hiedelmek és szokások síkján megtalálhatók azok a mozzanatok, amelyek az elvárások beteljesedését hivatottak elősegíteni. Mindenfajta társadalmilag hasznos emberi tevékenység velejárója az eredményesség szándéka. A paraszti gondolkodásban ez a termékenység fogalma köré rendeződő hiedelem- és szokás-elemeket fogja át, akár a közvetlen termelő tevékenységről, akár az emberi élet más szféráiról legyen is szó.

A várandósság a mindennapi élet (pl. a mindennapi munkavégzés) szintjén nem minősült különleges időszaknak, mégis sajátos, csak ezzel az állapottal összefüggő hiedelmek és szokáscselekvések kísérték azt. Az idevágó kvantitatív elemzések kimutatják, hogy a preventív mágikus eljárások és a megfelelőnek tartott életmód szabályai előbb és elsősorban a magzatra vonatkoznak, az anya védelme pedig a szülés közeledtével válik hangsúlyozottabbá.
A szülés egyaránt áll a biológiai és a szokás-folyamat középpontjában. A gyermekszülés levezetése a 19. század közepe óta már falun is jobbára a szakképzett bába feladata, de legalábbis gyakorlati tapasztalatokkal rendelkező idősebb asszonyok részvételével lezajló esemény volt. A gyakorlati tennivalók, amelyek egyaránt vonatkoztak a szülő nőre, valamint a bábára, a segítő asszonyokra, mágikus cselekvés-elemekkel is kibővülhettek a szülés megkönnyítésére. A szülő nő és az újszülött ellátása, a néhány napig tartó gyermekágy idejére is kiterjedt mind a gondozás gyakorlati teendőit, mind pedig a mágikus célzatú cselekedeteket, eljárásokat illetően.
A keresztelő társadalmi (vallási) szempontból jelentéssel bíró esemény, amely ünnepi vonásokat is ölthet, különösen az első gyermek vagy az első fiúgyermek születése alkalmával. A keresztszülők (keresztkomák) kiválasztása, kortól, társadalmi helyzettől és felekezettől függően kialakított szabályokat követ. A múlt század végéig általánosan megfigyelhető tendencia volt az, hogy a szülők idegeneket hívtak meg keresztszülőnek. A szegényebbek gyakran gazdag, tehetős gazdák feleségét kérték fel a tisztség betöltésére Megfigyelhető az a tendencia is, hogy a katolikusoknál egyetlen keresztszülő-párt választanak ki, és azok a család összes gyermekénél keresztszülőként szerepelnek. A protestánsoknál egy gyermek keresztelésénél is több keresztszülő-pár fordulhat elő, és gyermekenként más-más keresztszülő-párokat hívhatnak meg. Századunkban a keresztszülők inkább a családi körből kerülnek ki. Nem is mindig házaspárra esik a választás, és gyermekenként más és más lehet a keresztszülőnek a kiválasztott rokon.
A keresztnévadás egyházi szertartásának, a keresztelőnek és világi megfelelőjének, a névadási ünnepnek, valamint az anyakönyvezésnek egyaránt az a szerepe, hogy az újszülöttet a társadalom befogadja, a továbbiakban adott közösség tagjaként számon tartsa. A családban használt nevek átörökítése egyfelől a nemzetség fenntartásának a szándékát, másfelől a szokatlantól való idegenkedést is kifejezte. Elsősorban a katolikusoknál, de némely helyen protestánsoknál is követték azt a szokást, hogy a születés napjának védőszentjéről keresztelték el az újszülöttet. A kettős (többes) keresztnévadás eredetileg főúri-nemesi divatja csak a 19. század végétől adatolható paraszti környezetben is. A névadás hivatalos szertartása (keresztelés, névadás, anyakönyvezés) egy profán ünneppel, a keresztelői lakomával egészülhetett ki. A lakoma időpontja általában a hivatalos szertartás napjához igazodott, de nem mindig. A 18. századtól adatolhatóan parasztok is rendezhettek nagy vendégeskedéssel járó költséges keresztelői lakomákat és mulatságokat. Ilyenekre általában az elsőszülött fiú keresztelése adta az alkalmat, főként tehetősebb parasztok, iparosok körében. A szegényebbek szerényebb méretű és szűkebb körű vendéglátással is meg kellett, hogy elégedjenek. A keresztelői lakoma - mint ünnep - számos vonásának mintáját a szokásrendben középponti szerepű lakodalom adta.



Házasság

Az emberi élet fordulópontjaihoz kapcsolódó szokások között Európában a házasságkötéséi a leggazdagabbak. A szakkutatásban általában elfogadott nézet szerint a lakodalom azért is vált oly kiemelkedővé, mert az európai keresztény feudális társadalmakban alig találjuk meg a primitív társadalmakban olyjelentős avatási rítusokat. A szimbolikus kifejezési formáknak az a gazdagsága - ami Európában a lakodalom kapcsán tapasztalható - valószínűleg azzal magyarázható, hogy a különnemű fiatalok kapcsolatba lépve egymással, új társadalmi egységet, új családot hoznak létre, s ezzel válnak a mindenkori társadalom teljes felelősségű tagjává. Az új feladatkörre - amely lényegében a halálig tart - való felkészülés korszaka lezárul, és egy új életszakasz kezdődik. A lakodalom valóban olyan fordulópont, amely számos vonatkozásban meghatározó jelentőségű.
A házasságkötés, mint időben lezajló folyamat, több szakaszra bontható, és az egyes szakaszok maguk is számtalan epizódból állnak, amelyek időben is különféleképpen szerveződhetnek meg. A szokáskör áttekintése során itt is, mint általában, az események sorrendjét követjük. Évszázadokon keresztül - lényegében ma is - a társadalom alapja a család. A paraszti kultúrában a létfenntartásra irányuló cselekvések, a termelés és fogyasztás, az utódgondozás családi keretek között folytatódott. A családalapításra alkalmas életkorban - ami helyenként és körülményektől függően változhatott - elvárták azt, hogy a fiatalok házasságot kössenek. Ennek elmaradását, mind fiatalabb, mind idősebb korban, különösen a nők esetében, de némelykor férfiaknál is a közösség a maga sajátos módján kérte számon (vénlánycsúfolók). A megfelelő életvitel megvalósítása érdekében bizonyos életkorig az özvegyen maradtaktól is megkívánta a közösség, hogy újabb házasságot kössenek.
A házasság előkészítése megkezdésének idejét nehéz megállapítani. A falusi közösségekben az azonos korcsoporthoz tartozó leányok és fiúk születésüktől kezdve ismerték egymást. A szomszédság, a falurész gyermekei együtt játszottak, majd együtt kerültek munkára, sőt iskolába. Az iskola elhagyása után a fiatalok korcsoportjához tartozva együtt vettek részt - immár mint aktív cselekvők - a falu közösségét érintő és előtte lezajló eseményekben. Az egymáshoz való hajlandóság kimutatására, elfogadására és elutasítására az íratlan viselkedési szabályok is megannyi árnyalt közlési módot biztosítottak. A közös munka - és szórakozási alkalmak, a családi ünnepek búcsúk, vásárok gyakran a falu határait is meghaladó körzetben adtak alkalmat az ismerkedésre. Az egyéni szándékok mellett erőteljesebben érvényesült a családi érdek, amelyet a szülők képviseltek. A fiatalok egyéni késztetései és a szülői szándékok egyeztetése gyakran nem is sikerült.
Kétségtelen, hogy a párválasztással kapcsolatos konfliktusok a családok vagyoni helyzetével is összefüggtek. A szegényebb sorsú fiatalok a maguk körén belül szabadabban választhattak, mint tehetősebb társaik. A lányok választási szabadsága jóval mérsékeltebb volt, mint a legényeké. A normáktól eltérő döntések megvalósításának - és szankcionálásának is - megvoltak a kidolgozott módozatai (pl. a leányszöktetés).
A házasságkötés szokáskörének évszázadokon keresztül kiformálódott a maga forgatókönyve, amely helyi módosításokkal az egész országban, sőt Európában általában a következő volt:
A fiatalok megismerkedése és/vagy a házasulandó felek kiválasztása; a házasságkötésre készülők családok és életviszonyainak felderítése; (ahol szükséges, segítséggel, közvetítőkkel); a házasságba való beleegyezési szándék felderítése, a házasságkötés feltételeinek a kölcsönös tisztázása. Ezt követte a formális, nyilvános leánykérés, eljegyzés, jegyajándék váltása, gyakran a vagyoni megállapodás írásban való rögzítése, majd a lakodalom. A házasságkötés előkészítésének második fázisa, magának a házasságkötés aktusának az előkészítése: bejelentkezés a templomban, templomi kihirdetés, készülődés a lakodalomra.
A házasságkötésre való készülés a konkrét eseménytől függetlenül hosszabb időt is igénybe vehetett; például a kelengyekészítésre már akkor is sor kerülhetett, amikor ez még a leány életkora alapján nem látszott szükségesnek. A házasságkötés konkrét időpontjának megválasztását számtalan körülmény befolyásolta: például az adott családi helyzet (pl. a házasulandók családjában elhunyt apa vagy anya, sok kiskorú testvér stb.) miatt szükség volt az új családtagra a megüresedett szerepkör betöltése végett. Ilyen esetben rövid volt a jegyesség, sőt a lakodalom is. Az év bizonyos időszakai előnyösebbek voltak a lakodalom tartására. Figyelembe kellett venni a karácsony és a húsvét előtti böjti időszakokat, vagy a nagy nyári munkák idejét, amikor nem volt idő hosszabb ideig tartó ünnepek lebonyolítására. A lakodalmak a fogyasztás szempontjából is jelentős ráfordítást igényeltek, tehát olyan időszakokban tartották ezeket szívesen, amikor a megfelelő mennyiségű élelmiszer (hús és bor) rendelkezésre állt és eltartható volt. A lakodalmak ideje így illeszkedett az évszakok ünnepeinek a sorába is, legalább is, ami a tendenciákat illeti.
Lakodalmak tartására megfelelő időszak volt az adventet megelőző néhány hét (az új bor kiforrása után), valamint a farsang. A téli időszakok mellett kedvelt volt a május is, mivel ekkor már a lakodalmas népnek nem kellett a kicsi házakba szorulni és az udvar is a mulatság színteréül szolgálhatott. A lakodalom előtti hetekben, napokban sűrűsödtek az előkészületek (a szertartás és ünnep kellékei, lakodalmi díszek, a helyszín felkészítése), lezajlott a vendéghívás, megkezdődött az ételek és ajándékok elkészítése. Megtörtént a fontosabb szerepek (násznagy, vőfély, nyoszolyólányok) kiosztása, sőt e szerepek "begyakorlása" is.
A lakodalom menete több tucat elemből komponálódik. A házasságkötés ugyan történetileg jogszokás, s ez a vonása ma is megvan. Abban a korban, amikor a szóbeliség döntőjelentőségű volt, szükség volt a nyilvánosságra, amely mintegy szentesítette a jogi megállapodást.
A szentesítés aktusában az egyház is részt vett, s ezzel mintegy szakrális szférába is emelte a társadalmi aktust. A házasságkötés formája egyre gazdagabbá vált, szertartásszerű elemekkel gazdagodott s alkalmat adott az érintett családok és kisebb nagyobb közösségek (rokonság, szomszédság, falu) önkifejezésére, amely további presztízs-igények kielégítésére is módot adott. A házasságkötés ezért vált tartalmi, funkcionális és formai szempontból oly összetett jelenséggé. A lakodalom elemei megjelenési formáinak és egymással való kapcsolódásának, egyes elemek elhagyásának révén a lakodalom számtalan változata valósult meg, a kötöttebb vonások mellett tág teret adva az egyéni találékonyságnak és rögtönzésnek is.
A házasságkötés egyházi szertartás, jogi és társadalmi aktus, egyéni és végső soron társadalmi ünnep. Az összetett feladatok elvégzésében az egész család, sőt a szűkebb és tágabb környezet tagjai is részt vesznek. A papon és az anyakönyvvezetőn kívül kiemelkedő szerepe van a násznagynak, a vőfélynek, az úgynevezett koszorús legényeknek és lányoknak. A házasságra lépő fiatalok tanúi, mindkét fél részéről egy-egy násznagy, akik a hivatalos szertartásokban nélkülözhetetlen szerepet töltöttek be, és a lakodalmi mulatságok során is mintegy felügyeltek arra, hogy az események rendben menjenek végbe.
A vőfély mintegy szertartásmesterként közvetlenül irányította a lakodalom hivatalos és nem hivatalos eseményeinek végrehajtását. Az ország egyes területein általában rokonok vállalkoztak e szerepkör betöltésére, másutt erre specializálódott személyeket (férfiakat) szokás a lakodalom vőfélyi teendőinek ellátására felkérni. A vőfélynek ismerni kell a lakodalmi hagyományokat, jó beszéd- s előadókészséggel kell rendelkezni, hiszen nemcsak irányít, hanem felügyel, szórakoztat is, helyzeteket ismer fel, konfliktusokat old meg. A szakirodalom szerint a múlt századból csak Debrecenből lehet adatokkal bizonyítani vőfélycéh működését. A vőfély a hagyományt aktívan ismerő és alakító specialista, akinek tevékenysége évszázados írott hagyományokra és más művelődési körből származó előképekre is visszavezethető, másfelől rugalmasan alkalmazkodva a mindenkori körülményekhez, kisebb körzetben a falusi közösségek ünneplési stílusának is meghatározó személyisége lett. A vőfélyek mellett a vőlegény korcsoportjának tagjai, rokonok és barátok az úgynevezett koszorús legények, illetve a menyasszony leánybarátai a koszorús lányok a lakodalom ünnepélyességének fokozását is szolgálták. Némelykor- különösen a legények - a lakodalom egyes epizódjaiban például útelzárás, hírvivés, tréfás leányszöktetés, kísérés stb. - sajátos szerepet is kaphattak. A vendégsereg ellátásában - noha segítettek a rokon asszonyok, ételajándékokkal maguk a vendégek is - a legnagyobb feladat a főzőasszonyokra, szakácsnőkre hárult. A maga nemében, ebben az esetben is egyfajta specialistáról van szó. Az Alföldön férfi húsfőző készítette a lakodalmi birkapaprikást, másutt a speciális süteményeknek (pl. lakodalmi grillázstorta készítésének) voltak meg a maga szakértői egy-egy faluban.
Az események főszereplői - a menyasszony és vőlegény - magatartása szigorú szabályokat követve inkább passzív. A szülők - az örömanya és örömapa - a házigazda szerepét töltik be, de az események folyamatában olykor kiemelkedő jelentőségű, ritualizált (pl. a menyasszony búcsúztatása vagy befogadása esetében) viselkedésmintákat kell, hogy kövessenek.
A rokonsági fok, a baráti, szomszédsági kapcsolatok erőssége, a falu közösségét át meg átszövő kölcsönösségi viszonyok szabták meg a vendégek, a násznép lakodalommal kapcsolatos kötelességeit, beleértve a hívatlanok, nézők részvételének módját is.
A házasságkötés, lakodalom kellékei egyfelől olyan használati tárgyak, amelyeket a szokásostól eltérő méretű rendezvény miatt használnak, például sátor, lakodalmas fazék. Más részük jelvény értékű, jelentést hordozó tárgy. Ilyenek a lakodalom folyamán osztott kendők, csokrok, a vőfély botja, a menyasszony koszorúja, ruhája, a lakodalom helyszínének, a lakodalmi menetnek a díszei, például lobogó. Nem hagyhatjuk ki a rituális jelentéssel bíró ételeket, például a kalácsokat sem.
A házasságkötésre való megemlékezés alkalmait is meg kell említenünk. Az ezüstlakodalom a házasságkötés 25., az aranylakodalom a házasságkötés 50. évfordulóját jelöli. E jubileumi jellegű ünnepségek alkalmával a házas felek templomi szertartás keretében megújítják a házassági esküt, és családi körben ünnepelnek. Városi, polgári jellegű szokás a házassági évforduló évenkénti megünneplése. Valamelyik házastárs elhunyta esetén a még életben lévő házastársnak illik megemlékezni az elhunytról a házasságkötés évfordulóján.
A házasságkötéssel kapcsolatban említhetjük meg az anyák és apák napját. Az ország déli részén élő katolikus bunyevácoknál karácsony előtt két héttel családi körben köszöntötték az anyákat (materica), karácsony előtt egy héttel pedig az apákat (oca). Általánosabban ismert az anyák napjának május első vasárnapján való megünneplése. Az anyák és apák napja a századfordulón Amerikában vált népszerűvé. Magyarországra csak az anyák napja jutott el. Iskolai ünnepként vált népszerűvé az elmúlt évtizedekben, ma már családi körben is megünneplik városon és falun egyaránt.



Temetkezési szokások

A halál az emberi élet minden más eseményénél visszavonhatatlanabb, hiszen megmásíthatatlan. A születés után tárul ki a jövő, a házasságkötés ideális esetben egy életre szólt ugyan, de nem zárja le az egyén életét olyan végérvényes módon, mint a halál.
Egy kultúrában a halálról alkotott kép a létezésről való gondolkodás alapvető kérdése még akkor is, ha az nem filozófiai fogalmakban, hanem a hétköznapi teendők, a viselkedésre vonatkozó elvárások formájában fogalmazódik meg. A temetkezési szokások nemcsak a halálról és a túlvilágról való vallási (és nem vallási) elgondolásokat tükrözik, hanem az emberi létről szólóakat is, sőt még arra is kiterjednek, hogy a társadalom zavartalan működését fenntartsák.
A szakirodalomban közhelynek számít az, hogy a paraszti gondolkodás az élet természetes velejárójának tekinti a halált, amelynek megvan a maga ideje. Az élet a maga teljességében ily módon felkészülés a halálra, amelyet egy tevékeny élettel mintegy kiérdemel az egyén.
Nemcsak a keresztény vallás hatása, hanem a természeti jelenségek ciklikusságának folyamatos tapasztalása is közrejátszhat abban, hogy a paraszti felfogásban megmutatkoznak olyan mozzanatok is, amelyek a halál = vég gondolata mellett például a folytatásba vetett hitre is utalnak. A halottakhoz való viszony az ősökhöz, sőt a közösség tagjainak egymáshoz való viszonyát is tükrözi.
Az öregkor folyamán a halálra való készülés felerősödik. Ez tükröződik az öregek mindennapi tevékenységében, amely egyre inkább arra irányul, hogy a távozni készülő rendezett viszonyokat hagyjon maga után. Jogi értelemben a végrendelet ennek a formája. Az előkészületek azonban kiterjednek a lelki, érzelmi, vallási szférákra, éppen úgy, mint az olyan gyakorlati előkészületekre, mint amilyen a halotti ruha, a szemfedél elkészítése vagy a sírhely megválasztása, megvásárlása, a síremlék felállítása.
A halál közeledtét az idős ember (és környezete) előjelekből igyekszik kiolvasni. Ezekkel az előjelekkel előszeretettel foglalkoztak a folkloristák, mivel a keresztény vallás előtti, egyáltalán valamely nem keresztény világkép nyomait igyekeztek ezekben megtalálni.
A haldokló némileg sajátos, megkülönböztetett státusba kerül, ami a vele való bánásmódban is kifejeződik. Általában az a szándék nyilvánul meg, hogy a halál ne szenvedés legyen a haldokló számára, hanem az ember méltóságát megőrző befejezés, távozás. A haldoklóval, a halállal kapcsolatos hiedelmek, képek, metaforák, elemi lélekképzetek a keresztény vallás évszázadok, sőt évezredek alatt kialakított és használt metaforáit tartalmazzák.
A halál beállta után elkezdődik magának a temetésnek az előkészítése. Ezek egyfelől magára a halott testére irányulnak: mosdatják, öltöztetik, felravatalozzák, majd koporsóba teszik a holttestet, a koporsót kiviszik a temetőbe, ahol elhantolják.
A temetési előkészületek másik része a halállal kapcsolatos társadalmi tennivalókra irányul. Hírül adják a halálesetet, elsiratják a halottat, virrasztanak mellette, elkísérik utolsó útjára, majd a temetőben is búcsút vesznek tőle. A koporsó készítése vagy elkészíttetése, a sírásás megszervezése is hagyományosan kötött módon történik. A temetést követően a magyar nyelvterületen mindenütt sor kerül a halott emlékére rendezett lakomára: a halotti torra, nem házas fiatalok esetében a halott lakodalmára.
A halottra való megemlékezés jele a gyász. A gyász mértéke egyrészt az elhunyt személy korától, nemétől, sőt társadalmi helyzetétől, másrészt az elhunyt személy és a gyászoló közötti társadalmi távolságtól függött. A gyász általában hat héttől egy évig terjed. A halál évfordulóin szokás (egyéni választás szerint) katolikusok körében gyászmisét mondatni az elhunyt emlékére. A gyász tartalmaz viselkedési előírásokat; például a gyász idején tilos a családban zajos mulatságokat, a közeli hozzátartozóknak lakodalmat tartani stb. A gyász kiterjed a viseletre, esetleg az étkezésre is. A gyász színe általában a fekete, helyenként a fehér, és szórványosan vannak adatok más gyászt jelző színekre is (pl. piros, zöld, kék).
Az elhunytakról való megemlékezés napja a halottak napja (november 2.). A néphagyomány szerint az egész országban általában szokás volt ekkor a koldusok, illetve a szegények megetetése. A halottak napja olyan családi ünnep, amely az élők és holtak összetartozását fejezi ki. Erre az alkalomra rendbe teszik, feldíszítik a sírt, a család tagjai általában együtt látogatják egy, az elhunyt hozzátartozó sírját, amely mellett rövid imát mondanak, és virágot helyeznek el. Azok, akik nem tudnak kimenni a temetőbe, otthon is megemlékezhetnek a halottakról (pl.gyertyát gyújtanak és az ablakba helyezik az égő gyertyát a halottak emlékére). Az 1. és 2. világháborúban elhunytakról, vagy azokról, akiket idegenben temettek el, a világháborús emlékművek vagy a temetői feszület előtt szokás megemlékezni.
A magyar falvak temetőinek kutatása a temetkezés történetének részeként dokumentálta azt a folyamatot, amely jól mutatja azt a változást, ahogyan az adott közösség viszonya alakult a halottakkal szemben, ahogyan a halálról való gondolkodás változott.
A kereszténység felvétele után a halottak elhelyezése nagy vonásokban a következőképpen alakult. A halotti szentség felvétele után az elhunytak helye a szentelt tér volt: a templom, illetve a templom környéke. Az újabb kori gondolkodásnak felelt meg az, hogy a halottakat a lakott területek szélén helyezzék el. Ebben közrejátszottak közegészségügyi elgondolások és az a szándék is, hogy a halottak és élők közötti határok térben is kifejezettebbé váltak. A temető - ahol többnyire kis halotti kápolna is emelkedett - változatlanul a szentelt tér része, bár a kulturált profán tér és a nem kultúrához tartozó tér-részek között már átmeneti jellegű. A falusi temetők elhelyezésében, elrendezésében a halálhoz való viszonyuláson kívül a társadalmi vonatkozású elgondolások is érvényesültek. Amíg a halál az élet velejárójaként értelmeződik, addig a temetők és a falu kapcsolata nem mereven elhatárolt egymástól. A temető olyan rész, ahol gyakorlati tevékenységeknek is van helye, például gyümölcsfákkal ültetik tele, legeltetnek benne. A sírok elhelyezése leképezi a falu társadalmának berendezkedését. A családoknak a társadalmi hierarchiában betöltött szerepe határozza meg a sírok elhelyezését a temetőben. Hosszú ideig a családok (nemzetségek) igyekeztek a temetőben is egymás közelébe kerülni. A társadalmi, egyházi szempontból elítéltek, vagy megkülönböztetett személyek a temetőben is perifériára szorultak, kereszteletlenül elhalt gyerekek, öngyilkosok stb. helye a temető árka vagy legalábbis a széle volt.
Az 1. világháborút követően jelentek meg a sajátos szempontot tükröző temetők, például a katonatemetők. Ennek sajátos megjelenési formái a világháborúkban elesettek emlékére emelt emlékművek. Legújabban már megjelentek az autótemetők, sugárzó anyagok temetői stb.
A halottakkal szembeni magatartás megváltozását jelenti az a mozzanat, amikor a temetőt körülkerítik. A halállal kapcsolatos szorongás fellazulását mutatja az a folyamat, ahogyan a temetők lassanként sírkertté váltak, s ennek legújabb formái az úgynevezett emlékparkok. (Érdekes ebben a vonatkozásban a budapesti szobortemető vagy park, ahol a szocializmus idején készült köztéri szobrokat helyezték el Nagytétényben.)
A magyar néprajzi szakirodalomban bőségesen foglalkoztak a sírjelek kérdésével. A sírjelek formája és elhelyezése utalhat a felekezeti hovatartozásra, az elhunyt nemére, korára. A sírjelek gyakran maguk is jelképes formák (kopjafák, keresztek és egyebek). A sírjelek feliratai folklór kisműfajnak is tekinthetők; a betű- és monogram jelektől a többszakaszos versekig, szent szövegekből vett idézetekig, fohászokig, dedikációkig terjedhetnek, és helyenként a tréfás versek is előfordulnak. A sírjelek ki- és megjelölik a sírt, és közvetve-közvetlenül az elhunytra (és családjára) utalnak. A jobbára téglalap alakú sírhant díszítése növényekkel, virágokkal történik. Kedveltek az örökzöld díszítő növények, például fenyő, ciprus, borostyán, másutt a fűz. (Gyümölcsfákat ma már még falusi temetőkben is ritkán találunk.) A sírok virággal való beültetésének divatja városról terjedt el, falun pedig az utóbbi évtizedekben növekedett meg a jelentősége annak, hogy tavasztól őszig nyíló virágokkal ültessék be a sírokat. Az idényvirágok mellett különösen kedvelt sírvirág a krizantém és az árvácska. Újabban, különösen télre, a művirágdíszítés is szokásos. A temetők kertjellege megerősödött, ami a maga sajátos módján a kertgondozás munkálatai révén ugyanakkor meg is erősíti az élő családtagok háza és a temetőben lévő családi sírok közötti kapcsolatot. Az elhunytak hamvainak temetőn kívüli elhelyezése - saját kertben, otthon tartott urnában, folyó fölött szétszórva stb. - új, és jobbára még csak városon ismert jelenség.




vissza a tananyagokhoz