Bartók Béla Zene- és Táncművészeti Szakgimnázium Miskolc, Népzene szak


Jegyzet a néprajz, hangszeres népzene, hangszerismeret és népzeneelmélet tárgyköreiből 4.



Az etnikai, táji jellegzetességekhez bizonyos meghatározott mozgásformák is hozzátartoznak, így maga a járás is vidékenként más, hacsak az alföldi és hegyvidéki ember közötti különbséget figyeljük is meg.
Elsősorban a pásztorok körében találjuk meg azokat a guggolási formákat, ahogyan bottal vagy a nélkül pihennek. Ez főleg az alföldieket jellemzi, hiszen a hegyvidéken az ülés lehetőségének számtalan lehetősége kínálkozik.
Az alvás módozatait is megfigyelték már néhány helyen, mert más a test elhelyezkedése a dunyhás ágyban, és más a délutáni szunyókálásra szolgáló, szalmával leszórt deszkaheverőn. Ha munka közben, a mezőn valaki nem akart nagyon mélyen elaludni, akkor egy levágott fatörzset tett a feje alá, esetleg a kaszakalapácsot tartalmazó tarisznyáján pihent. Az asszonyok is más testtartással aludtak a nappali munka közben, amikor szalmában pihentek egy rövid időt, mint ahogyan az ágyban.
A népviselet hordásának is megvoltak a maga szabályai, amit az egymáshoz közel eső falvakban is számon tartottak, így az egyik palóc falu asszonya, amikor hosszú ruhás kislányát elindította, lelkére kötötte, hogy szaporán lépkedjen, nehogy ruhája úgy fodrosodjék, mint a nagyobbakat lépő szomszéd falubelieké. Mezőkövesden a népviseletben az asszonyok és lányok testtartása feszes, kitartott mellel, úgy mozogtak, hogy a szoknya minden lépésnél forduljon rajtuk egyet. Amikor a népviseletet elhagyták, a járás megváltozott, a testtartás fesztelenebbé vált.
Ma még az egyszerű és összetettebb mozgásban megnyilvánuló jellegzetességeket csak nagyon szórványosan ismerjük, éppen csak felvillantani kívántuk, hogy az e területen meginduló kutatásnak milyen széles körű lehetőségei adódnak éppen a mai nagy átalakulásban.
A mozgás hagyományokkal szabályozott, zenével összekötött formája a tánc, amit történeti mélységében és elterjedtségében egyaránt ismerünk. Maga a magyar tánc európai vándorszó, mely feltehetően a középfelnémetből a középkor folyamán jutott el a magyar nyelvbe, és eredetileg talán a páros táncokat jelentette, melyeket a XVI-XVII. századi protestáns prédikátorok annyit ostoroztak. A XVI. századból jegyeztek fel egyre többet, de Táncos családnév formájában már korábban is elterjedt lehetett. Érdekes azonban, hogy a parasztság táncai megnevezésére nem vagy csak ritkán használja, hanem a jelzőjét önállósította: karikázó, lépő, botoló, verbunk, csárdás. Ez azt mutatja, hogy az elnevezés még hosszú évszázadok múlva is idegen maradt számára.
A magyar táncok egy-egy említését, vonatkozását a középkortól kezdve ismerjük. Az ausztriai runkelsteini freskón (1320) a lengyel származású Erzsébet magyar királyné vezeti azt a táncot, ami hasonló a későbbi leánykörtáncainkhoz.
Úgy látszik, hogy a pásztorok minden korban nemcsak tudói, hanem terjesztői és fejlesztői is a magyar táncoknak. Az első nagy magyar lírai költő, Balassa Bálint az 1572-es országgyűlés alkalmával táncot mutatott be: "Az asztalok eltávolítása után a hadi ifjúság és az előkelő férfiak felserdült gyermekei a ház tornácában táncokat jártak: ezek között Balassa Bálint a kegyelembe visszafogadott Jánosnak huszonkét éves fia, nyerte el e pálmát azon táncnemben, mely a mi juhászainknak különleges sajátja, de amelyet a külföldi népség közös magyar táncnak tart, - midőn a császár és a király s a többi hercegek egy magas emelvényről gyönyörűséggel nézték őket, amint lábszárait, földig guggolva, majd összekapta, majd hamar szétvetette, majd felszökelve ugrándozott."
Több mint két és fél évszázad múltán, 1843-ban egyik jeles magyar költő és szótárszerkesztő a szemtanú hitelességével ismét a pásztortáncokról szól: "A pásztorok sajátszerű zenével, énekkel és tánccal mulatoznak. Zeneszerük duda vagy furulya, ritkábban klarinét-féle tárogató. Énekök, mint a dudaszó, dünnyögő, táncok pedig, legalább Bakony vidékén dobogós, melyet ma már itt rendesen csak a kanászok járnak el, ezért kanásztáncnak is nevezik. Rövid vázlata a táncnak következő: duda- vagy hosszú furulyaszóból áll a zene, melynek ritmusa egészen különböző a toborzó vagy friss magyarétól, s hallására szinte kénytelenek földet dobogtatni a lábak, mert igen jellemző taktusa van. Valamint a frissben férfi nővel, úgy itt a férfi férfival szemben állva dobogtatja a földet, s mindenik botot vagy fényes baltát perget ujjaival, éspedig néha szinte ijesztő gyorsasággal, ugyanezen eszközöket egymásnak dobálják, s így történik, hogy míg egyiknek kezei üresek, azalatt a másik mindkét kézzel fegyverkezve fitogtatja pergető ügyességét; majd leteszik botjaikat, s azokat ritmus szerint balról jobbra, és viszont által ugrándozzák; majd lábai közé vett botjára gugorodik az egyik, a másik pedig kerülgeti át, néha át is ugorja."
A katonatáncok közül a történeti források leginkább a hajdútáncot emlegetik. A hajdúk a XVI. század első felében tűntek fel a magyar történelemben (vö. 37. l.). Már Dózsa György kivégzéséről szólva (1514) említik egy fél évszázaddal későbbi forrásban, hogy a parasztvezér kínzása közben az ő vitézeivel toborzók alias hajdútáncok jártattak (a toborzók itt még csak "dobogó tánc", s nem a nyelvújítás utáni "verbunk" jelentésű "toborzó"). 1565-ben már az egyik magyar reformátor is leírja: "A haidut a bordó sip az haidutanczra indettia." 1615-ben az egyik magyar főúr, Wittenbergben tanuló fia tiszteletére, olyan embereit küldi ki, akik jól értettek a baltával és fegyverrel végzett hajdútánchoz, amit hegedűk, trombiták, sípok és dudák hangjára adtak elő.
Brown angol utazó Magyarországon járva ezt jegyezte fel erről a táncról: "Magyarországba való utazásom előtt sohasem láttam a phyrrhikus táncot, melyet hajdan a régiek gyakoroltak, most pedig a hajdúk táncolnak. Ezek meztelen karddal táncolnak, egymás kardjára ütnek, miáltal nagy csörömpölés keletkezik, forognak, a levegőben ugrálnak, meglepő ügyességgel a földhöz vágódnak, végül a maguk módja szerint énekelnek." Ebből a leírásból a hajdútánc három jellegzetes vonása bontakozik ki előttünk: a forgás, a levegőben való ugrás és a földhöz vágódás. Érdemes megjegyezni, hogy közben énekeltek is.
A történeti feljegyzések, leírások és a mai, közelmúltbeli széles körű, a táncot és zenét együtt vizsgáló, film segítségével megörökítő kutatás alapján két nagy csoportra oszthatjuk: régi és újabb táncfajták. Ezeken belül azonban további osztásra nyílik lehetőség.
Ha a táncok jellegét tekintjük, akkor a történelem folyamán három nagy műfaji-formai csoportot különböztethetünk meg. Az elsőbe tartoznak a lánc-, kör-, illetve füzértáncok, melyekben a csoport valamennyi tagja lényegében azonos mozgást végez. E részben máig is élő táncformák a középkor tánckultúrájára jellemzőek, és vonásaik a kor kollektív szellemében gyökereznek. A Balkánon, ahol a hosszú török uralom a tánc fejlődését megakasztotta, és elzárta az általános európai fejlődéstől, e táncok maradtak az uralkodóak, és egy-egy helyen 30-40 változatuk is keletkezett. Magyarországon ezzel szemben az újkorban fokozatosan visszaszorultak.
Az újkor elején, a reneszánsz műveltséghez kapcsolódva, a táncban is egyre inkább az egyén került előtérbe. Ekkor indul meg az egyéni és páros táncok egész sorának kialakulása. A táncos képességei felszabadultan jelentkeznek nemcsak a szóló-, hanem a páros táncban is, ahol egymástól függetlenül mozognak a zene ütemére. A magyar tánc éppen ezen a területen érte el a művészi teljesítmény legmagasabb fokát, az egyéni képességek kiteljesedését. A variálásra való képesség - akárcsak a népdaloknál - olyan magas fokú, hogy a tánc általános törvényszerűségeit is nehéz megállapítani.
Mintegy két évszázada a hamarabb polgárosodó nyugatról kiindulva újabb táncstílus hódított, mely a páros táncok szerkezetét szabályozta, megkötötte. Ebben az egyéni rögtönzés már nem vagy sokkal kevésbé érvényesülhet. Ez a táncréteg a múlt században nálunk is elterjedt, de nem szorította háttérbe az improvizatív táncalkotást.
Vegyünk most sorba a régebbi magyar táncformák közül néhányat, elsősorban olyanokat, melyeket akár egész a középkorig követhetünk. Ilyenek elsősorban a körtáncok, más néven a karikás táncok, melyeknek külön dallamai, szövegei ismertek.
A legtöbb karikás táncot a lányok táncolják, rendszerint más táncok szünetében, vagy a vasárnap délutáni táncos összejövetelek bevezetőjeként, amikor is a legények a karikát felbontják, és kiválasztják párjukat.
A kör mindig szoros, különböző formában kezükkel fogják egymást, és - ellentétben a balkáni formákkal - a kört nem nyitják ki. Közben háromféle mozgást végeznek: kifelé vagy befelé lépkednek, miáltal az egész kör hullámzani látszik. Máskor kétféleképpen forgatják a kört: két lépést előre tesznek, egyet vissza, de ezzel az aszimmetrikus formával is előrehaladnak; máskor gyorsan forognak, apró lépéseket tesznek, ilyenkor rendre változtatják a forgás irányát. A leánykörtáncokat többségükben nótaszóra járják.
A nyelvterület keleti felében vegyes, férfi-női körtáncokat találunk, melyek szervesen illeszkednek a táncos összejövetelek rendjébe. Ezeket már hangszeres zenére táncolják, de többnyire csak két-három pár alkot egy kis kört. Formában ezekhez hasonlítanak a múlt század közepétől kialakult körcsárdásformák, a páros táncból időnként körtánc alakul ki.
A hajdú- és általában a fegyveres táncok egyenes folytatását a pásztor-táncokban találjuk meg. Ezek nemcsak nálunk, hanem a szlovákoknál, a goráloknál, a ruszinoknál és az erdélyi románoknál is ismertek. Ma az északkeleti nyelvterületen és a Dunántúl középső részén maradtak meg a nyomaik.
A botos táncok legszebb formái az Alföld északkeleti peremén ismertek, legfontosabb segédeszközük a pásztorbot. Ezeket egyedül járják, és akkor a bot forgatásának, átugrásának minden virtuozitását igyekeznek bemutatni. Másik a botolós páros férfitánc, ahol párbaj-szerűen vívnak meg egymással a zene ütemére. Az ütés és a védekezés természetesen mindig új helyzeteket teremt, ezért a táncban nagyon sok az improvizálás. Ritkábban női-férfi páros botoló is előfordul. A férfi játékosan bottal támad a nőre, aki a támadás elől kitér, de a bot forgatását igyekszik akadályozni.
A kanásztáncokat ismerik ugyan az egész magyar nyelvterületen, de - mint mondtuk - legszebb változataik Dunántúl maradtak meg. Fokost, baltát, botot egyaránt használtak, amit elsősorban a földre fektetve ugráltak át. Ezek a formák közelebbi és távolabbi rokonságot mutatnak az osztrák, szlovén, sőt még a távolabbi táncokkal is. Ez is bizonyítja, hogy ezek a fegyveres táncok utódai, melyek a középkorban általánosan elterjedtek Európában, és a török háborúk idején még egyszer kivirágoztak.
Az ugrós sok vonatkozásban kapcsolódik a pásztortáncokhoz, csak ezeket mindig eszköz nélkül táncolták és táncolják. Az ugrós a régiségben sokszor a tánc fogalmával azonos. Ezért nem mindig tudjuk pontosan, hogy mi rejlik az ilyen elnevezés mögött. Már a XVII. században is emlegetik egyes formáit: "A főfő urak asszonynépekkel ugordják a tánczokat." De valami hasonlóra utal ez a közmondásszerű megállapítás is: "Ide hátra még az ugordója ennek az nótának." Dunántúl a lakodalmi ugrós az egyik legelterjedtebb formája, ez tulajdonképpen vonuló tánc, amikor a menyasszonyt a templomba kísérik. Az alföldi ugróst egyenesen a kanásznóták ütemére táncolják, éppen úgy, mint a bukovinai székelyek hasonló jellegű táncát.
A legényes kezdetlegesebb változatait Székelyföldön ismerik, de egész bonyolultságában Kalotaszegen és a Mezőség magyar falvaiban fejlődött ki. A táncrendnek része, mégpedig annak az elején táncolják a legények a zenekar előtt, miközben a táncra váró lányok forgó körrel veszik őket körül.
Az egyik legfejlettebb, rendkívül változatos táncforma, melynek zenéje és motívumkincse egyaránt a hajdú- és pásztortáncokhoz kapcsolódik, majd több európai hatást magába olvasztva az egyik kiindulópontja a verbunkostáncnak és -zenének.
Rövid pillantást kell vetnünk még a régi páros táncokra is, melyeknek változatai a nyelvterület különböző részein, mint a régi stílus utolsó hajtásai megtalálhatók. Ezekre már a különböző nyugati táncok is hatottak, és legtöbbjük valamelyik átalakításának, megmagyarításának tekinthető. Már motívumai között sok csárdásra emlékeztetőt találunk, de a tempóbeli különbségek még régi hagyományokat őriznek. E táncok közül a legtöbb Erdélyben őrződött meg, ahol a csárdás gyors elterjedése nem szorította ki olyan viharos gyorsasággal a régebbi formákat, mint a nyelvterület más részein. A régi páros táncok dallamait, mint például a mezőségi lassú vagy cigánytáncét gyakran éneklik, közben a párok hosszabb-rövidebb ideig a zene ütemére sétálnak.
A régi magyar táncok sorát lezárva, szólni kell arról, hogy a többször említett táncrendben először egy lassú, majd egy gyorsabb és végül egy egészen gyors tánc következett. Ennek emléke "három a tánc" kifejezésünk. Ezzel már a XVII. században találkozunk: "Nem ugrándoztak kecskemódon, mint most, hanem szép halkal járták, gyakorta kiáltván: Három a tánc." Ennek hagyományai egészen a legutóbbi időkig éltek a magyar falvakban.
Az új magyar táncstílus a XIX. században teljesedett ki, de - akárcsak az új magyar népzene - szorosan kapcsolódott az előző századok hagyományaihoz. A nyugati páros táncok egyre inkább ismertekké váltak, és mintegy alapjául szolgáltak új páros táncok kialakulásának. Megváltozott a tánczene üteme is, a 2/4-es ütemeket a 4/4-esek váltották fel, míg a gyorsabb táncokhoz a gyorsuló nyolcadoló ún. "esztam" járult.
A korszak legismertebb és legreprezentatívabb tánca a verbunk. Maga a szó a német werben = "toborozni" szóból származik, amit néhol a nyelvújítás által felélesztett régi táncelnevezéssel, a főtartóval helyettesítettek. A tánc kezdetben szorosan kapcsolódott a katonatoborzáshoz. Az osztrák hadsereg ugyanis 1715-től kezdve állandó katonaságát egészen 1868-ig - amikor az általános hadkötelezettséget bevezették - toborzás útján egészítette ki. Egy-egy mezővárosra, falura megállapították a kiállítandó katonák számát, és akkor megjelentek a verbuváló katonák egy tizedes vagy őrmester vezetésével. A nótaszó és tánc közben a katonaélet szépségét dicsérték:
Amelyik legény ivott a borból, akinek a sapkát a fejére húzták, az már nem menekült, mert sok esetben 10-12 évet kellett katonáskodnia, messze az ország határán kívül, ahonnan még szabadságra se jöhetett haza.
A múlt század negyvenes éveiből egy kitűnő megfigyelő szemléletesen írta le a verbunkostánc menetét: "…a legénység körbe áll, melynek középpontját a káplár tölti be, s a rendesen egyenruhás cigánybanda új nótát húzván kezdődik a toborzó. Míg az első verset húzzák, semmi figurát nem látunk, hanem vagy ki-ki helyén maradván pengeti sarkantyúit vagy sétálva járják be a kört, s ezáltal a nóta csínját, rhytmusát kitanulják, s mintegy a táncnak nekiidomulnak. Most következnek lassú figurák, melyek sora jobbára meghatározott, ha pedig nem, a káplár jelenti meg, kire függesztvék a táncosok szemei, míg ki-ki szemközös társára szinte ügyel. E táncrésznek jelleme, hogy csak rendszerezett és kevéssé cikornyás lépésekből van szerkesztve, éspedig, ha a nóta nyolctactusos, két tactus jobbra, egy balra, ismét kettő jobbra, egy balra, mit kéttactusos összevágó helyretoppanás fejez be. Miután öt-hat ily lassú verset eljártak, a cifrára kerül a sor, mely az előbbinél frissebb és tüzesebb, azért is itt már az ide-oda és felszökkelések rendén vannak, mikhez a hánykódó kardok csörömpölései s a tarsolyok tétova lebegése járulván, a hősi táncnak valódi képét tünteti fel."
A tánc egyik fontos kelléke a sarkantyú, ami különbözött a lovasok hasonló szerszámától, hiszen az a táncban hegyével és élével könnyen kárt okozott volna a táncosok között. Ezért a legények zörgős sarkantyút viseltek, amit a csizma kérgére erősítettek, ahol egy kis bőrdarab akadályozta meg lecsúszását. Az ilyen sarkantyúk egy vagy két pergőből állottak, másoknál az egyes vagy kettős taréj adta a hangot. Ezt nemcsak táncban, hanem ünnepnapokon is viselték a legények, akik jövetelét erről már messziről megismerték a lányok.
A verbunkostáncoknál a sarkantyú szerepe különösen nagy. Egyrészt, mert a lovas katona elmaradhatatlan kelléke, másrészt ezzel adták meg a tánc ütemét. A verbunkos több régi férfitánc elemeit (legényes, ugrós stb.) foglalta magába, egységes stílusa a múlt században alakult ki. Rendszerint a táncrendben kezdő táncként fordult elő, és ezzel mintegy előkészítette a páros táncokat. Két formáját lehet megkülönböztetni. Az egyik szabad szerkezetű, mely a rögtönzésnek, az egyéni tánctudásnak széles körű lehetőséget biztosított. Minden bizonnyal erről írta Csokonai Vitéz Mihály a XVIII-XIX. század fordulóján: "Mikor a francia háború idején sok angol nagyemberek lakának vala Bécsben, egy angol az ott lévő magyarok táncában 300 figurát számlált meg." A szabad formájú verbunk zenéjét és táncát megtaláljuk a románoknál, szlovákoknál és még a morváknál is. A szabályozottabb formájú verbunk ritkább és többnyire lassú és friss részekből áll. Ezt a táncvezető irányításával félkört formálva járják. Egyes változatait a keletszlovákok-nál is táncolják.
A magyarság legismertebb tánca a csárdás (már nevében is a palotás, vagyis az úri tánc ellentétét fejezi ki). A XIX. század második negyedében vált általánossá, amikor a magyar nép értékeinek felismerése, feltárása, a Habsburg-elnyomás ellen való fordítása a nemzeti érzés kibontakozásának jelenségeként tört előre. Garay János, e korszak jeles költője írja: "Hogy a tánc szintoly állandó része a nemzetnek, mint akármely egyéb szokásai, nyelve és daljai, valamint játékszíne és muzsikája, öltözete és törvénye: ki tagadja? Ezek együvé véve teszik a nemzet bélyegét sajátiakká, másoktól különbözőkké; a mely nemzet ezekkel nem bír, az nem nemzet, hanem csak néptömeg, nem magánálló, mert másoknak majma, lelketlen utánzója, vagy éppen rabszolgája." A csárdás nevével először 1835-ben találkozunk, amikor a zeneszerző Rózsavölgyi lassú csárdásnak nevezte egyik művét. Szinte viharos gyorsasággal terjedt, nemsokára már az egész országban táncolják, és lassanként háttérbe szorítja a különböző német és nyugati táncokat. Ez a nemzeti romantika jegyében fogant tánc az új magyar népdal, a magyar nyelv mellett egyre inkább elfoglalta megillető helyét, és csakhamar általánossá vált, olyannyira, hogy a század második felében a parasztság körében is minden más táncot elhomályosított.
A csárdás a reneszánsz kortól egyre inkább hódító különböző páros táncok számtalan hagyományát magába olvasztotta. Maga a zenéje a verbunkéból nőtt ki, amire a különböző magyar etnográfiai csoportoknál nagyon sokféle csárdást táncolnak. A páros táncban cselekvő szerepük csak a férfiaknak van, és a 4/4-es ütemű magyar csárdásban negyedértékként végeznek egy mozdulatot. Részben a kettős alaplépést ismétlik, részben különböző módon forgásokat végeznek. A régi körtáncok emlékeként 2-4 pár olykor összefogózkodik, és körben táncolnak.
A sokféle táncalkalomról már fentebb több helyen is megemlékeztünk. A gyermekek táncos játékai külön világot alkotnak, de a tánctanulás is már gyermekkorban elkezdődött, amikor gyerekbálokat rendeztek, vagy a lakodalomban a táncolok szólón próbálgatták az első lépéseket. Egy-egy nagyobb munka (aratás, cséplés, kenderfeldolgozás stb.) befejezését a fiatalok tánccal ünnepelték. A közösen, segítségként végzett munkák befejezésének elmaradhatatlan fontos mozzanata volt a tánc (kukoricafosztás, kapálás, fonás stb.), sőt a munkát elsősorban azért vállalták, mert az azt követő táncos mulatságra számítottak. Kisebb összejövetel (fonó, disznótor, toll-fosztás stb.) ugyancsak ritkán esett meg tánc nélkül, ilyenkor egy-egy hangszer (citera, duda, hegedű, furulya stb.) szolgáltatta a zenét. A fiatalok összejöveteleinek máskor csak a táncolás volt a célja (táncház, cuháré és más vasárnap délutáni összejövetelek stb.), sőt télen bálokra is sor került. A keresztelőkor csak kisebb táncos mulatságot rendeztek, de a lakodalom egész menetébe a legkülönbözőbb táncok épültek be. A feljegyzések arról is vallanak, hogy egykor a temetőben is táncoltak, mint ahogy egykor a halotti tornak is voltak jellegzetes táncai. A korántsem teljes áttekintés is bizonyítja, hogy a táncnak milyen nagy szerepe volt a magyarság életében.





Pesovár Ferenc: A magyar nép táncélete

A tánc hagyományozódása


1. A tánctanulás

Megfigyelés: önkéntelen szemlélődés /ringatás, táncoltatás, leselkedés, "pulyasarok"/
Gyakorlás: tudatos tanulás /bandázások, böjti játékok, játszók, fonó, tanulás egymástól, pásztoroktól, zenész cigányoktól/, gyakorlás seprű, oszlop, vasvilla segítségével, testvér, apa, anya segítsége otthon táncos egyéniségek
a "táncba járás": fiúk 16-18 év, lányok 14-16 év, kicsik tánca, legényavatás

2. A gyermekkor táncélete
táncos játékok: párválasztók, párosforgók /kocsizás, sergés/
körtáncok /karikázók/
táncalkalmak: gyermektánc nyáron és farsangkor, aprók tánca, taposóbál
gyermeklagzi
A tánciskola
A táncmesterség története: úri és polgári bálok előtáncosai, falusi lakodalmak osztótáncainál a vőfély segítségei, bálrendező
a tánctanító mesterek - XIX. Sz-tól céhben, Ny-Európában tanulnak, oklevél nélkül kontár, divattáncokat /tour/ tanítanak: polka, mazur, valcer, polonéz, később rumba, fox-trott, "vansztepp" /one step/
a tánciskolák hatása: magyar műtáncok kialakulása: csárdás, verbunk, a hagyományos motívumkincs bővülése, ezek rendszerezése

3. A tánc általános alkalmai

A táncmulatság

Játszó: vasárnap délután sötétedésig szabad téren, minden korosztály csoportokban, főként ügyességi és dalosjáték, körtáncok. Öregek, karonülő gyerekek is szemlélődnek.
Bandázás: a századfordulótól a játszók helyett. Lányok, legények, azonos korosztály, környék, vagyoni helyzet, vallás szerint. Fontos alkalma a karikázóknak, vonuló, párválasztó játékoknak. Céh: ivóka is!
Játszóház-táncház: bérelt ház, csűr, udvar, vagy kocsma, kocsmaudvar. Cécóház, mulatóház. Tánc, zenekarral.
Kocsmai táncmulatság: főként a nyugati dialektusban alkalmi tánchely. Csárda - csárdás. Zenekart általában a kocsmáros fogadta, spontán táncolás kialakulásának reményében. Egyházi és világi hatóságok nem nézték jó szemmel.
Alkalmi táncmulatságok táji változatai: Alsó-Tisza vidéken, Alföldön citera, tambura, dudabál, Duna-Tisza közén, Kunságban padkaporos bál, Jászságban pendzsom, nyírségi bokortanyákban /szlovák eredet!/ bursza, Szeged környékén csutri-, dugott-, padka-, sáribál, Gyimesen gyűlés.
Ünnepélyes bálok: karácsony, újév, húsvét, pünkösd
4. A megrendezett táncalkalmak, bálok
Bál: polgárság közvetítésével a sz. fordulótól. Ballo, ballare = olasz, táncolni
Kialakulása: XVII.-XVIII. sz-i ny-európai fejedelmi ünnepségek - arisztokrácia, polgárság - nyilvános bálok /belépővel/
A bál típusai vidékek, korosztályok és társadalmi rétegek szerint:
Zártkörű: regrutabál, páros vagy nős bálok /csak pároknak/, batyubál, gyermek és serdülő, legény és leánybálok, cseléd - iparos - pásztor - tűzoltóbálok.
Kunszentmártoni mesterlegények zajos farsangi mulatságai: dálidó = dáridó, lakozás /szigorúan szabályozott, elnök a céhmester/


Ünnepélyes bálok: arató, szüreti, cigánybál, farsangi, egyéb ünnepi bálok, teaestek.
Polgáriasodott formák kialakulása: táncmester, nyitótánc, gardedámok, majomsziget, vacsora.


5. A tánc rendezése
A táncalkalom szervezése
Rendező bizottság, tánchely, hírverés
Zenészek, fizetés
- Muzsikafogadás, belépődíj
Táncillem
Megjelenés, viselet, táncsarkantyú, táncrakérés-leköszönés, kitáncoltatás-kimuzsikálás, magatartás a mulatságban
Táncszók
Dunántúl, Felvidék, Alföld, Erdély
6. A táncciklusok időtartama, a hajnali nóta, a tánc befejezése








"A Kárpát-medence falvainak hagyományos táncrepertoárja viszonylag csekély és meglepően egységes. Egy-egy faluban rendszerint csupán 4-5 táncfajtát találunk. A leányok énekszóra járt körtánca, a táncrendet bevezető férfitánc, a lassú és friss páros tánc, valamint a fegyvertáncmaradványokat őrző eszközös pásztortáncok jelentik azt a tánckészletet, mely csaknem mindenütt - kisebb-nagyobb táji eltérésekkel, népenként más-más névvel - megtalálható az Északnyugati-Kárpátok szlovák falvaitól kezdve a magyar Alföldön keresztül egészen a Déli-Kárpátok román falvaiig"
Ha szembeállítjuk ezt a néhány fő tánctípus táji és etnikai változatából fölépülő egységes Kárpát-medencei tánckultúrát a balkánival, ott igen nagy táncbőséget (egy faluban 20-30 vagy még több egyszerű szerkezetű lánc- és körtáncot is!), és jóval nagyobb - országtól és etnikumtól független - területi tagoltságot tapasztalhatunk. (Tehát azt, hogy egy másik dialektusterületen másféle 20-30 táncot találhatunk.)
Ezt a jelenséget már Bartók is megfigyelte a román népzenéről szólván. E két tánckultúra összehasonlításának végeredménye azt mutatja, hogy egyik sem szegényebb a másiknál, csak másképpen gazdag. A Kárpát-medence tánckincsét a nagy mértékű egyéni rögtönzés szinte korlátlan lehetőségei teszik gazdaggá. A balkáni népek közösségi táncformáiban erre nincs lehetőség a táncformák megbontása nélkül. Kelet-Európa tánckultúráját ez a kreativitás határozza meg, s különbözteti meg a nyugat-európai és a balkáni táncvilágtól. "Ez a táj az európai tánctörténeti fejlődés egyik legjelentősebb stílusfordulóját, átmeneti szakaszát őrizte meg sajátos történeti-társadalmi körülmények következtében. A balkáni népeket a török hódoltság miatt már alig érhették el az újkori párostánc-divatok hullámai, ezért őrizhették meg híven a középkori táncformák személytelen, közösségi jellegét. A nyugati táncélet egyenes vonalú fejlődésétől azonban szintén lemaradó Kelet-Európa viszont a középkor és újkor mezsgyéjén kialakult tánckultúra vonásait őrizte meg."
Az egyes régiók jelentős fáziseltolódásai révén alakultak ki azok a jellegzetes táncövezetek, amelyek "mindegyikében más-más táncműfajok határozták meg a tánckultúra általános karakterét. Ezek a műfajok azonban mindjelen voltak és lényeges szerepet játszottak az egyetemes tánctörténeti folyamatban, mégpedig úgy, hogy különböző korszakokra voltak jellemzőek."
Ezek a táncföldrajzi és tánctörténeti keretek határozták meg később az ún. "nemzeti tánckultúrák" kialakításának folyamatát is, amelynek során az egyes nemzetek a fáziskülönbségekből eredő eltéréseket igyekeztek sajátos, megkülönböztető jegyekké fejleszteni.








Ha európai méretekben az egyes stílusrétegek meghatározó együttese így alakított ki dialektusterületeket, akkor nincs ez másképp egy szűkebb földrajzi egységen belül sem. A magyar táncdialektusok jellemző jegyei a mindenütt meglévő főbb táncfajták táji eltéréseinek ismertetésével írhatók le. Ennek alapján a magyar nyelvterület táncnyelvének főbb tájszólásai, dialektus-területei a következők:








Régi táncaink felosztása a következő:

I. Leány körtáncok

II. Eszközös pásztortáncok
1. Botoló
2. Kanásztánc
3. Seprűtánc

III. Ugrós táncok
1. Dél-dunántúli ugrós
2. Duna menti ugrós
3. Mars
4. Rábaközi dus
5. Alföldi ugrós


IV. Erdélyi legényes táncok
1. Bukovinai ugrós
2. Csíki féloláhos
3. Közép-erdélyi legényes

A) Mezőségi sűrű legényes
B) Maros-Küküllő vidéki pontozó
C) Kalotaszegi legényes

V. Lassú legényes táncok
1. Ritka legényes
2. Erdélyi verbunk
A) Székely verbunk
B) Közép-erdélyi verbunk
C) Marosszéki verbunk

3. Lassú magyar
A) Maros-Küküllő közi lassú pontozó
B) Szamos-völgyi lassú magyar


VI. Régi páros táncok
A) Lassú sétáló páros táncok
1. Mezőségi lassú
a) Széki lassú
b) Mezőségi akasztós
c) Lozsádi lassú
2. Gyimesi lassú magyaros

B) Gyors forgó páros táncok
1. Gyimesi kettős
2. Marosszéki forgatós
3. Erdélyi gyorsforgós
a) Széki forgós
b) Gyimesi sebes magyaros

Az új táncok felosztása:

A verbunk táncok


1. Kötetlen szerkezetű szóló verbunk
A)A Felső-Tisza vidéki verbunk
B) A Dél-Tisza vidéki verbunk
C) A vasvári verbunk
D) A nyugati palóc verbunk
E) A sárközi - Duna menti verbunk

2. A szabályozott szerkezetű körverbunk
A) A Csallóközi - Szigetközi verbunk
B) A kapuvári verbunk
C) A kónyi verbunk
D) A kun verbunk

A csárdás táncok

1. A páros csárdás
A)A Duna vidéki csárdás
B) A Tisza vidéki csárdás
C) Az erdélyi csárdás

2. A hármas csárdás
A)A mezőségi "szásztánc"
B) A Felső-Tisza vidéki hármas csárdás

3. A körcsárdás






A magyar tánctípusok zenekíséretére vonatkozó ismereteket is Martin György kutatásai alapján tekintjük át. A tánckíséret háromfajtája különíthető el:
1. önálló ritmuskíséret (rezonáló deszkalap, ajtó, szekrény, pad, ágydeszka, teknő stb. dörzsölése, kaparása, pléhtányér, bádogkanna ütögetése, kanalak összecsörgetése, a "köcsögduda" dörzsölése.)
2. puszta dallamkíséret (énekléssel, mint pl. az énekes-táncos gyermekjátékok, leánykarikázók esetében, vagy szólóhangszerrel).
3. ritmikus- és melodikus kíséreti elemek szerves egységben. (A mai tánczene legtipikusabb megszólalási formája. A hagyományosabb hallásmódot kiszolgáló hangszerek, hangszer együttesek mellett manapság a legtöbb tánchoz vonószenekari kíséret járul.)
A tánczenei kíséret szoros kapcsolatban áll a tánccal. Melodikus része a tánc szerkezeti tagolásában, felépítésében játszik fontos szerepet. A ritmuskíséret pedig a tánc tempóját, metrikai-ritmikai alapvonásait határozza meg.
Mivel a komplex tánczenét a legmagasabb fokon a vonószenekar képes megvalósítani - s egyben ez a legjellemzőbb tánckíséret is - ezért a ritmikus és melodikus alkatrészek sajátos szerepét és viszonyát a vonószenekari gyakorlat alapján vizsgáljuk.
A tánc ritmikai lehetőségeit, s közvetve mozgáskincsét, plasztikai arculatát legfőképpen a kontraritmus határozza meg. Az egyes táncfajtákkal összenőtt, meghatározott tempójú kíséreti sémák megszabják a tánc ritmikai, formai keretét, s éppen ezért fontos szerepük van a tánctípusok megállapításánál, kapcsolataik kutatásánál, továbbá a táncdallamok táncszempontú rendszerezésénél. (Mindezek során tanácsos - éppúgy, mint maguknál a táncoknál - az együtt élő népek érintkező anyagát is figyelembe venni, mert szomszédaink tánczenéje több olyan archaikus sajátosságot őriz, mely a magyarban már csak töredékesen fordul elő. Ezáltal olyan történeti folyamatokra is fény derülhet, mely a szűken vett mai magyar anyagból nem következik magától értetődően.) Martin György alábbi összefoglaló táblázata csak a legfontosabb tánctípusokat tünteti fel, kiegészítve ezeket a vokális-melodikus kíséretű táncokkal is, melyeknek ritmikai kísérete nincs ugyan, de tempójuknál, metrikájuknál fogva beilleszkednek valamelyik csoportba (pl. leánykarikázó, botoló).








vissza a tananyagokhoz