Bartók Béla Zene- és Táncművészeti Szakgimnázium Miskolc, Népzene szak

Jegyzet a néprajz, hangszeres népzene, hangszerismeret és népzeneelmélet tárgyköreiből

vissza a tananyagokhoz


Tárgya:

A néprajz az íratlan, szájhagyományos műveltség kutatásával foglalkozik.
A paraszti hagyományos műveltség tudománya lett elsősorban, bár mindig hatott rá az egyház, a nemesség és polgárság műveltsége.
A XVIII. századtól önálló. Feladata, hogy az eddigi szájhagyományos műveltséget föltárja, leírja, és ezzel az írásbeli műveltség részévé tegye.

Története:

Néprajzi jellegű feljegyzéseket, adatokat már középkori magyar krónikákban, oklevelekben is találunk. A francia egyetemeken nevelkedett Anonymus (XII. század) már megemlékezik a parasztok "hamis meséiről és a regösök csacsogó énekeiről", amit mint történetíró lenézett ugyan, de akarva-akaratlan mégis felhasznált. A krónikák és a vallásos irodalom később is sok néprajzi vonatkozást őrzött meg számunkra. A XI. századtól kezdve az oklevelekben a földrajzi nevek többször utalnak ördögre, boszorkányra, a pogány áldozati helyekre, de ezek esetlegesek. Egy-egy adatukat jól tudjuk használni, de semmiképpen sem jelenthetik a magyar néprajztudomány kezdetét. Ezt Bél Mátyás (1684-1749) nevéhez kapcsolhatjuk, aki 1735-42 között jelentette meg munkáját, melynek öt és fél kötetében már tudatosan törekszik a bemutatott tizenegy megye népéletének pontos és hűséges leírására. A megfigyelt néprajzi jelenségeket összeveti a magyarsággal együtt élő nemzetiségek megfelelőivel, sokszor utal táji eltérésekre és etnográfiai csoportokra, így joggal tarthatjuk Magyarországon őt a leíró és összehasonlító néprajztudomány előfutárának. Az a tény, hogy munkáit latinul írta, és azoknak jelentős része kiadatlan maradt, felhasználhatóságát és így hatását is jelentős mértékben csökkentette. Az európai tanult emberekben akkor ébredt komoly érdeklődés saját múltja, szájhagyományos műveltsége iránt, amikor a latin írásbeliség mellett mindenhol a nemzeti nyelv kialakítására törekedtek. Közép- és Kelet-európában elkezdték gyűjteni, keresni a nemzeti művelődés íratlan, a népi kultúrában megőrzött forrásait: a mondákat, hősénekeket, balladákat, népdalokat, népmeséket. Magyarországon a népköltészeti gyűjtés az egész nemzet ügye volt, ezért találjuk a gyűjtők között a reformkor költőit /Kölcsey, Kisfaludy, Csokonai, Kazinczy/. A gyűjtőmunkát Erdélyi János szervezte. - Petrás Ince János - Kriza János: Vadrózsák /dalok, balladák, mesék/ Az első magyar népmeséket Gaál György huszártiszt gyűjtötte katonáitól Bécsben. A szabadságharc után újra megélénkült a néprajzi gyűjtés és a népköltés elméleti vizsgálata. A népköltészet töredékeiből Arany János szerette volna megalkotni a magyarság elveszettnek hitt nagy hőskölteményét, miként Lönrot állította össze a finnek nagy eposzát, a Kalevelát. A népköltészet XIX. sz.-i kutatói és rendszerezői voltak még: Arany László, Gyulai Pál irodalomkritikus, és Katona Lajos, a hazai népköltészet-kutatás első elméleti írója. Hatalmas gyűjteményt hozott össze Kálmány Lajos pap, és Vikár Béla gyorsíró. Tőle tanult Bartók és Kodály. Móricz Zsigmond is folytatott népköltési gyűjtést. A parasztság anyagi műveltségével, gazdálkodásával, annak táji jellegzetességeivel Bél Mátyás is foglalkozott állatismereti műveiben. Tessedik Sámuel lelkész a felvilágosodás szellemében akarta paraszthíveinek életét, gazdálkodását, társadalmi viszonyait megjavítani. Reformokat sürgetett a történeti néprajz jeles képviselője, Berzeviczy Gergely is. Csaplonics János a Magyarországban lakó népesség átfogó néprajzi értékű statisztikai leírás, az első néprajzi szemléletű összefoglalás szerzője. Herman Ottó a magyar halászat és pásztorélet nagy kutatója volt. Jankó János a néprajzi tárgygyűjtés és múzeológia megszervezője. A néprajz első magyar egyetemi tanára Győrffy István lett, aki különösen az alföldi magyar nép műveltségét, gazdálkodását, településformáit és építkezését kutatta. Bátky Zsigmonddal és Visky Károllyal együtt megírta a magyar néprajz első, négykötetes összefoglaló kézikönyvét.




Ágazatai:

1, Tárgyi néprajz /anyagi műveltség néprajza/ - gazdálkodás formái, ruházkodás, táplálkozás, népi kismesterségek
2, Szellemi néprajz vagy folklór - népköltészet formáinak kutatása, népdal népballada, mese, tánc, zene, szokások, néphit vizsgálata.
3, Társadalmi néprajz - A népi társas élet szabályaival, a család, rokonság, faluközösség kérdéseivel, népi jogszokásokkal foglalkozik
4, Általános néprajz vagy etnológia - tengerentúli, vagy társadalmi fejlődésben elmaradt természeti népek kutatása, összehasonlító vizsgálata. A valóságban ezek a kutatási területek szorosan összefüggenek, pl. a gazdálkodás nem vizsgálható a társadalom nélkül.


Intézményei:


1872 - Néprajzi Múzeum /Bp., Kossuth tér 12 1055/
Magyar Nemzeti Múzeum Néprajzi Osztálya (Magyar Osztály és Nemzetközi Osztály) Xantus János vezetésével. Minden kontinens népi kultúrájának gyűjteménye itt található, köztük kb. 200.000 magyar tárgy van kiállítva.

Néprajzi könyvtár
Etnológiai adattár - kéziratos gyűjtemények archívuma.
Folyóirata: Néprajzi Értesítő 1890-
Néprajzi közlemények 1956-

1889 - Magyar Néprajzi Társaság /Néprajzi Múzeumban található/
Folyóirata: Ethnographia 1889 -
Közlönye: Néprajzi Hírek

1950 - Szabadtéri Néprajzi Múzeumok:
1973 - Szentendre /Pf63/ - Téka Évkönyve: Ház és ember 1980-
Göcsej /Zalaegerszeg/1967, Szenna, 1979 - Nyíregyháza, Sóstó
Vasi Múzeumfalu /Szombathely/1973.

További skanzenek... 1967 - Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Kutató Csoportja /Bp., Országház u. 30.1./
Eredetileg folklór intézetnek szánták, igazgatója Ortutay Gyula lett. Ma már társadalmi néprajz, történeti néprajz, anyagi kultúra, etnológia területével foglalkozó kutatók is dolgoznak itt. Három osztályon dolgoznak: a Szellemi Kultúra Osztálya, az Anyagi Kultúra Osztálya és a Társadalmi Kultúra Osztálya. Évkönyve: Népi kultúra - Népi Társadalom 1967-
Könyvsorozata: Néprajzi Tanulmányok 1967- /kismonográfiák/.
Füzetsorozata: Documentatio Etnographia 1970- /segédanyag a néprajzi kutatásokhoz/. Anyagközlő sorozata: Folklór Archívum 1973-

1967 - Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézete /Bp., Táncsics u. 9.1./
Magyar népzene, néptánc, európai népzenei archívum.
Magyar Népzene Tára 1952-, Zenetudományi Tanulmányok
Népzenekutatás és zenetörténet /Szabolcsi Bence, Paksa Katalin/

1975 - Magyar Tudományos Akadémia kezdeményezésére indul meg a nemzetiségi kutatás.
Intézményei a Művelődési Minisztérium felügyeletével működnek. Megyei Múzeumok néprajzi gyűjteményei. 27 Múzeum gyűjteménye haladja meg az 5000 tárgyat. Ebből ötben 10.000, háromban pedig 20.000 tárgy van.

Levéltárak: Akadémiai Könyvtár és Kézirattár
Országos Széchenyi Könyvtár és Kézirattár, Országos Levéltár, Megyei levéltárak

Könyvtárak: - református: Debrecen, Sárospatak, Budapest
katolikus: Esztergom, Pannonhalma

Fontosabb kézikönyvek:

1. Balassa Iván - Ortutay Gyula: Magyar néprajz /Corvina Bp., 1979. /
2. Andrásfalvy Bertalan: Néprajzi alapismeretek /Bp., 1982./
3. Andrásfalvy Bertalan: Magyar népismeret (Bp., 1990.)
4. Kósa László - Filep Antal: A magyar nép táji-történeti tagolódása /Akadémiai Bp., 1974./
5. Magyar Néprajzi Lexikon I-V. /Akadémiai Bp., 1977-1982/
6. Magyar Néprajz I-VIII.
7. Voigt Vilmos szerk.: A magyar folklór (Bp., 1998.)
8. Magyar Népköltési Gyűjtemény (Bp., 1872-1924)
9. Új Magyar Népköltési Gyűjtemény (Bp., 1940)
10. Magyarság Néprajza (Bp., 1933-1937./2. kiadás 1941-43/)





A néprajzi egységek 3 nagy csoportja

1, Néprajzi vagy etnikai csoport /két altípussal/:
a, azok a csoportok melyek sajátos "mi"-tudattal határolják el magukat környezetüktől. Ennek történeti háttere van: rendi-társadalmi kiváltság, területi elkülönülés, idegen népektől való származás tudata: kunok, jászok, hajdúk, székelyek, szászmagyarok, hóstátiak, alfalusiak.
b, sajátos "mi"-tudatuk nincs, de környezetük különböző jegyek alapján elkülöníti őket, legtöbbször gúnynévvel. Háttere lehet az előítélet, más vallás, feltételezett más eredet, nyelvi elszigetelődés, elvándorlás, közigazgatási-területi elkülönülés: palóc, barkó, matyó, csángó, berencó, pota.
2, Etnokultúrális csoport /meglétét néprajzi vizsgálat határozza meg/
3, Táji csoport /alapját vagy keretét kisebb-nagyobb táj, vagy vidék alkotja:
Rábaköz, Csallóköz, Nyírség, Rigómező, Szépmező, vmint megyék és tájegységek, mint Zala, tolna stb. /Magyar tájnevek használata a 16-17. sz-tól. Tájnevek képzői: -ság, -ség, -köz, -mellék, -mente.









család = a társadalom olyan legkisebb egysége, amely anyagi és szellemi alapokon nyugszik és formája, tartalma koronként változik.
kiscsalád = a szülőket és a gyerekeket foglalja magában.
nagycsalád = 3 esetleg 4 generáció él egy telken, egy lakóházban, közösen gazdálkodva patriarchális rendszerben.

A családszervezet történetéből:

Már a finnugor társadalmakban is a patriarchális családszervezet volt a jellemző, a matriarchális csak a magyar hagyományok töredékeiben, rendkívül ritkán fordul elő. A gazdagokra jellemző volt az is, hogy az egész család egy helyre temetkezett, a vérségi kapcsolatba tartozó szülők, gyerekek és unokák. A legidősebb férfit temették középre, és közé a nem és rang szerint a család többi tagját. A kiscsaládban az idősebb fiúk elmentek "szerencsét próbálni" és a legkisebb maradt otthon, aki örökölte a házat és a vagyont. Kutatások szerint a honfoglalás időszakában a vagyonosok nagycsaládokban, a köznép kiscsaládi közösségekben éltek. Ennek oka, hogy aki nagybirtokkal rendelkezett, oda sok munkáskéz kellett. Ezt egy nagycsalád tudta a leggyümölcsözőbben ellátni. Egy kis birtokból nem tud megélni egy nagycsalád. A nagycsaládok a XIX. Század közepéig jellemző volt, attól kezdve pedig számuk egyre csökkent.

A nagycsalád


A család feje a gazda,aki a család tagjainak feltétlen ura, aki kizárhatta a család tagjait a közösségből, örökségből. Rendszerint a család legidősebb, legtapasztaltabb személye, akit halála után a testvére követett. Az anyagi javakkal elszámolás nélkül rendelkezhetett, a családi vagyont akár elihatta, vagy el is ajándékozhatta. Korlátlan hatalommal rendelkezett. Ó döntött az új legelők, földek vásárlása ügyében is. A termesztett gabona fölött is ő döntött, elosztotta, hogy mennyit kell megtartaniuk maguknak, és mennyit értékesíthettek. A magtár kulcsát is mindig maguknál tartották. A bor és a pálinka felett is ő rendelkezett, csak ő mérhette ki. A családi kassza helyét csak ő tudta, a kiadásokat ő intézte. Telente a fiait elküldte (pl. az erdőre) dolgozni, az innen befolyt összeg felett is ő rendelkezett, legfeljebb adott nekik belőle mulatozásra egy kis zsebpénzt. Ő irányította a gazdaság munkálatait, mindenki számára megszabta napi teendőjét, Megszabta, hogy gyermekei kivel házasodhatnak, (természetesen a vagyon alapján). A családon belül joga volt bárkit megszidni, akár megütni is. Személyesen tanította meg fiait a különböző munkálatokra, a lányokkal is az anya foglalkozott. A gazda szívesen mesélt, és tanítgatta unokáit is. A rokoni, szomszédi tárgyalásokon ő képviselte a családot. A templomban külön, a többi gazdával ült. A vásárban mindig saját maga értékesítette az árukat.
A család kiemelkedő alakja a gazdasszony: Feladata, a család nő tagjaival, főleg a ház körüli munka ellátása. A mezei munkákban legfeljebb nagybetakarításkor segített. Legfontosabb feladatai: főzés, kenyérsütés, és a tej feldolgozása. Feladata még az aprójószág nevelése, a tojáshaszon számontartása. Az ezekből származó kisebb hasznot a család, ruházkodásra fordította. Bevételi összegét általában titkolta. A ruhákhoz ő dolgozta fel a kendert és a lent, ő szőtte az anyagokat. Legfontosabbnak a lányok kelengyéjének elkészítését tartotta. A lakás rendben tartása, a mosás és a házi kert rendben tartása is őt terhelte. A gyerekek nevelése az egyik legfontosabb feladata. A nőtlen legények, és nős férfiak a család munkaerőinek legfontosabb része Legfontosabb feladatuk a lábasjószág gondozása, Takarmányozása, fejése. A jószággal végzett mezőgazdasági munkát is ők végezték, ezen felül a kaszálás, cséplés, aratás, és minden nagyobb fizikai erőt igénylő munka. A vőt, különleges hely illette meg. Hajó vagyoni helyzetben volt, akkor a vagyon egyesítése miatt, a vő helyzete megegyezett a gazda fiaiéval. Aki csak lényegtelen vagyont vitt a házasságba, az szinte csak a cseléd színvonalán élt. Ha a vő elköltözött, mert nem bírta tovább a megaláztatást kérhette, hogy annyi bért fizessenek neki, az eltöltött időre, mint a cselédnek. Ha az asszony meghalt, a gazda döntött a sorsáról. Ha akarta ott maradhatott, és a családból új feleséget is választhatott, ha pedig nem szerette, elköltözött gyermekeivel, de a gazdának másfélszeres bért kellett fizetnie a vőnek az eltöltött időért.
A lányok és menyecskék közül a lányok több joggal rendelkeztek. Lányainak több mindent elnézett a gazdasszony. A lány feladata volt a ház előtti virágoskert rendben tartása, a kender feldolgozása. A házimunkában csak ritkán vett részt Legfontosabb feladatuk a minél hamarabbi férjhez menés, így sokkal többet szórakozhattak, mint a menyecskék. Az idegen családból bekerült menyecske a férje bátyját nagyobbik uramnak, az öccsét kisebbik uramnak szólította, és ha férje meghalt, és ha dolgos munkaerő volt, a család valamelyik férfitagja vette el. A menyecskék minden mezőgazdasági munkában részt vettek, a ház körüli munkában csak akkor, vettek részt, ha a gazda megengedte. A gyerekekkel a gazdasszony, vagy a legidősebb menyecske foglalkozott, akinek több jogköre volt. Válásra csak nagyon ritkán került sor, akkor az asszony visszament a szüleihez, és vitte a gyermekeit Ha szegény családról volt szó, akkor az asszonnyal a fiú, az apával a lány maradt, mert a férfi a pénzkereső, a nő a háztartás vezetője.
A nagycsaládok cselédet, szolgálót is tartottak, ha nem tudták megművelni maguk a földet. Őket egy évre fogadták fel. A legkisebbek, a tíz év körüliek feladata a jószágok őrzése volt, és csak kosztot kaptak érte. A felnőttek a jószág körüli munkát, és a határban minden munkát végeztek. Ók a legszegényebb rétegekből kerültek ki. Kosztot, egy kevés gabonát, egy pár csizmát, és kevés költőpénzt kaptak. Szolgáló (leánycseléd) csak azoknál a családoknál volt, ahol túl nagy volt a ház, vagy a gazdasszony egészségi állapota megkívánta.
Étkezésnél a fő helyen az apa ült, mellette kor szerinti rendben a fiai, majd a vői, és végül a szolgák. Elsőnek a gazda szed az ételből, övé lesznek a legjobb falatok. Az asszonyok kisszéken, vagy lépcsőn ülve ettek. Először a gyerekeknek, majd maguknak szedtek a maradékból. A kenyeret is a családfő szegte meg. Az alföldön a gazda és a felesége elöl az ablaknál aludt, a másik két ágyban a rangidős férfiak a feleségükkel. A gyermekek az ágy alól kihúzható ládákban, esetleg az öregekkel a kemence mellett. A szolgák az istállóban aludtak.
A nagycsaládokban az örökség a legidősebb fiúra, vagy a nagybátyjára szállt. A magyar parasztságnál a lányok az ingatlanból nem örököltek, csak kelengyét kaptak ládával, később pedig ágyat és szekrényt is. A jó módúak tehenet, borjút is adtak, vagy a kenderföldből egy darabot. A múlt századtól már pénzt is kaptak. A fiúk sem részesedtek egyenlő mértékben az örökségből. A legidősebb fiú kapott egy részt a földből és a jószágból. A legkisebb fiú a szülőkkel maradt, így ő örökölte a házat és a földeket, ő ápolta az öregeket Az idősebb testvérek csak valami emléket kaptak a házból. A legfiatalabb fiú különleges helyzetét a népmesék is megörökítették. A családhoz tartozó ingóságokat billyoggal (jellel) látták el, hogy bármikor felismerhető legyen (a jószágot is) Ez rendszerint a gazda kezdőbetűit tartalmazta. A gazdasági eszközökre, a hordóra és a fejfára is rávésték, rásütötték. Az asszonyok és lányok a ruhákba és a fehérneműbe is belevarrták a jeleket, hogy mosáskor el ne keveredjen.


Rokonság

A kis- és nagycsalád azonos nevet viselő gazdasági egység, mely az esetek többségében azonos telken, házban él Ezzel szemben a nemzetség, a had gazdaságilag nem tartozik együvé. A szorosabb, vagy lazább kapcsolatot a közös családi név, azonos apai őstől való származás pontos számontartása, a településen belül a közös érdekek megvédése jelenti. A nemzetség és a had között nagyon nehéz különbséget tenni, mert egyes esetekben csak vidékenként megmutatkozó azonos jelentés szinonimái, míg máshol egymás mellett élve közöttük bizonyos különbségek állapíthatók meg. Az előbbi általában nagyobb, az utóbbi kisebb egységet foglal magába.
A nemzet, nemzetség vidékenként, de nem egy esetben azonos területen belül is, több kis- vagy nagycsaládot magába foglaló rokonsági intézmény elnevezése.
A rokonság, mely nemcsak az apai, hanem az anyaági leszármazottakat is magába foglalja, sőt helyenként a műrokonságot is beleértik. Sohasem számolják ide azonban a már elhaltakat. A rokonság jelentősége különösen az utóbbi évtizedekben nőtt meg, amikor a nemzetség erőteljesen háttérbe szorult. Általában harmad- vagy másodízig számolják a rokonságot, de a legtöbb esetben az első unokatestvérrel befejeződik. Eddig hívják meg lakodalmakra, eddig illik elmenni a temetésekre, és a szükségnek megfelelően eddig igyekeznek a családok egymáson segíteni.

Műrokonság, szomszédság

A műrokonság változata a tejtestvérség, amikor az anya valamilyen ok miatt nem tudta szoptatni gyermekét, és valamelyik szomszéd, rokon vagy komaasszony látta el a kisdedet. Ezt általában számon tartották, sőt egész életen át emlegették, egyes vidékeken még házassági akadálynak is tartották. A tejtestvérek a legtöbb esetben összetartottak, és éppen úgy segítették egymást, mintha édestestvérek lettek volna. A testvérré, rokonná fogadásban igen nagy szerepet játszott korábban egymás vérének megízlelése, ezzel váltak a résztvevők összetartozóvá.
A vérrel történő testvérré fogadásnak emlékeit helyenként a parasztságnál is megtaláljuk. A gyermekek együtt játszanak, de a barátok között mindig akad olyan, aki egész életen át szeretné e kapcsolatot fenntartani. Közös akarattal elhatározzák, hogy testvérekké fogadják egymást. Ez mindig csak azonos neműek nemzetségéből származók között jöhetett létre. A testvérré fogadás időpontja Boldogasszony másnapja (augusztus 16.), amikor olyan helyre vonulnak, hogy rajtuk kívül senki más ne legyen jelen. Megszúrják tűvel középső ujjuk hegyét, és a kiserkenő vért kölcsönösen megízlelik. Ezzel testvérré válnak, ami a megszólításban is tükröződik. Minden nehézségben számíthatnak egymásra, de ennek a kapcsolatnak nincsenek örökösödési következményei.
Lényegében műrokonság az örökbefogadás is, melyre rendszerint akkor került sor, ha a gazda házassága magtalan, és a vagyon örökösödését akarják biztosítani. Többnyire a rokonságból választottak ki egy fiút, és azt név szerint örökbe fogadták. Ez akkor is előfordul, ha a gyerek apja vagy mindkét szülője elhal. Ilyen esetben valamelyik rokon család még akkor is örökbe fogad gyereket vagy gyerekeket, ha saját maguk is rendelkeznek utódokkal. Az örökbefogadottak éppen úgy részesültek a vagyonból, mint az édes gyerekek.
A műrokonság legelterjedtebb formája a keresztszülőség, melynek általános neve: koma. Ezt a szót és minden bizonnyal a fogalmat is, valamelyik szláv nyelvből kölcsönözte a magyarság, és a keresztséggel együtt terjedt el. Az egyház utasítása szerint ugyancsak egy komapár lehetséges, de a paraszti gyakorlatban sokszor 4-30 koma is előfordul. Ezeket a szülők régi legénycimboráik, leánypajtásaik közül választják, de mindig házasokat. Régebben általánosságban nem a rokonságból kerültek ki, ez csak az utóbbi fél évszázadban terjedt.
A komák közül egy a főkomapár, akiknek nevét az anyakönyvbe is bejegyezték. A főkomaasszony tartotta a gyereket a keresztvíz alá. A komákról a szülők már a gyermek megszületése előtt igyekeznek gondoskodni. Mikor személy szerint megtörtént a kiválasztás, puhatolóznak, hogy valamilyen ok miatt nem utasítják-e vissza a kérést. Ha kedvező választ kapnak, akkor az apa a gyerek megszületése után ünnepélyesen elmegy, és megtörténik a felkérés. A komáknak illik a felkérést viszonozni, ennek elmulasztása még manapság is súlyos sértésnek számít. A komaság rendkívül erős kapocs nemcsak a gyerek és a komapár között, hanem a szülők is nem egy esetben jobban segítik egymást, mint tényleges rokonok. De a komák között is szoros kapcsolat szövődik, ami a komának történő szólításban is megnyilvánul.
A rokonsággal, műrokonsággal egyenértékű rendkívül erős kapcsolat a szomszédság, mely a közvetlen egymás mellett élésen alapszik. A szomszéd a magyar nyelv legrégibb szláv jövevényszavaihoz tartozik, és valószínű, hogy a falutelepülések kialakulásával, általános elterjedésével egy időben került át a magyar nyelvbe. A települések egy részében a rokonság és a szomszédság összekeveredik, hiszen, mint fentebb láttuk, a rokonok sok helyen egymás mellett laktak. A szomszédság intézményének fontossága számtalan közmondásból is kiviláglik: "Egy jó szomszéd többet ér száz rossz atyafinál" - mondják Kiskunhalason. A szomszédokat elhelyezkedésük szerint különböztetik meg. Első szomszédnak nevezik azt, aki a település felöli oldalon helyezkedik el, míg az ezzel ellentétes irányban a hátsó szomszéd házát találjuk, végül tőszomszédnak mondják a telek lábjához kapcsolódó portát. Ennek megfelelően történik a kerítés készítése, karbantartása is, olyanformán, hogy mindenki a keleti oldalon tartozik azt felépíteni és karbantartani. Az oszlopokat mindenki saját telkére ássa. A magas kerítéshez csak féltetős színt lehet építeni, a trágyadombot pedig legalább öt méterre kell a mezsgyétől elhelyezni.
A kerítés, a mezsgye rendkívül fontos határvonal. Ha erre ültetnek fát, akkor annak termése mindkét tulajdonost illeti. Ha a fa ugyan beljebb gyökerezik, de az ága átnyúlik a másik oldalra, akkor annak gyümölcsét a szomszéd leszedheti, de jogában áll le is vágni. Sok esetben a mezsgyén helyezik el a kutat, mert így felébe kerül kiásása, és mindkét szomszéd egyformán használhatja. Az áttévedt baromfit, kutyát, macskát saját telkén a népi jogszokás értelmében a telek tulajdonosa agyonütheti, de ez olyan hosszú haraghoz vezethet, hogy erre csak ritkán kerül sor. A ház szomszéd telekre néző hátsó falát a tulajdonosnak kell rendben tartani, de ez többnyire csak tapasztásra terjed ki, meszelni csak a legritkább esetben szokták. A szomszédok kapcsolata részben társadalmi, részben gazdasági jellegű. A szomszédos családok a korosztályoknak megfelelően összejártak. A gyerekek együtt játszottak, esetleg együtt őrizték a jószágot, az asszonyok napjában többször is átszaladtak egymáshoz egy kis beszélgetésre, esetleg esténként hosszabb időre, elsősorban fonásra. A férfiak összejövetelei, amit az Alföldön tanyázásnak neveztek, rendszeresebbek voltak. Esténként az etetés-itatás után az istállóban jöttek össze a szomszédok. Különösen fejlett formáját találjuk meg ennek az úgynevezett ólaskertekben, ahol a férfiak összegyűltek, és beszélgetéssel, meséléssel rövidítették meg a hosszú téli estéket, éjszakákat.
A gazdasági kapcsolatok rendszerint még sűrűbbek, hiszen alig telt el nap, hogy valami háztartási szerszámot ne kértek volna egymástól kölcsön. Ha elfogyott a só, a paprika, sütés előtt a kenyér, akkor szaladt az asszony vagy a gyerek, hogy kérjen a szomszédtól. Az ilyen kölcsönt mindig pontosan, még inkább tetézve kellett visszaszolgáltatni, ahogyan a közmondás is mondja: "Kölcsönkenyér visszajár." A kapcsolat másik formáját jelenti, amikor a frissen sült süteményből, kenyérből éppen úgy küldtek a szomszédnak, mint ahogy disznóöléskor a kóstolóból sem maradhatott ki. Bármilyen munkában segíteni, még a közvetlen rokonokat is megelőzve, a szomszédot hívták.
Házépítésben, kútásásban éppen úgy számítottak rá, mint disznóöléskor a sertés lefogásában, nem hiányzott a családi ünnepekről, rendszerint együtt mentek vásárba. A szomszédi kapcsolat gazdasági része tovább megmaradt, sőt egyes vonatkozásokban még ma is megtalálható. A társadalmi kapcsolat azonban egyre inkább háttérbe szorul. A rádió, de főleg a televízió rohamos és napjainkban már csaknem teljes elterjedése következtében az esti látogatások jórészt megszűntek, az istállói összejövetelek - még ott is, ahol a háztáji gazdaságban tartanak jószágot - már nem találhatók meg. A falusi lakosság befelé fordulása a városi minta irányába halad, és ennek megfelelően a találkozás helye elsősorban a munkahely és nem a lakás.



Kiscsalád: szülők + gyermekek

Nagycsalád: 3-4 generáció 1 telken vagy lakóházban, közös gazdálkodás

Rokon: "közel"

A honfoglaló magyarok jómódú része nagy, a köznép kis családi közösségben élhetett.

Nagycsalád:

A család feje a gazda /teljhatalmú/
Minden ingó és ingatlan vagyonnal beszámolási kötelezettség nélkül rendelkezett. Irányította a munkálatokat, beosztotta a család tagjainak idejét, megszabta a házasodások rendjét stb. Képviselte a családot szomszédok, rokonok, egyház, falusi, állami szervek előtt. Legjelesebb családfőkből lettek a nagyobb közösség képviselői, a falu paraszti vezetői.
A gazdasszony a gazdától függő, de kiemelkedő egyéniség. Főzés, kenyérsütés, tejfeldolgozás, aprójószág etetése, nevelése, a tojáshaszon kezelése, a család ruházkodása az ő gondja. Ezzel együtt a kender, len feldolgozása vetéstől a szövésig, a gyapjú feldolgozása. A takarítás, mosás, a házikert rendben tartása, a termények betakarítása, tartósítása, tárolása szintén az ő feladata. Nőtlen legények, nős férfiak a lábasjószágot gondozták, végezték az összes nagy erőt igénylő mezőgazdasági munkát. A vő helyzete függött a házasságba hozott vagyontól.
A nőtagok közül a lányok helyzete volt jobb. Dolgoztak ugyan, de legfontosabb feladatuk a férjhez menés volt, így több szórakozásra volt lehetőségük, mint a menyecskéknek, akik az összes mezőgazdasági munkában részt vettek, még a szoptatási idő alatt is.
A gyermekek nevelése a legidősebb menyecske előjoga, és kötelessége volt.
Étkezésnél fő helyen a gazda, mellette kor szerint a fiai, a vők, a szolgák. Nők csak akkor foghattak az étkezéshez, ha azt a férfiak már befejezték.
A kenyérszegés a családfő feladata, jelképezve az egy kenyéren élést.
Öröklésről nagycsalád esetében nem beszélhetünk /elhalálozás esetén a legidősebb fiú átveszi a teljes vagyont/, egyébként a házassággal a családból kiváló legnagyobb fiú megkapta a részét, az örökség a legkisebb fiúra maradt, a XVI. sz.-tól már törvényesen is.
A kis és nagycsalád azonos nevet viselő gazdasági egység egy telken, egy házban. A nemzetség, had csak rokonsági intézmény /több kis és nagycsalád/
A nemzetséget hetedízig tartották, a holtakat is beszámítva. A fogalom az egész nyelvterületen ismert. Keretén belül a házasság tilos volt, a feleség a saját nemzetségét tartotta meg.
A had kisebb egység, szintén apai leszármazás alapján. A holtakat nem számítják, az élők között 3-4 generáció. Megtalálható a palócoknál, Jászságban, Kunságban, Hajdúságban, Nyírségben, és a Bodrogközben. A had kapcsolatban lehet a kunok, hajdúk katonai szervezetével is /hadas település/ Szélesebb körű a rokonság, mely az anyaági leszármazottakat, helyenként a műrokonságot is magába foglalja. /a halottakat nem/

Műrokonok:

Testvérré fogadás /pl. bukovinai székelyek azonos nemű, de más nemzetségből való gyermekek vérszerződése örökösödési következmények nélkül. Ideje: Boldogasszony másnapja, aug.16./
Örökbefogadás - az öröklés biztosítására
Komaság /keresztszülő/ - jegyespár nem lehetett, havibajos, viselős nem tarthatta keresztvíz alá, helyette édeskoma. Főkomapár.







A nemesek és urak alapvetően határozták meg a parasztság gazdasági életét, mert a feudális kötöttségek, szálak egy része megmaradt a jobbágyfelszabadítás után is. A középkortól kezdve már a nemesség is erősen differenciálódott. A legalsóbb rétegei, az ún. köznemesek, (hétszilvafás nemesek) csak házzal és kevéske földdel rendelkeztek, amit maguk műveltek. Kiváltságaikhoz, (nem fizettek adót, részt vehettek a megyei politikai életben) körömszakadtáig ragaszkodtak. Műveltségük, szokásaik rendkívül közel állottak, vagy a legtöbb esetben megegyeztek a parasztságéval. Külsőleg posztóruhájuk, kardjuk különböztette meg őket. A jobbágyokat lenézték, és nem keveredtek velük. A nemesség középső rétegei, a birtokosok, önálló uradalommal rendelkeztek, amit jórészt a jobbágyok robotmunkával műveltek meg, akik ezenkívül terménybeli részesedéssel is tartoztak.
A főurak, főnemesek rendszerint nem laktak birtokaikon, hanem Bécsben, Budán, Pozsonyban töltötték az év nagyobb részét, az uradalmat jószágkormányzók, gazdatisztek vezették. Műveltségüknek, gyakran még nyelvüknek sem volt sok köze a magyarsághoz. A jobbágyfelszabadítás után a kisnemesek jó része a parasztságba olvadt, más részük tanulva éppen úgy tisztviselőként igyekezett elhelyezkedni, mint az olyan nemesek, akik nem tudtak már birtokuk jövedelméből megélni. A nagybirtok jobb munkaeszközeit, ha időbeli késéssel is, a parasztság gazdagabb rétegei utánozni igyekeztek. Az öltözködés, a szövés és hímzés bizonyos elemei az úri megfelelők megismerése révén kerültek el a faluba, de még a költészeti anyag terjedésében is kimutatható a kapcsolat, hiszen a szolgák, szolgálók könnyen közvetíthették azt. Hasonlóképpen lemérhető az a hatás, amit az úri konyhamesterségnek tulajdoníthatunk. Kétségtelen ez volt az egyik csatorna, melyen át bizonyos európai műveltségi elemek eljutottak a magyar parasztsághoz.
A falusi értelmiség jelentős része a parasztságból származott, vagy több generáción keresztül oda vezethető vissza. Helyzetük különleges volt, hiszen a legtöbb esetben származásukkal szemben az állam, a földesurak parasztsággal ellentétes érdekeit kellett szolgálniok. Helyzetüket, életmódjukat tekintve részben a földesurakat, részben a városi polgárságot utánozták. Jelentőségük az általános műveltség elterjesztésében nagyon nagy jelentőségű.
A pap és a tanító többnyire a parasztságból került ki, és ez jelentette az első lépcsőt a paraszti életből történő kiszabaduláshoz. A két foglalkozás szorosan kapcsolódott egymáshoz, hiszen a múlt században az iskolákat valamelyik egyház tartotta fenn. Nagyon fontos volt a pap, a tanító és a kántor közvetítése az irodalom és a népi alkotások között. A papok, különösképpen a protestánsok, a hazai teológiák elvégzése után külföldi országokat is felkerestek, ahonnan nemcsak vallási, hanem nagyon sok világi ismeretet is magukkal hoztak, így Hollandiában a XVII. században a szélmalmot ismerték meg, és ennek alapján épültek az első hazai példányok. A XVIII-XIX. században számos új ekeformával éppen a papok ismertették meg a híveiket. Külön ki kell emelni Szarvas evangélikus papját, Tessedik Sámuelt, aki nemcsak könyvben tárta fel az alföldi parasztság nyomorult helyzetét, hanem gazdasági iskolát alapított, ahol a parasztok gyermekei a korszerű földművelés alapelemeit elsajátíthatták. Azok a magyarországi iskolák, melyek a tanítókat, papokat képezték, élénk kapcsolatban állottak az európai műveltséggel, és éppen ez az a másik csatorna, melyen át az a magyar parasztsághoz, nagy késéssel és töredékesen, eljutott.
A nótárius, a jegyző az államhatalom képviselője volt a faluban, akit ugyan hivatalosan ott választottak, de a megye utasításait, határozatait érvényesítette. Orvos régebben sokszor tíz faluban sem akadt egy, mert inkább a mezővárosokban telepedtek le, így a falusi lakosság egészségügyi vonatkozásban is saját ellátására kényszerült. Az állatorvosok száma csak a századfordulótól emelkedett, de a paraszti állatgyógyítás gyakorlati működésüket sokáig korlátozta. Az agrárértelmiség nem a falvakban, hanem többnyire a birtokokon (pusztákon) élt. A különböző falusi értelmiségi rétegek a parasztsággal csak hivatalosan érintkeztek, társadalmi kapcsolatot egymás között ritkán tartottak. Legfeljebb csak ünnepélyesebb alkalmakkor, így a parasztlakodalmakban jelentek meg.
A magyar falu jellegzetes alakja a gazdagparaszt, vagy ahogyan helyenként az Alföldön nevezik: basaparaszt. E réteg kialakulása már a jobbágykorban megindult, hiszen egy-egy család még a feudális kötöttségek ellenére is jelentősen tudta ingó és ingatlan vagyonát gyarapítani. A jobbágyfelszabadítás után a tőkével rendelkező gazdagparasztok növekvő birtokukat már nemcsak napszámosokkal, hanem állandó cselédekkel műveltették.
A gazdagparasztok jelentős része a nagycsaládi formát megtartotta.Házuk inkább csak nagyságában, de nem formájában különbözött a falu hagyományos lakóépületeitől. Gazdasági épületeik a szükségesnek megfelelően sokkal nagyobbak, tágasabbak, hogy a sok terményt, állatállományt képesek legyenek befogadni. Műveltségük, hagyományaik főbb vonásaiban megegyeztek a többi paraszti rétegekkel. Ruházatuk is hasonló volt, legfeljebb az ünneplőt vásárolták jobb, drágább minőségű anyagból. Ez a paraszti réteg állott a falusi értelmiséghez legközelebb, így szívesen adták lányukat tanítóhoz, paphoz, és igyekeztek életformájukat azokéhoz igazítani. Ezért náluk jelentek meg elsőként az újféle bútorok, az asszonyok leghamarabb váltak meg a népviselettől, az ételekben is szívesen alkalmazták az úri újdonságokat. Nagy általánosságban ez a réteg az, mely a hagyományok egy részével legkorábban szakított.
A gazdagparasztok közül kerültek ki a falu vezetői, az elöljáróság tagjai, a bírák és más tisztségviselők. Ez részben azért is volt, mert ezek tudtak leginkább időt szakítani a közügyek intézésére, másrészt szívesen kapcsolódtak a falu hivatásos vezetőihez. Ezen az úton jól tudták képviselni családjuk közvetlen érdekeit is.
A középparasztok földje 5-15 hektár között váltakozott, ennyit a család munkaerejével meg lehet munkálni, így legfeljebb az aratásra, melynek elvégzése sürgős feladat, alkalmaztak részeseket.
Birtokuk felszerelése hagyományos szerszámokkal és módszerekkel általában kisebb hozamot adott, mint a gazdagparasztoké. Új szerszámok megvásárlására ritkán került pénzük, így körükben gyakran találkozunk a közös munkaeszközzel, gépekkel, melyeket együtt vásároltak, és együtt használtak. Szerencsés esetben néhányan a nagygazdák közé vergődtek fel, de nagyon gyakran visszacsúsztak az alattuk levő rétegekbe.
A szegényparasztok egy-öt hektár földdel rendelkeztek. Ez még arra sem volt elegendő, hogy a kenyérnekvalót megteremje, vagy a disznó hizlalásához szükséges kukoricát le lehessen róla takarítani, így a szegényparaszt kénytelen volt napszámba menni, részesaratást és más részes munkát vállalni, hogy családját nagyon nehezen, de el tudja tartani. Mindebben a munkában kevéske földje még inkább akadályt jelentett, mert az ott szükséges munkát is el kellett idejében végeznie. Házaik az előbbiekéinél rendszerint szerényebbek, többnyire csak kétosztatúak, berendezésük hagyományos, de ugyanakkor az olcsó gyári jellegű bútort, eszközöket a leghamarabb megvették, mert a szükség erre kényszerítette őket. A hagyományokat szívósan őrizték, különösen ami a népköltészetet illeti, mert társas összejöveteleken, közös munkákon viszonylag sokat voltak együtt, és itt a jó nótást, mesélőt mindig szívesen látták, és megbecsülték. Ezzel magyarázható, hogy a legtöbb népköltészeti emléket náluk és az agrárproletároknál jegyezték fel néprajzi gyűjtőink.
A szegény parasztok és a nincstelen agrárproletárok rendkívül közel állottak egymáshoz. A legtöbb esetben csak egy házacska, egy kis darab föld alkotta a különbséget, ami egy hosszas betegség, rossz termés esetén könnyen semmivé foszolhatott. Számuk a két háború között megközelítette az összes lakosság egyharmadát. Egy részük igyekezett a parasztság magasabb rétegeibe bejutni, de döntő többségük életmódjukban, szervezkedésükben inkább az ipari munkássághoz közeledett. Ruházkodásban, bútorzatban és sok más vonatkozásban elhagyják a hagyományos műveltséget, ugyanakkor a szellemi hagyományokat nemcsak megőrizték, hanem még gazdagították is. Embertelen sorsuk szervezkedésre ösztökélte őket. A múlt század utolsó évtizedében gyakran összetűzésbe kerültek a hatósággal, nemegyszer csendőrök, katonák verték le az urak földjének felosztására irányuló mozgalmaikat. Helyzetük sok vidéken olyan mértékben romlott, hogy az tömeges amerikai kivándorlást okozott. 1890-1914 között több mint egymillió nincstelen földmunkás keresett jobb megélhetési lehetőséget az USA-ban, és ezek nagy része soha nem is tért vissza.





A fentebb említett rétegek, csoportok a magyar falvak és mezővárosok lakosságának döntő többségét tették, de ezen túlmenően is érdemes még néhány csoportot megemlíteni. A szegényparasztok, nincstelenek közül kerültek ki a csőszök, kerülők, akiket hivatalosan mezőőröknek neveztek. Ezeket a falu közössége fogadta, és díjazásukat rendszerint természetben kapták (gabona, kukorica). Ősztől tavaszig, de különösen a betakarítás idején, kinn laktak a határban, ideiglenes kunyhóikat leveles ágból, kukoricaszárból, nádból készítették. Az Alföldön magas látófára, kapaszkodtak, hogy a nagy növésű kukoricatáblák felett is messze elláthassanak. A tolvajok vagy az elkóborolt jószág által okozott kárt - amennyiben a tettest nem tudták megnevezni - meg kellett téríteniök. Az uradalmak csőszei rendszerint a kiöregedett béresekből kerültek ki, akik csökkentett konvencióért is készségesen vállalták ezt a nehéz és felelős munkát. Míg a méhészet, vadászat az utóbbi évszázadban csak kiegészítő foglalkozásként szerepelt, addig a halászok a magyar falvakban egész éven át önálló foglalkozásként űzték azt. A földesúri vizeken általában a jobb minőségű halak kétharmadát kellett beszolgáltatniuk, míg a többivel maguk rendelkeztek. Szünetet csak aratás idején tartottak, amikor részesaratóként igyekeztek a télire való gabonát megkeresni. A halászat évszázadokon keresztül apáról fiúra öröklődött, lehetőleg egymás között házasodtak, vagy a szegényparaszti rétegekből kerestek párt maguknak, mert a gazdák lenézték őket. Egyszerű, rendszerint kétsejtű házaik a települések szélein húzódtak meg, ha módját ejthették, vízparton építkeztek, hogy minél közelebb legyenek munkájukhoz. A sok száradó vagy javításra váró háló, az Alföldön a fára futtatott kobaktök már messziről elárulta a ház lakójának foglalkozását.
A pásztorok családjai is vagy a faluban, vagy az urasági majorokban éltek, míg a családfő és a felnőtt fiúk az év nagy részét kinn a legelőn, a jószág mellett töltötték. A pásztorok a parasztokkal és a cselédekkel ritkán keveredtek, de maguk között is megtartották az egyes jószágfajták őrzői különállásukat. A pásztorok között, amikor már számadóságig eljutottak, sok jómódú akadt, akik ügyes cserélésekkel, vásárokkal, régebben lopott jószágnak a nyájba való befogadásával, jelentős vagyonra tettek szert. A legmódosabbaknak mégis a juhászok számítottak, akik a közösség vagy uradalom nyájában a sajátjukat is legeltették, részesedtek a szaporulatból és a tejhaszonból egyaránt. Ezért gyakran egészen önállósították magukat. De akármennyire vagyonosakká válhattak is egyesek, a falu közösségi életében a legtöbb esetben nem vettek részt, különállásukat hol akarva, hol akaratlanul megőrizték. A falu nyáját mindennap kihajtó pásztorok között ritkán akadt csak olyan, aki egész életére eljegyezte volna magát ezzel a foglalkozással, vagy éppen a családon belül örökítette volna azt. Legtöbbször a szegényparasztokból, agrárproletárok sorából kerültek ki, máskor tönkrement emberek átmeneti lehetőségéül szolgált, olykor idősebbek, munkából kiöregedettek vállalkoztak rá. A vasútvonalak megépítése előtt, de sokszor még azután is, a megtermelt javak szállításában döntő szerepük volt a fuvarosoknak Ezek részben a kisebb földű gazdák, részben a szegényparasztok közül kerültek ki. Az utóbbi esetben alapvető foglalkozásnak számított. Rendszerint nagy nehézséggel vett a szegény ember két lovat, szekeret, és azzal hosszabb-rövidebb távolságra szállítást vállalt. De jószágának élelmet, földje nem lévén, csak részes munkával tudott keríteni, ezért kénytelen-kelletlen az uradalomhoz fordult. Itt kaszálót kapott harmadáért-negyedéért, a sarjút feléért, de kötelezte magát, hogy ennek fejében részben ingyen, részben előre meghatározott napszámért a szálas gabona behordásában, a szemes termény vasútállomásra történő szállításában, mindig az uradalom által meghatározott időben rendelkezésre áll. Az ilyen fuvarosok nem, vagy kevésbé váltak ki a szegényparasztságból, hiszen lovuk elhullása vagy más szerencsétlenség mindjárt visszavethette őket a kétkezi munkások közé. Akadtak azonban olyan fuvarosok is, akik országrészeket, esetleg országokat összekötő utakon szállították jövet-menet az árukat. Ezeket többnyire a kereskedők fogadták meg, akik messze fekvő nagyvásárokra igyekeztek. Ezek kitűnően ismerték az utakat, a helyi körülményeket, a szállást adó csárdákat, a veszedelmeket, így munkájukat jól megfizették. Országrészenként egész falvakat tartottak számon, ahol a lakosság nagyobb része fuvarozásból élt.





A falu vezetője, a bíró különböző korokban más és más jogkörrel, feladattal rendelkezett. Amint neve is mutatja, eredeti jelentése "hatalommal bíró", de ebben az igazságszolgáltatás játszotta a legfontosabb szerepet. A magyar falvak kialakulásával egy időben már a XI. századtól kezdve találkozunk a tisztség elődjével. E korban a bíró feladata a falu rendjének fenntartása, az adó beszedése, illetve ennek elősegítése, továbbá a kisebb bíráskodás. A középkor végétől kezdve a helyi követelményeknek megfelelően falutörvényekben rögzítették az egyes települések jogszokásait, melyek megtartásáért a bíró kezeskedett. A múlt században a bíróválasztás a falu egyik legnagyobb eseményének számított, hiszen sok függött attól, hogy melyik család, nemzetség tagja szerzi meg e fontos tisztséget. A dobos már kora reggel kidobolta a választás helyét, a jelöltek nevét. A lelépő bíró bocsánatot kért azoktól, akiket hivatalába lépésétől kezdve valamilyen módon megbántott, és egyben javaslatot tett utódjára nézve. A bírót csak az elöljáróság, a tanács tagjai választották, vagy közfelkiáltással, vagy név szerinti szavazással. Az új bírónak a régi átadta a bírópálcát, a falu ládájának kulcsát és a falu pecsétjét. Ezután került sor a kisebb tisztségviselők megválasztására. Végül ünnepélyesen hazakísérték az új bírót, aki a tanács tagjait és a tehetősebb, hangadó gazdákat áldomásra hívta. Néhol a választás emlékére háza elé fát ültettek, ekkor vitték át a kalodát a régi bíró házától, ezzel jelképezvén, hogy az igazságszolgáltatás most már az ő kezébe került. A múlt század második felében országosan szabályozták a bíróválasztás menetét és a bíró jogkörét. Háromévenként választottak bírót, ekkor a járás főszolgabírája három embert jelölt. Ebből a választópolgárok a nekik legjobban megfelelőre szavazhattak. Természetesen a jelöltek a legtehetősebb gazdákból és egyben olyanokból kerültek ki, akikről a járás, a megye vezetői tudták, hogy az államhatalom érdekeit képviselik. Feladata három területre terjedt ki. A község autonóm igazgatását irányította, és végrehajtotta a tanács, az elöljáróság határozatait. Másodszor a megyei, az országos rendelkezéseknek, törvényeknek a faluban érvényt szerzett, végül egy viszonylag szűk körben bíráskodott is, mely nagyobbrészt mezei tolvajlásokra, békítő eljárásokra, kisebb birtokperek eligazítására, a rendetlenkedők meg-szabályozására terjedt ki. A bíró mellett a részfeladatok elvégzésére még más bírák is működtek, akik a kisebb kihágásokban intézkedtek, így a törvénybíró, a mezőbíró és más megbízatásokkal is gyakran találkozunk az emlékekben és feljegyzésekben. Ezenkívül már a középkortól kezdve a bíró közvetlen segítségeként a település nagyságának megfelelően 2-10 esküdtet választottak, akik közül a későbbi bírók kikerültek, hiszen már jól ismerték a falu minden ügyét-baját. Általában egynek közülük mindig a községházán kellett tartózkodnia, felvette a panaszokat, értesítette a bírót, ha annak hatáskörébe eső kérdés merült fel. Részt vett a végrehajtásokon, a szegények ügyében, segélyezésében javaslatot tett. A kisbíró a község állandó alkalmazottja, aki egész nap a községháza szolgálatára állt, ezért meghatározott konvenciót, ruházatot kapott, amit a múlt század végétől egyre több helyen pénzfizetés váltott fel. Vele hívatták a feleket a községházára, kézbesítették a végzéseket. Legfontosabb feladata a dobolás, amikor a közérdekű híreket, vásárlási felhívásokat olvasta fel a falu különböző pontjain. Minden faluban alkalmaztak éjjeliőröket, más néven bakterokat, akik ezért meghatározott konvenciót és ruhát, csizmát kaptak. Számuk legalább kettő, de nagyobb településeken több is lehetett. Szolgálatuk este lámpagyújtással kezdődött, és virradatkor ért véget. Egy közülük mindig a községházán tartózkodott, míg a többi kerülte a falut, és annak jeléül, hogy jól látja el szolgálatát, óránként kürtöt fújt meg, és verseket dalolt, illetve recitált. Feladatai közé tartozott a későn jövők, idegenek megszólítása, a kocsmák ellenőrzése, a tolvajlások megakadályozása. Az elfogottakat a községházára kísérte, és a börtönhelyiségbe zárta. Munkájával közvetlenül a bírónak tartozott elszámolni. A tűzőrök a templom tornyában éjjel-nappal vigyázták a falut, nyáron a határt is. Ha valahol tüzet észleltek, félreverték a harangot, zászlóval vagy lámpással jelezték annak irányát. A bíró, az esküdtek és az elöljáróság tagjai képviselték állami vonatkozásban befele és kifele egyaránt a községet. Megkülönböztetett hely illette meg őket a templomban, lakodalmakban és mindenféle más összejövetelen. Több falut, esetleg az egész járást érintő kérdésekben képviselték a község érdekeit. A falu gazdái között fel nem osztott különböző rendeltetésű földeket a közbirtokosság kezelte. Ezek közül különös jelentőségű volt a legelőtársulat, mellyel csaknem minden magyar faluban találkozhattunk. Amikor ugyanis a jobbágyfelszabadítás megtörtént, akkor a földesúr a legelőt - már ahol adott - egy tagban szakította ki a földdel rendelkező jobbágyok számára. Ezt nem osztották fel, hanem az egykori jobbágyteleknek megfelelően legelőrészeket állapítottak meg belőle. Ebből mindenki szántóföldje nagysága szerint részesült, és ennek megfelelő mennyiségű állatot hajthatott ki legeltetni. Az egykori zsellérek, a későbbi szegényparasztok és agrárproletárok így elestek a legeltetés lehetőségétől, illetve helyenként magas bért kellett azért fizetniök. A társulat tagjai a legelő fenntartására, a kutak tisztítására, különösen pedig a pásztorok bérére bizonyos évenkénti pénzösszeget adtak össze. Ebből fizették az öreggazdát, akit később elnöknek mondtak, továbbá a legelő-, illetve pusztagazdákat, akik a legeltetés rendjére közvetlenül felügyeltek. Emellett még pénztárost és a legelő nagyságának megfelelően háromévenként több bizottsági tagot választottak. A legelőtársulat az év végén a legalkalmasabbnak ígérkező jelentkezőkből választotta ki a pásztorokat, akik fizetésükön kívül minden jószág után meghatározott természetbeni járandóságot kaptak a tulajdonosoktól. Az erdőbirtokosság végső formája ugyancsak a jobbágyfelszabadítás után alakult ki, amikor a földesúri és a paraszti erdőket elkülönítették egymástól. Az utóbbiakat is egyben tartották, mert ezt az állam is szorgalmazta, hiszen ahol szétosztásuk megtörtént, az csakhamar az erdők teljes pusztulásához vezetett. A részesedés arányát a földbirtoknak megfelelően osztották fel, amit később attól függetlenül is lehetett adni-venni. Az ilyen erdőjog a kitermelés hasznában való részesedést, illetve ennek megfelelő természetbeni juttatást biztosított a tulajdonosnak. Az erdőbirtokosság élén az elnök, korábban erdőbíró állott, aki a gazdák segítségével, de mindig a többség határozata alapján döntött a kitermelésről, az újratelepítésről, a különböző hozzájárulások mennyiségéről. Munkájukat az állam, az erdőigazgatási szervek ellenőrizték és irányították, de ennek ellenére ezek az erdők nemigen érték el az államiak és földesúriak szintjét.





A fentiekben láttunk néhány olyan munkaformát, melyet pénzért, részesedésért végeztek az uradalmi vagy paraszti birtokokon. Megismertük a családon belüli munkaszervezetet és annak irányítását. A falu életében ezenkívül a közösség érdekében végzett vagy az egymást segítő és kölcsönösségen alapuló munka is nagy szerepet játszott. Ezek többségéhez valamilyen mulatság és áldomás is kapcsolódott, ami sok esetben a munkát és a szórakozást egyesítette, a részvételt pedig vonzóvá tette.
A falu, a közösség számára végzett munka tulajdonképpen valamennyi résztvevő számára hasznos. Ezért többnyire saját kosztjukon végezték azt, legfeljebb a befejezéskor a falu vezetői kínálták meg a résztvevőket egy kis itallal. Az ilyen munkákban általában férfiak vettek részt, így Székelyföldön, de máshol is, ha a farkasok nagyon elszaporodtak, és sok kárt tettek a jószágban, akkor hajtóvadászatot indítottak ellenük, melyen a falu férfilakossága botokkal, fejszével, lőfegyverrel felszerelkezve egész nap űzte a vadat, amíg csak el nem ejtették, vagy a szomszéd határba nem kergették.
Hasonló közös munkának számított a legelők karbantartása. Kora tavasszal a férfiak kivonultak a vakondtúrások elegyengetésére, a bokrok, száraz szúrós gyomok kiirtására, a kutak, vályúk megjavítására, hegyvidéken a források kitisztítására. Mindenki maga vitt ennivalót, csak az italt adta az elöljáróság vagy a legelőtársulat. Hasonlóképpen történt a tavaszi időszakban a mezei utak, a mezsgyék karbantartása is.
Sok helyen a falu, az egyház is rendelkezett kisebb-nagyobb földterülettel, ezeket közösen művelték meg, és a betakarítást is együtt végezték. A hasznot pedig a közös kiadásokra fordították. Hasonló volt ehhez az is, amikor a papnak, az elöljáróknak természetben juttatott földet a falu közössége munkálta meg, de a betakarításról már a használónak kellett gondoskodnia. Az ilyen tisztségviselőknek végzett munka esetében illett a résztvevőket élelemmel és itallal megkínálni.
Ezeknél elterjedtségben, gazdasági és társadalmi jelentőségben sokkal fontosabbak a kölcsönös segítségben végzett munkák. A segítség elnevezésen kívül a keleti nyelvterületen kalákának, máshol móvának, kocetának is nevezik az ilyen összejövetelt. Számos és a gazdasági élet szinte minden területére kiterjedő formái közül csupán néhányat említünk meg.
A házépítő kaláka az ország minden területén általánosan elterjedt, és sok helyen ma is gyakorolják. Az alapanyag összehordását fuvarral segítik, majd mikor a gazda jelzi a munka megindulását, akkor elsőnek azok jelennek meg, akik az alap ásására vállalkoztak. Mikor ezzel a munkával elkészültek, áldomásra kerül a sor. Ezután a falak felhúzását, a tetőszerkezet felrakását végzik, majd ezek befejezésekor a munkát végzők bokrétaünnepséget tartanak, mely manapság még a városi építkezéseken is él. A gazda közben szorgalmasan jegyzi a résztvevők nevét, mert tudja, hogy ugyanannyi napot neki is vissza kell szolgálnia. A teljes befejezés után kerül sor a legnagyobb áldomásra: a házszentelésre, melyre a segítők hivatalosak. Ennek étrendjén legtöbbször paprikásnak, tokánynak elkészített sertéshús szerepel, mely után jólesik a borozgatás. Ilyenkor nemcsak a nóta, hanem az áldáskérő felköszöntések sem maradnak el.
A Székelyföldön a ház, illetve a csűr földjének megszilárdítására tartották a csűrdöngölő kalákát, melyen inkább a fiatalság vett részt. Nótaszóra lassú, ütemes taposással a helyiség minden részét végigjárták, és az elsimított talajt igyekeztek minél szilárdabbá tenni. Ebből a mozgásból alakulhatott ki a székelyek egyik ismert tánca, melynek neve megőrizte eredetét: csűrdöngölő.
A mezőgazdasági munkák közül sokfelé, így többek között Kalotaszegen a széna gyűjtését, betakarítását végezték kölcsönös segítséggel, ilyenkor az egész falu kivonult, és sorra vették a résztvevők kaszálóit. A férfiak vágták a füvet, míg az asszonyok gyűjtötték, majd forgatták a szénát. A boglyák összerakása, végül beszállítása ismét a férfiak kötelességei közé tartozott.
A földművelésben a trágyahordástól elkezdve sok munkát végeztek közösen. A trágya kihordása szekérrel történt. Előbb az egyik, majd a másik udvarból szállították ki, ahol egyaránt megvendégelték a résztvevőket. Hegyes vidékeken háton cipelték fel a meredek oldalakra a trágyát, ahol ez a munka az előzővel ellentétben inkább az asszonyok feladatai
Az aratásnál csak a kisebb birtokokon segítettek egymásnak. Székelyföldön a legutóbbi ideig szokásban volt az ún. aratókaláka. A gazda már előző napokban megszólította a kiszemelteket, akik közösen vonultak ki a földekre. Egész nap, de nem erőltetett munkával arattak, és ételről-italról a gazda gondoskodott. Este a háznál meleg vacsora várta a résztvevőket, akik néhány óráig együtt maradtak, táncoltak.
A nyomtatást, cséplést, a krumpli és a kukorica betakarítását a kender és len feldolgozásának csaknem minden fázisát közös munkával is végezték, melyben a megvendégelés és a mulatság mindenkor jelentős szerepet kapott. Sok esetben ez utóbbi jelentette annak értelmét és fontosabb részét.
Így a Dunántúl nyugati részében a lányok szőlőőrzéséből a munka már csaknem teljesen hiányzott. A szőlő érésének kezdetén a lányok a szőlőkbe vonultak, és kiabálással, nótával riasztották a madarakat. A nóták között gyakran párosítók is elhangzottak, amit a közelben hallgatózó legények szívesen vettek, hiszen ebből kiderült, melyik lánynak kihez húz a szíve. A Sárközben a lányok a vasárnapi istentisztelet után sorokban vonultak ki a szőlőbe, melynek kapujáig a legények is elkísérhették őket. Ettől kezdve senki sem léphette át egy hétig a szőlőskertek határát. Minden lány élelmezéséről a kiválasztott legény gondoskodott. Ez alkonyattájt megrakta a kosarát a következő napi ennivalóval. Ezt a kapunál vagy az ároknál átadta a várakozónak, akitől rövid beszélgetés után el kellett válnia.
A segítséggel végzett munkának egy másik ágazata már nem az egyenlőségen alapult, hanem az igaerőt, a jobb gépet biztosította a rászorulóknak. A szegényparasztok többsége nem rendelkezett lóval vagy szarvasmarhával, így földjét maga nem tudta megszántani. Ezt valamelyik gazda, esetleg fuvaros végezte el, melyért négy-hat gyalognapszámot kellett katasztrális holdanként szolgálni. Ugyanígy hordták be a terményeket, ami különösen nagy terhet rótt a szegényparasztok tömegeire. Ilyen esetben már szórakozásról, megkínálásról nem esett szó. Mikor az első kézzel hajtott tisztítórosták kezdtek elterjedni, akkor ezeket vállalkozók vásárolták meg. Úgy kölcsönözték őket, ha az illető meghatározott mennyiségű gabona megtisztításáért egy vagy több napot kézi munkával szolgált.





A búcsú ótörök származású magyar szó, már az átadó nyelvben "felmentés, bűnbocsánat" jelentést is magába foglalt, mely a középkortól kezdve a magyarban "búcsújárás, vallási ünnep" jelentéssel egészült ki. Ilyen formában alakította ki azt a katolikus egyház, bűnbocsánatot hirdetve a résztvevőknek, de sok esetben kereszténység előtti vonásokat is felfedezhetünk benne. A pogány magyarok maradékai a XI-XII. században az erdők mélyén, sziklák és források mellett hódoltak ősi szokásaiknak. A források tisztelete tovább is megmaradt, és az egyház - mint mindenütt Európában - igyekezett a csodatevő erejükbe vetett hitet növelni. Az ilyen források körül a legendák egész sora alakult ki, mely rendszerint Jézushoz és Máriához kötődött, így Székelyföldön nagy hírre tett szert a Szent Anna-tó körül tartott búcsú, de számos forrás mellett is minden évben megjelentek a zarándokok (Székelyudvarhely, Olasztelek, Esztelnek stb.), akik a víztől gyógyulást reméltek. A Palócföldön Mátraverebélyen, Hasznoson egészen a legutóbbi időkig a forrásokhoz járultak a messze földről odazarándoklók. A bakonybéli forrás csodatevő erejéről is legendák keringtek. Az egyház ezeken a helyeken többnyire kápolnát emelt, és a hiedelmeket megpróbálta a saját céljainak megfelelően átformálni.
A búcsúk máshol egy-egy templomban elhelyezett csodatevőnek tartott képhez, szoborhoz kapcsolódtak. Ilyennek tartották különösen a görög katolikusok Máriapócsot, a szegediek Radnára zarándokoltak. Dél-Dunántúl az andocsi búcsú emelkedett a legnagyobb hírre. Híres zarándokhely volt Szegeden az alsóvárosi templom, melynek Fekete Mária-képéhez minden augusztusban az innen kirajzott telepesek 30-40 kilométerről gyalog zarándokoltak. A csíksomlyói búcsún Székelyföld csaknem egész katolikus lakossága részt vett. Zászlók alatt, énekelve, sokszor napokig vonultak a szent helyre, ahol a falu lakosai ingyen, legfeljebb csekély díjazásért szállásra-kosztra fogadták őket. Helyenként a templomban alvás szokása is megőrződött, azt tartván, hogy álomban a gyógyulás, a csodatevés méginkább megtörténhet. A búcsúhoz azonban nagyon sok világi elem kapcsolódott, így nem egy helyen leányvásárnak is számított, ahol a leányok teljes kelengyéjükkel jelentek meg. A kereskedők sátrakat állítottak fel, ahol emlék- és kegytárgyakat, de sokszor ruhaneműeket is lehetett vásárolni. A mutatványosok, a körhintások éppen úgy hozzátartoztak a búcsúhoz, mint a kocsmák, italmérések és a bálok. Míg az idősebbek, betegek igyekeztek a templomban megérinteni, megcsókolni a csodatevő szobrot, képet, addig a fiatalabbak elsősorban a szórakozásra gondoltak.
Egy-egy falu búcsúja a templom szentjének névnapjához kötődött ezek az összejövetelek még több világi elemet foglaltak magukba. Idegenek rendszerint csak a szomszédos falvakból jöttek, mert ez a mai napig elsősorban a falu ünnepe, melyre igyekeznek azok is hazajönni, akik más faluba, esetleg más országrészbe származtak el innen. A családok és a falu egész közössége találkozik ezeken az összejöveteleken. A vallási jelleg elhomályosulását az is mutatja, hogy az ilyen búcsúkon a vendégeskedésben a falu protestáns lakói is részt vesznek. A templom felkeresése elsősorban az idősebb korosztályra korlátozódik.
Búcsúhoz hasonló összejöveteleket a protestánsok is tartottak, ezek rendszerint egy-egy jeles történelmi vagy más évfordulóhoz kapcsolódtak, így a debreceni polgárok minden évben azon a napon vonultak ki az úgynevezett Nagyerdőbe, amelyiken asszonyaikat, leányaikat sikerült a török janicsárok kezéből kimenteniök. A székely unitáriusok ilyen népünnepe az új kenyér megszegésével esik egybe, máshol azt a napot tartják ünnepként, amikor a jobbágyság megszűnését kidobolták.
Míg a különböző jellegű búcsúknak alapindításuk egyházi, és ahhoz kapcsolódik több-kevesebb világi elem, addig a piacok és vásárok elsősorban kereskedelmi jellegűek, de ugyanakkor társadalmi, műveltségcserélő jelentőségük legalább olyan értékű. Egy-egy vásár vonzási körzete bizonyos néprajzi jelenségek előfordulásával is egybeesik.
A piac és a vásár között a magyar szóhasználat különbséget tesz, mert a kettő más-más fogalmat takar. A piac az olasz piazza, "tér" átvétele, és eredeti jelentése is azt mutatja, hogy a város főterén viszonylag gyakran, esetleg hetenként tartott kisebb árusításról van szó. Ilyenek már a középkorban is lehettek, és erre utalnak azok a város- és falunevek, melyek a hét valamelyik hétköznapjából származnak: Tardoskedd, Csíkszereda, Csütörtökhely, Péntekfalu, Szombathely stb. A vásár honfoglalás előtti iráni jövevényszó, mely ugyancsak gyakran előfordul a magyar helységnevekben: Kézdivásárhely, Marosvásárhely, Hódmezővásárhely, Asszonyvására, Martonvásár stb. A vásár szóból származik a magyar vasárnap, mely lényegében a vásár napját jelöli. Az egyház az egész középkoron keresztül, de későbben is küzdött a vasár- és ünnepnapokon tartott vásárok ellen. Sok helyen megelégedtek azzal, hogy csak az istentisztelet előtt nem volt szabad árusítani, Erdély egyes részein egészen a legutóbbi időkig tartottak vásárokat vasárnap is. Az országos vásárok másik két elnevezése annak két jellegzetességét emeli ki: a sokadolom azt bizonyítja, hogy ezeken nagy területről nagyon sok ember gyűlt össze; a szabadság arra utal, hogy itt az árusítás, vétel a mindennapi árusításnál kötetlenebb formában történhetett.
A piac és a vásár a mai napig kimutatható azoknak a településeknek a formáján, ahol az nagy szerepet játszott. Eredetileg a piactér a város középpontjában, rendszerint a templom körül helyezkedett el. Ennek megfelelően kisebb-nagyobb tér alakult ki. A sok példa közül elég csak néhányat említeni. Kézdivásárhely, Kolozsvár, Hódmezővásárhely, Kecskemét, de még Budapesten az egykori szénapiacok helyén Pesten és Budán egyaránt teret találunk (Széna tér, a mai Kálvin tér). Máshol a piac nem téren, hanem egy központi széles utcán talált helyet, ahol annak két oldalát foglalták el az árusok, hogy középen szabadon lehessen közlekedni. Ilyen Debrecen főutcája, melyet sokáig Piac utcának neveztek. Akár tér, akár utca a piac, illetve a vásár helye, azt az üzletek, kocsmák, fogadók sora veszi körül, és ez a legtöbb esetben a város vagy falu kereskedelmi, de igazgatási központja is.
Piacot mezővárosokban a hét csaknem minden munkanapján tartottak, nagyobb helyeken akár a város különböző pontjain egyszerre többet is. Itt is, éppen úgy, mint a piactartási joggal rendelkező falvakban, egy meghatározott napon tartják a fő piacot, mégpedig a legtöbb helyen egészen a legutóbbi időkig a település valami központi helyén. Kitelepítésük csak az utóbbi évtizedekben indult meg. Az ilyen hetipiacokra a településről vagy a közvetlen környékről aprójószágot, zöldséget, gyümölcsöt, kisebb mennyiségben gabonát, lisztet, szalonnát és más élelmiszereket hoztak fel. Ezeket az állandó árusok, a kofák kecskelábú asztalokon árulták, míg az alkalmi árusok csak a földről kínálták portékájukat. A helyi fazekas, bognár és más kézműves is kipakolt ilyenkor. A hetente többször ismétlődő piacokon állandóbb jellegű bódékat is emeltek, melyekben már kereskedők ruhaneműeket, bazári dolgokat is árultak. A nagyobb mennyiségű gabonából csak mintát hozott az eladó, és amennyiben a vásárlónak az minőségben és árban egyaránt megfelelt, úgy a háznál kötötték meg az egyezséget.
A piacok egyben a szabad munkaerő eladásának is lehetőséget szolgáltattak. Egy-egy kisebb részen ácsorogtak a munkát vállaló napszámosok, ezt nevezték .,emberpiacnak" vagy .,köpködőnek". A gazdák itt fogadták fel egy vagy több napra a napszámosokat. Ha már 7-8 óráig nem akadt helyük, akkor a munkát keresők eloszlottak, hiszen akkor aznap nem állhatták volna munkába. A piacok rendjére a piacbíró vigyázott, aki a korábbi századokban a helységtől bérelte a helypénzbeszedés jogát. Az utóbbi évtizedekben ezt a hivatalos helypénzbeszedő végzi.
A legjelesebb, legnagyobb vásárok, országos vásárok rendszerint olyan területeken alakultak ki, ahol különböző jellegű nagytájak, vidékek találkoztak, így a középkorra visszanyúló vásárokat találunk az Alföld és a hegyvidék érintkezésénél. Itt is elsősorban azokban a mezővárosokban, melyek jelentős iparral rendelkeztek, így vált híressé a debreceni, a gyulai, a szatmári, nagyváradi vásár, mely nemcsak egész országrészeket mozgatott meg, hanem nagy távolságból, nemegyszer külföldről is jöttek szekérrel a kézművesek és árusok.
A vásáros helyek általában a középkortól kezdve évenként négy vásárt tartottak. Ezek minden évben lehetőleg ugyanarra a napra estek. Ezt a helyi körülmények befolyásolták, de régen a város védőszentjének napja nem maradhatott ki közülük. Lényegében azonban a vásárok a gazdasági élet rendjéhez alkalmazkodtak. Ilyen szempontból Erdéllyel kapcsolatban az utóbbi évek kutatása megállapította, hogy az év folyamán kiemelkedő vásározási időszakok alakultak ki: egy tavaszi időszak, április-május hónap, amikor elsősorban a jószág cserél gazdát, mielőtt azt a legelőre hajtanák. Június vége, július eleje lényegében az aratásra történő felkészülés időszaka, az ehhez szükséges dolgokat szerezték be. Szeptember és október a termelvények, állatok eladása, vásárlása a teleltetés előtt. A téli ruhaneműek beszerzésére december első felében került sor. A felsoroltak közül a legnagyobb jelentőségűek mennyiségben is a tavaszi vásárok.
A vásárok már korán két különálló részre tagolódtak. Rendszerint a városok belsejében tartották a legutóbbi időkig a kirakodó vásárt, mely ha a téren nem fért el, akkor a szomszédos utcákra is kiterjedt. Itt elsősorban a kézművesek, közelebbről vagy messze földről ideszekerező kereskedők árulták mindazt, amire a falvak, mezővárosok lakosságának szüksége volt. A vásárt olyan ünnepnek tartották, melyen nemcsak a közigazgatás, hanem az iskolák is szüneteltek, hiszen ilyenkor szerezték be a gyerekek számára a legszükségesebb ruhaneműeket. A termény- és állatvásár már a középkorban is többnyire a településen kívül kapott helyet, hiszen a rengeteg állat nem fért volna el a belső területen. Ide a település és a kisebb vagy tágabb környék lakossága hozta el mindazt a termelvényt, jószágot, melyet értékesíteni akart, és a pénzen a kirakodó vásáron mindjárt beszerezhette a számára szükséges árukat. Mindennek lebonyolítására természetesen idő kellett, ezért a legjelesebb nagy vásárok két-három napig is tartottak.
A kirakodó vásárok helyét a település vezetői jelölték ki, és az árusoktól pénzt szedtek. Régebben általában érkezésük sorrendjében foglalhatták el a jobb helyeket, de már az utóbbi századokban az azonos kézművesek, árusok egy helyre települtek, ami a vásárlást, az árak összehasonlítását nagyon megkönnyítette. Itt a sorrendet vagy sorshúzás útján, vagy a régi mód szerint az érkezés sorrendjében egymás között állapították meg. A nagyobb kereskedők sokszor előreküldtek egy embert, hogy az a legjobb árulási lehetőséget biztosítsa.
A többnyire szekérrel közlekedő kézművesek, árusok már a vásár napját megelőző délután vagy este igyekeztek megérkezni, és azonnal hozzákezdtek a favázú ponyvasátor felállításához. Ezek elején helyezkedett el az asztal, melyre a kisebb árukat rakhatták, míg a nagyobbak a sátor hátsó részében foglaltak helyet. A sátort éjjel-nappal őrizni kellett a tolvajoktól, ezért a gazda vagy valamelyik segédje ott is aludt, míg a szekeret az egyik fogadó, szállás vagy régi ismerős helyi lakos udvarába állították be.
A vásárok fontos összejöveteli jellegét mi sem mutatja jobban, mint az a tény, hogy az ott megjelenők többsége sem eladni, sem vásárolni nem kívánt. Csak azért jött el, hogy ismerősökkel, barátokkal, távolabb élő rokonokkal találkozzék, az árak kérdésében tájékozódjék. De még az ilyeneknek sem illett ajándék, ún. vásárfia nélkül hazatérniük, ami gyereknek, asszonynak egyaránt kijárt. A gyerekek többnyire bugylibicskát, fütyülőt, cukorkát, mézeskalácsot, gyerekjátékot kaptak, míg az asszonyok, lányok számára kendőt, ékszert, olvasót, perecet, pogácsát vásároltak. Az ezeket árulók többnyire a vásár középpontjában helyezkedtek el, hangos szóval, nemegyszer versekkel kínálták árujukat. Rendszerint itt járkáltak a mozgó árusok, akiket bosnyákoknak, hívtak még akkor is, ha más nemzetiséghez tartoztak. Nyakba akasztható tálcájukon ékszerek, bicskák, tükrök, láncok, néha órák csábították a vásárlókat.
A vásárokban legrangosabbnak a különféle ruházati cikkek árusai számítottak. Ezek közül különösen a céhes és a parasztszűcsök, akik rövid és hosszú bundát, subát egyaránt árultak. A gubások asszony-, férfi-, gyerekgubát kínáltak. A szabók elsősorban a posztóból készült ruhaneműekkel, teljes öltönyökkel érkeztek. A csizmát a rudas- és sátoroscsizmadiák egyaránt ajánlgatták. Az előbbiek nem vertek sátrat, csak rúdra akasztva árultak, így náluk valamivel olcsóbban lehetett vásárolni. A papucsosok többnyire földre rakták áruikat, akárcsak a fazekasok. A kalaposok, sapkások sátrát is sokan látogatták, hogy a kornak, időjárásnak megfelelő fejvédőre alkudjanak. A kirakodó vásár szélén húzódott meg az ócskás piac, ahol a használt ruhaneműek cseréltek gazdát.
Az asztalosok jelentős helyet foglaltak el a kirakodó vásárokban. A szobaberendezéshez szükséges valamennyi bútordarabból a környék ízlésének megfelelőt rakták ki. Mégis legtöbbet a ládából adtak el, hiszen ebből kellett minden házban a legtöbb, és a földön állva ez romlott leghamarabb. Ágyat, asztalt, lócát már ritkábban vettek, hiszen azok két emberöltőt is kibírtak. A kötelesek, szíjgyártók az állatok befogásához szükséges kötőfékeket, szerszámokat, kantárokat kínálgatták. A rézárusok, edényesek rendszerint egy sorban árultak.
A vásár nemcsak az anyagi, hanem a szellemi szükségletek bizonyos fokú kielégítését is ellátta, így a könyvkereskedők többnyire saját kiadású könyveiket kínálták. Ezek között legnagyobb keletje az imakönyveknek, a regényes történeteknek, de mindenekelőtt a kalendáriumoknak volt. Hiszen nemcsak érdekes cikkeket, elbeszéléseket közöltek, hanem a várható időjárást is megjósolták, tartalmazták a nagy vásárok helyét és idejét. Konkurenciát jelentettek számukra azok az árusok, akik nem sátorban, hanem csak a földön, ponyván árulták betyárokról, rablókról, hősökről szóló portékájukat, amiért is a magyar nyelv a könyvek e kategóriáját ponyvairodalomnak, ponyvának nevezi. Ezek között külön hely illette meg a históriásokat, akik valami elképzelt vagy megtörtént, esetleg aktuális eseményt: rablást, gyilkosságot verseltek meg. Ezt valamelyik vidéki nyomdában kinyomtatták, és a vásárokon, abból részleteket felolvasva árusították.
Bizonyos mértékig ezek elődei a képmutogatók, akik egy-egy történetet képekben ábrázoltak, és mindegyiket hosszabb-rövidebb verssel mutatták be a nézőknek, akiktől ezért körbejárva egypár fillért kaptak. Néhány újabb kori balladánk eredetét össze lehet kapcsolni a képmutogatók működésével. Az erdélyi és egyes nyugat-dunántúli vásárokon az üvegfestők is megjelentek, akik inkább az egyházi tárgyú festményeket árulták. A falvédők művészieden ábrázolásai nagyban hozzájárultak a népi díszítőművészet egy részének a múlt század végétől megindult elsekélyesedéséhez.
A mutatványosok, komédiások többnyire a vásár egy meghatározott részét foglalták el. E környékről a körhinták szinte sohasem hiányoztak. Ezeket a gyerekek hajtották, és fizetség fejében négy-öt menet után egyszer maguk is felülhettek. A cirkusz is úgy igyekezett, hogy lehetőleg már a vásárt megelőző nap felverje sátrát, és hangos zeneszóval bejárván a települést, a figyelmet felhívja megérkezésükre. A medvetáncoltató maga vezette orrba fűzött karikán állatát, mely trombitaszóra, többnyire kelletlenül, tánchoz hasonló mozdulatokat végzett. A planétások, a csíziósok papagájjal vagy tengerimalaccal húzattak ki egy-egy cédulát a dobozból, amiből az erre pénzt áldozó megtudhatta múltját, de még inkább jövőjét.
A terményvásárok közül elsősorban a gabonavásárok a legjelentősebbek, melyekre ősszel került sor, de tavasszal is adtak el, mert aki tartani tudta, az magasabb árat érhetett el. Ezeknek többnyire külön helyet jelöltek ki, ami a Búza-piac elnevezésben sok helyen napjainkig megőrződött (Brassó, Miskolc, Nyíregyháza stb.). A szekéren szállított gabonászsákokba a vevő jó mélyen beletúrt, mert felülre sokan a legszebb, legtisztább szemeket öntötték. Ha a vásárt megkötötték, akkor a vevő a maga szekerére rakta a zsákokat. Ha helybeli volt, akkor az eladó haza is vitte, amikor egy kis megvendégelés nem maradhatott el. A termények közül a széna-, gyapjú-, nád- és egyéb vásárok számára külön helyet állapítottak meg.
Az állatvásárokat a település alatt rendszerint körül is árkolták, hogy a jószág megvadulva ne tudjon szétszéledni. A baromvásárteret még tovább is osztották: külön helyet biztosítottak a szarvasmarhának, a lónak, a juhnak és a sertésnek, mert ezek nem fértek meg együtt. A jószágot lábon hajtották, egyes állatokat vezettek, míg a kismalacot, a hízott disznót szekéren szállították, olyanformán, hogy annak tetejét befedték. A vásártér szélén cédulaházat építettek, melyben a jószág eladásával kapcsolatos írásbeli eljárásokat végezték. Itt többnyire egy kovácsműhely is akadt, itt telepedtek meg a lacikonyhások, itt árulták a szekereket, télen a szánokat, a mezőgazdasági szerszámok (eke, borona, villa, gereblye stb.) készítői is itt tudták legkönnyebben értékesíteni áruikat.
A hegyvidékeken, a pusztákban tartott állatvásárok legfőbb látogatói a pásztorok voltak, ahol azok családostul jelentek meg, hogy leányaik lehetőleg pásztorokkal ismerkedjenek, és azokhoz menjenek férjhez. Az Elek-, Illés- és Vendel-napokon tartott vásárok egyben pásztorünnepségeknek is számítottak, ahol a mulatozás, táncolás a késő éjszakába nyúlt. A Mihály- és Dömötör-napi állatvásárokon fogadták a pásztorokat, akik ilyenkor vették meg májuk számára a pásztorkészségeket, a hiányzó ruhadarabokat vásárolták vagy cserélték a botokat, ostorokat.
A jószág nagy távolságra történő hajtása ismereteket, nagy rátermettséget igényelt. A hajcsárok a múlt század végéig az állatkereskedés fontos személyei voltak, de ettől kezdve egyre inkább kiszorította őket a vasút. Tudományuk családon belül apáról fiúra öröklődött, s köztük is különböző rétegek alakultak ki. A szegényebbek egész életükben csak másnak szolgáltak, a kereskedők által megvásárolt jószágot hajtották gyakran több száz kilométernyi távolságra. Mások egy kis tőkére téve szert, maguk vásároltak, és a jószágot így nagyobb haszonnal adhatták tovább, mert mindig pontosan tudták, melyik vásárban lehet azt magasabb áron értékesíteni. Egy nap harminc kilométeres utat is megtettek, közben állandóan vigyázni kellett, hogy a jószág kárt ne tegyen a vetésben, kerítésben, ugyanakkor meg kellett védeni a ragadozóktól, tolvajoktól, szegénylegényektől. A csárdák általában a marhahajtó utakon úgy helyezkedtek el, hogy a köztük levő távolságot egy nap alatt meg lehessen tenni. Itt sokszor még karám is akadt, mely védte a jószágot az elkóborlástól, de a hajtok mégis állandóan éberen vigyáztak, mert sohasem tudták, mikor, honnan jön a baj.
A vásárok jellegzetes alakja a cigány kupec, aki elsősorban lovakkal foglalkozott. Adott-vett, sokszor megbízásokat látott el, vagyis más számára vásárolt. Ezek általában csapatosan jártak, kitűnően ismerték a lovak tulajdonságait, pontosan tudták azok értékét, és mindig felmérték, hogy a megvásárolt állatot kinek és milyen célra tudják továbbadni. A cigány kupecek összedolgoztak, és igyekeztek az árat lenyomni. Ha meg eladtak, különböző praktikákkal, eljárásokkal próbálták a vevőt megtéveszteni.
A vásárban mindenre alkudni kellett, csak a meggondolatlan ember adta meg a kimondott árat, hiszen ahhoz az eladó hozzászámította az engedményt is. Az áru tulajdonosa mondta meg először, hogy mire tartja, amit értékesíteni akart. Erre a vevő többnyire nem válaszolt, ezzel is jelezve, hogy azt nagyon soknak tartja. Továbbment, de ha szemet vetett az árura, akkor újra visszakanyarodott. Ha az eladó megismerte, akkor kérte, hogy ígérjen valamit. Ha ez megtörtént, megindult az alkudozás, melyet többen is figyelemmel kísértek. Ez egészen addig tartott, amíg közel nem kerültek egymáshoz. Ilyenkor a különbözetet többnyire megfelezték, és kézfogással létrejött az alku.
A jószág eladásakor mindig, nagyobb mennyiségű termény értékesítése esetében gyakran áldomásra is sor került, amit az eladónak kellett állnia. Az áldomásivásnak mély történeti gyökereit lehet kimutatni, így Anonymus, a XII. század magyar krónikása is megemlékezik azokról a nagy áldomásokról, melyeket a magyarok egy-egy győzelem után tartottak.
A vásári áldomásokhoz olyan hely kellett, ahol le lehetett ülni, meg lehetett pihenni. Ezek voltak a magyar vásárokban a lacikonyhák, melyek többnyire kisebb-nagyobb sátrakban a vásár szélén húzódtak meg. Itt sült húst, kolbászt szolgáltak fel a vendégnek, amihez különböző minőségű bort is rendelhetett. Az ilyen konyhában rendszerint a gazda és a felesége sütött-főzött, szolgálta ki a vendégeket. A lacikonyhás a szegényebb emberek közé tartozott, akinek csak olyan felszerelésre telt, amivel nagyjából egynapi járásnyira a vásárokat járhatta a saját, de többnyire fogadott szekéren. Általában átmeneti foglalkozásnak tekintették, és arra törekedtek, hogy egy kis pénzt összekuporgatva egy csárdát, kocsmát béreljenek, vagy a későbbiekben örök áron megszerezzenek.
A vásárokban a vendégfogadóknak, kocsmáknak, szekérbeállóknak is jelentős szerep jutott. A szekerekkel az udvaron levő, lábakon álló hatalmas szekérszínekbe álltak be. Ha hely akadt, a lovakat az istállóba kötötték, ahol a hozott abrakot ették, vagy a vendéglős emberei látták el azokat mindennel. A kocsmában a cigány reggeltől estig játszott, és állandóan hordták a meleg ételt, míg mások a rendelt bor mellett tarisznyából eszegettek. Sok helyen a vendégbarátság egész rendszere alakult ki. A vásárosok mindig ugyanazon a helyen szálltak meg, jó barátságot kötöttek. A mezővárosokban, ahol a falusi gyerekek középiskolában tanultak, a vásárra mindig megjelenő szülőket a gyerekek szállásadói fogadták. A vendéglátók fáradságát magukkal hozott bőséges mennyiségű ennivalóval igyekeztek meghálálni.
A vásárok elsőrendű funkciója kétségtelenül a munkamegosztás következtében létrejött termékek kölcsönös kicserélése. De legalább ilyen jelentőségű műveltségbeli hatása is. így különböző vidékek áruinak kicserélődésével nagy területek között kiegyenlítődés jöhetett létre a viseletben, de nem egy esetben a munkaeszközökben is. Itt új hírekhez jutottak a vásárosok, egy-egy jeles esemény versben való megörökítését szóban és írásban egyaránt megismerhették. Könyvekhez juthattak, megvásárolták a kalendáriumot, a parasztság hosszú időn keresztül egyik legfontosabb szellemi táplálékát. A vásárok, akárcsak a búcsúk, a többé-kevésbé egymástól elkülönülő népcsoportok, olykor más nyelvű nemzetiségek találkozóhelyeiként az anyagi és szellemi műveltségjavak kicserélésében egészen a legutóbbi évtizedekig rendkívül nagy szerepet játszottak.






Folklórizmus és folklorizáció, átmeneti formák, a folklór hordozói


A munkamegosztás és az osztályok kialakulása óta a folklór és a hivatásos művészetek is elkülönülten, de állandó kölcsönhatásban élnek egymással. Amíg hivatásos művészetek fejlettebbek, hatékonyabbak, kifejezők és újjáteremtők, addig a folklór ezek alatt él, sok szempontból korlátozott és esztétikailag sem teljes, inkább megismerő és ábrázoló. A hivatásos művészetek fölénye miatt születhetett például az a nézet, miszerint "...a nép nem alkot, csak utánoz. Az uralkodó osztálytól szerzett javakat pedig elrontja (széténekli)." E nézet alapja a hivatásos művészetek térhódítása, aminek velejárója a folklór hanyatlása. Viszont megjelenik két ellentétes, ám egymást kiegészítő folyamat, a folklorizáció és a folklórizmus.
A folklorizáció (népivé válás, befogadás): hivatásos művészek alkotásainak, ill. egyes elemeinek elterjedése a nép körében, melyekre érvényesek lesznek a folklór törvényszerűségei (szerzőtlenség, változatok, szájhagyományozódás)
A folklórizmus (népiesség) az előző folyamat ellentéte, melynek során a folklór egyes termékeit, formáit a hivatásos művészetekbe emelik, és ott felhasználják. Két korszakban jelentkeztek erősen ezek a törekvések; a XIX.- és XX.- században.

XIX.- századi törekvések: E romantikus irányzat a népi kultúrát a nemzeti kultúra alapjának tekintette, ihletet merített a népköltészetből, ennek az irányzatnak köszönhető a népművészet iránti kutatások elindulása.
- a romantikus antikapitalista szembefordul a polgári fejlődés irányával.
- a reformer, mely a társadalmi felszabadítással együtt képzelte el a felemelkedést, kulturális egyesülést: "Ha a nép uralkodni fog a költészetben, közel áll ahhoz, hogy a politikában is uralkodjék."-Petőfi.
XX. századi törekvések: A neofolklorizmus a megunt hivatásos művészeti formák népi elemekkel való felfrissítését jelenti, valamint nagyon sok esetben üzleti (turisztikai) vonatkozása is van. Öntevékeny művészkedések céljait szolgálja, így ennek már nincs akkora jelentősége, mint egy évszázaddal korábban.

Átmeneti formák a folklór és a hivatásos művészet között

Az osztálytársadalmak kultúrájában megfigyelhetők a hivatásos művészet és a folklór közötti átmeneti (félnépi) jelenségek, mint pl.: az irodalom és a népköltészet között álló ill. közvetítő műfajok, alkotások. Ilyenek a diákköltészet, vőfélyvers, hírvers, népi vers, história. Mindezek származhatnak a néphagyományból, de elindulhatnak a hivatásos művészetek felől is (magyar nóták, slágerek), mindenesetre közvetítenek a két életforma között. Vannak újszerű jelenségek is, mint pl. a munkáskultúra. Kutatók szerint a munkásság egész költészetét -munkásfolklórt- hol a polgárság, hol a parasztság művészkedésével állítják szembe, így hol újszerű, hol hagyományos. Máskor egyéni, vagy éppen közösségi vonásait hangsúlyozzák.
Tudatossága és szerepe szerint eltér a parasztitól, egyéni (mű)alkotások összessége, tömegkultúra még akkor is, ha nem lép ki ennek az osztálynak a kereteiből.

A folklór hordozói (előadók, alkotók és hallgatóság)

A népművészetben az "alkotás" egyenlő a változattal. A változat viszont közösségi termék, tehát tulajdon nélküli, így lehetséges az, hogy van saját változat, de nincs saját alkotás. Mivel egy-egy terméknek (mesének, dalnak) akár több száz, vagy ezer változata van, nem beszélhetünk több ezer szerzőről, inkább előadókról van szó. Mivel a paraszti életben az egyén szerepe kisebb, mint a közösségé, az előadók a hallgatóság igényének kielégítésére törekednek, mert a közösség segíti, de korlátozza az egyéniség szerepét, így a hivatásos művész szabadabb, mint a népművész. Tehát a népi alkotások az egyén és a közösség közös termékei. Azonban az egyéniség is jelen van az előadók között (előénekes, előtáncos), ill. specialisták is vannak (nótafa, mesefa), akik 5-600 db-os repertoárral is rendelkezhetnek, egyéni előadásmódjukkal, biztosabb tudásukkal emelkednek ki társaik közül.
Az írásbeliség megjelenése hívja életre az átmeneti típusú (félnépi) alkotókat (kántor, diák, tanító, vőfély), akik már "művészi tevékenységből akarják magukat fenntartani, Amíg az előadókat "amatőr", addig ezeket a "dilettáns" jelzővel illetjük. Alkotásaikat saját maguk, vagy mások is előadhatják, de egyre inkább az írásbeli rögzítésre tolódik át a fő hangsúly.

Ilyen átmeneti típusú alkotók:

-históriások, akik epikus történeteiket adják elő, és abból élnek, hogy ezek nyomtatott formáját árulják. *
-hírversírók, akiknél az előadás elmaradt, csak olvasmány formájában jutott el alkotásuk a néphez.
-népi költő, az alkotók legfejlettebb típusa, közösségük életéről szóló alkalmi versek szerzői. Csak ritkán adatik meg a szerencse, hogy népi írókká váljanak, mint pl. Petőfi, József A., vagy Veres Péter. Ha mecénásra akadnak, akár nyomtatásban is viszontláthatják műveiket és irodalom közelbe is jutnak.







A tágabb vagy szűkebb értelemben vett folklór nem örökérvényű kategória, folyamatos átalakulásával kell számolnunk. Nagy műfaj- és formaváltozás zajlott le: nálunk például elhalt a népballada, kiszorultak a népi játékok és szokások, elhallgatott a népmese, jobban mondva mindez vissza vonult z írástudatlanok, a szegényebb néprétegek, a világtól elzártabb helyiségek, nemzetiségek és gyermekek közé. A legfejlettebb társadalmak városlakói is élhetnek bizonyos folklorisztikus műfajokkal (vicc, elbeszélés), sőt gomba módra elszaporodtak a különféle folklór-együttesek, melyeknek repertoárjában a megőrzött, felújított és újonnan komponált alkotásokkal is találkozunk. Ám mindezek az alkotások nem töltik ki a néptömegek tudatának egészét, az alkotások jelentős része egyéni, egyedi a hivatásos művészetek kategóriájába tartozó. E tömegkultúra már nem folklór, inkább annak felváltója és társadalmi szerepét tölti be helyette.
A folklór népi kultúránknak és rajta keresztül egész nemzeti műveltségünknek is mindenkori szerves tartozéka, szerepe és jelentősége azonban korról korra változott. Állandó alakulásáról hézagos ismereteink vannak azonban az bizonyos, hogy "két" (nemzeti és népi) kultúra bonyolult kölcsönhatásának volt a függvénye.
A feudális osztálytársadalom időszakában a szélesebb jobbágyi és nemesi tömegek egy feudalizálódó közkultúrában éltek, a fejlődésben a nemesség járt az élen. E félezer évnél hosszabban tartó időszak eredményeként a magyar népi-paraszti és a nemesi műveltség egyaránt feudális jellegűvé vált. A 18. századig a népi és hivatásos kultúra inkább a kétirányú, tehát a kölcsönhatás volt a jellemző.
A polgárosodás kései hatására előbb a nemesség fordított hátat a hagyományos "népi műveltségnek, és hódolt az "új divatnak", majd jóval később, 1848 utáni fél évszázadban a parasztság tette ugyanezt A népi kultúra és azon belül a folklór visszaszorulásának ebben az időszakában-külső hatásra- növekedett iránta az érdeklődés is, amely összefonódott a magyar nyelvű irodalomért, nemzeti függetlenségért vívott harcokkal. A reformkorban még nem különböztették meg a régit, a népit vagy a nemzetit egymástól, de már gondoltak a néphagyományok megmentésére: egyszerre javasoltak gyűjtést és népdalok írását, szerkesztést. Népies műdalok, népszínművek és egyéb műfajok jelzik a nagy változás, miközben népköltészeti kiadványok jelennek meg.
A szabadságharc bukása után népi kultúra és a folklór iránti érdeklődés az idegen elnyomás elleni tiltakozás formájában nyilvánult meg: fejlődő polgárságunkat és nemességünket is meghódította például a cifraszűr vagy más népviseleti darabok divatja. Egy idő után azonban a népi kultúra iránti érdeklődés visszaesett, majd szerteágazott. A 19. század vége felé fedezik fel, pl. a népművészetet: egyes iparművészek és építészek például -ismét csak külső hatásra- a polgári otthonokba igyekeznek - többek között- bevinni a kalotaszegi varrottasok, az erdélyi parasztházak belső berendezéseinek díszítő elemeit. Később ez a romantikus irányzat is ellanyhul.
Bartók Béla és Kodály Zoltán tudományos hitelességükkel gyűjtötték össze a magyar népdalokat és tették a népzenét saját és a nemzeti művészet alapjává. Törekvésük évtizedek múltán valósult meg és vált nemzetközileg elismertté.
Ady és Móricz nyomán az 1920-as évektől egy valóságfeltáró irányzat jelentkezik. Ezek a falukutatók nem a művészi értékekre és azok megmentésére ügyeltek elsősorban, hanem a paraszti életforma csődjét, a hagyományos paraszti kultúra elmúlását regisztrálták és szervezkedtek (pl.: Erdélyi Fiatalok, Szegedi Fiatalok) vagy tettek javaslatokat. Ez a reformnemzedék elsősorban a parasztságot tekintette nemzetfenntartó erőnek. Feltámadt az idegenforgalmi népiesség is: a magyar népéletből az idegeneknek, pl. a pingáló kalocsai népművészeket, Hortobágyon ménest terelő csikósokat mutattak be.
1930-as évek derekán a népi kultúra, a folklór megmentésére új törekvés: Gyöngyösbokréta. E mozgalom keretében először vittek színpadra eredeti paraszttáncot és dalt, sőt maguk a falusiak mutatták be műsorukat. Időközben azonban a produkciós szemlélet megbosszulta magát, holtvágányra szaladt.
A II. világború után a parasztkérdés és a szövetkezetesítéssel párhuzamosan a népi kultúra is egyenjogúvá vált és ápolását intézményesen biztosították. A hagyományos értelemben vett parasztság felszámolásával és folklórjának megszűnésével párhuzamosan nőtt az érdeklődés iránta.
1950-es években népi együttesek százai alakultak, melyek táncokat, dalokat és színjátékszerű szokásrészleteket vittek a színpadra. Időközben ellanyhult, viszont ekkor nőtt nagyra az Állami Népi Együttes és elindult a néptánckutatás. A mezőgazdasági szövetkezetek megszilárdulása után ismét virágzásnak indult a népi együttesi mozgalom, de sokkal színesebb, szabadabb volt.
A televízió Röpülj páva verseny műsora országos mozgalmat indított el: sorra alakultak a népdaléneklő pávakörök, felelevenedtek az új-régi népdalok. Műsorra vitték a kevéssé ismert virtuóz táncokat, elszaporodtak a városi táncházak. Sorra alakulnak a különböző "népi" zenekarok. Hiteles és átdolgozott népdalokat adtak elő.
A folklórral (népi muzsika, népi tánc) a mai fiatalok már tudnak szórakozni, sokan vállalkoznak a folklórgyűjtésre is. Megjelent a viseletben is a "neofolklórizmus". A népi és népies kerámia tárgyai is bevonultak a magánlakásokba. A néphagyomány, a folklór időközben visszaszorult, elhalványult, de utóbb beleépült átalakuló nemzeti kultúránkba, tehát közösség jellege voltaképpen nem szűnt meg. A hagyományos műveltség életformát és eközben tartalmat, szerepet és formát is váltott, de népi-nemzeti jellegű mégsem veszítette el. Régi és egyben modern, nemzeti és egyben nemzetközi, összeköt bennünket múlttal és jövővel, szomszédainkkal és a világ többi népével, felsegít a hivatásos művészet csúcsaira is.






A magyar népköltészet kutatástörténete

I. korszak: - Felhívások kora


1872 - A Magyar Hírmondó első felhívása a népköltészeti gyűjtésre. Ez szinte sikertelen. Ezután egymást követik a felhívások. Az első nagy eredmény: Erdélyi János gyűjteménye. Az 1811-es felhívás után végre megindul a gyűjtés. - Pálóczi Horváth Ádám: "Ó és Új mintegy ötödfélszáz Énekek" - ekkor jelenik meg. Ebben még nagyon kevés a valódi népdal. Ezután egyre szaporodnak a népdalközlések a lapokban. Megjelenik Kölcsey Ferenc: "Nemzeti Hagyományok" című tanulmánya. A népköltészettel való foglalkozás jelképe lesz a nemzeti önállóságért folyó harcnak.
1832 - Újabb felhívások - Erdélyi János: "Népdalok és Mondák" - Ez az első nagy magyar gyűjtemény. Három kötetes. Vörösmarty Mihály és Schedel Ferenc kiadványa fontos része lett az akkori politikai- eszmei harcoknak, amelyek később a szabadságharchoz vezettek.
A bukás és az elnyomás évei alatt a népköltészet anyagának feltárása is segített a nemzeti öntudatot ébren tartani. A népköltészeti gyűjtés így szinte társadalmi mozgalommá vált, mint ahogy a magyar viselet, a nemzeti táncok divatja is. Ebben a korszakban zajlik a "Vadrózsa-pör" (Kriza János: "Vadrózsák"- kötetéről) Egy román filológus azt állította, hogy a Kőmíves Kelemenné és a Molnár Anna román balladák fordításai. Erre újra fellángolt a gyűjtési kedv, hogy bebizonyítsák az ellenkezőjét. Ezáltal sok új balladát és népdalt is begyűjtöttek.

II. korszak: - A század kezdetétől az első világháború kitöréséig

A kapitalizmus és benne a magyar parasztság válsága egyre jobban kibontakozik, de ez a korszak a népköltészet tudományos vizsgálatának igazi kezdete. A népköltészet ügye elválik a nemzeti mozgalmaktól, a feladatok szakemberek kezére kerülnek. Megkezdődik a magyar népköltészet minden eddiginél teljesebb feltárása.
Jókai Mór támogatásával 1872-ben megindul a Magyar Népköltési Gyűjtés, hogy 14 kötetben tárja fel népköltészetünk alkotásait Folyóiratok is rendszeresen közlik népdalainkat, meséinket, szólásainkat stb.

Eredmények:

Katona Lajos - Egyikjelentős alakjává válik az európai tudományos kutatás új módszereinek. A néprajz és a fölklór kérdéseit igyekezett tisztázni.
Kálmányi Lajos - 7 kötetben adta ki a szegedi parasztság népköltészeti alkotásait (a korszak egyik legjelentősebb gyűjteménye)
Benedek Elek - népmesegyűjtés a 80-as években
Orbán Balázs - Erdélyben gyűjt (népköltési gyűjtése nem került elő)
Sebestyén Gyula - A regösénekeket gyűjtötte össze + dunántúli gyűjtések
Vikár Béla - Az egész magyarság területén népzenei gyűjtések
Ősz János - (Székely falusi tanító) - mesegyűjtés
Gönczi Ferenc - Göcsej népköltészete
Berze Nagy János - népmesegyűjtés
Bartók - Kodály - Ekkor kezdik munkájukat.
Ebben a korszakban már a szövegek mellett gyűjtik a dallamokat is.
A nemzeti ügy, és a népköltészet szétszakadása miatt a félrenevelt polgári - kispolgári közízlés semmi magyarosat nem talált, ezért a Magyar Néprajzi Társaság gyűjtőakciói rendre megbuknak. A kapitalista Magyarországban a parasztok élete is megváltozik, sokan koldussorra jutnak és kivándorolnak.

III. korszak - A két világháború közt.

A tanácsköztársaság időszaka alatt a magyar néprajz hozzáfogott a múzeumügy, a népköltészeti gyűjtés újjászervezésére és a nemzetiségek néprajzát is kutatni akarta. A Tanácsköztársaság bukása után ez semmissé vált. Tovább folytatódik a magyar népköltészeti kutatás elzárkózott szakszerű formában, ami a paraszti társadalom alapvető kérdéseitől függetlenül vizsgálódik. Folyik a gyűjtés is: - Solymossy Sándor. Berze Nagy János.

Bartók és Kodály munkássága
Megjelenik Bartók " A magyar népdal" - Ebben kijelölte a magyar népzene stílusrétegeit.
Kodály A "Magyarság Néprajza" 4 kötetes monográfiája számára megírja a kötet magyar népzenéről szóló tanulmányát.

Marót Karoly - Elméleti tanulmány a folklorisztika általános elméletére
Szabolcsi Bence - A Magyar népzene történeti korszakairól szóló tanulmányok
Honti János - a népmesékről írt cikkeket.
Újra felvirágzik a népmesekutatás - Ortutay Gyula kezdeményezésére megszülettek az Új Magyar Népköltési gyűjtemény kötetei. Ezekben nagy mesemondó tehetségek egész mesekincsét tárták fel és egyes falvak, tájegységek teljes meseanyagát is.

A II. világháború után
A háború visszavetette a fejlődést. A fasizmus Bartókot önkéntes számkivetésbe kényszerítette, Honti Jánost pedig elpusztította. Szinte egy egész nemzedéknyi kutatót veszítettünk el. A háború utáni fejlődés a magyar néprajznak és folklorisztikának minden eddiginél kedvezőbb lehetőségeket, és jobb feltételeket teremtett. Széleskörű társadalmi és állami támogatást élvezett. A tudománypolitika eredményeképpen a néprajz intézményi hálózata fokozatosan kiépült, gyűjteményei jelentős mértékben gyarapodtak. A kiadványok mennyisége, és minősége is emelkedett. A nemzetközi kapcsolataink e téren is kiszélesedtek, és intézményesekké váltak. A folklór valamennyi ágazatában megtörtént a régi és az új stílus különválasztása. A nemzetközi folklorisztika korábbi elméleti - módszertani irányai és eljárásai befogadásra és alkalmazásra kerültek nálunk is. Bevezették a néprajz szakos egyetemi képzést (Budapest, Debrecen, Pécs, Miskolc, Szeged). 1949-ben oszlatták fel a Néptudományi intézetet és helyette létrejött az MTA Néprajzi Kutatócsoportja, melynek folklór osztálya később intézménnyé emelkedett Legfőbb munkája: a 8 kötetre tervezett Magyar Néprajz, melynek 1997-ig 5 kötete jelent meg, és az 5 kötetes Magyar Néprajzi Lexikon, amely már teljes egészében megjelent.
1951-ben alakult az Akadémiai Népzenekutató Csoport, mely Kodály halála után beleolvadt a Zenetudományi Intézetbe, és azóta annak egyik osztályaként működik. Fő feladata a Magyar Népzene Tára folyamatos megjelentetése és a népzenei és néptánc kutatások összehangolása, irányítása.
A néprajztudomány legrégibb intézménye a Néprajzi Múzeum, melynek Zenei Osztályán és Etnológiai Adattárában jelentős folklórgyűjtemények találhatók.
Az 1950-es években a néprajzi - folklorisztikai munkabizottságok több hiteles adatot gyűjtöttek, mint a megelőző fél évszázad alatt összesen. A bizottságok feloszlatásával a munka lendülete megtört és a gyűjtés és a feldolgozás széttagolódott.





Románia: - Az erdélyi magyar folklórkutatások párhuzamosan és szoros együttműködésben haladnak a román és a hazai magyar, illetve a nemzetközi kutatásokkal. Az erdélyi magyarság teljes folklórkincsét még nem összesítették, de az utóbbi évtizedek legjobb népdalgyűjteményei itt jelentek meg, és mese és balladaválogatások is megjelentek. A monda és a hiedelemkutatás majdnem elsorvadt és a szokások gyűjtése és feldolgozása is csak legutóbb érte el a többi műfaj színvonalát. Jugoszlávia: Érdemes munkák csak a 60-as évektől jelentek meg.
A Zenetani Múzeum hiteles népdal - és népballada gyűjteményei. és gyermekjáték gyűjteménye. Az újvidéki egyetlen Magyar Nyelvi és Irodalmi Tanszéke a jugoszláviai magyarság népköltészetéről antológiákat, népmesegyűjteményeket, gyermek-mondókákat, balladaválogatásokat jelentettek meg. Az újvidéki Hungarológiai Intézet szervezte és irányította a munkákat, és kutatta a hiedelmeket és a szokásokat is, sőt kisebb műfajokat. pl. a tánckurjantásokat is. A vajdaságban Jung Károly munkássága a néphit és a népszokások, valamint a népköltészet témáira térnek ki.

Csehszlovákia: Nagy mennyiségű népköltészeti - népzenei anyagot gyűjtöttek össze, mégis csak néhány antológia jelent meg. Egy balladakiadvány, népmese és népszokás és hiedelemkutatás Ág Tibor táncokat, népzenét, gyermekfolklórt gyűjtött és publikált.

Ausztria: A burgenlandi magyar falvak népköltészetét feltárták és hiteles népdal és balladaválogatás jelent meg elemző tanulmány és jegyzetek kíséretében.

Magyarország Nemzetiségeinek kutatása:

Énekeskönyvek (pl. délszláv, szlovák, stb.) jelentek meg. A szerb és szlovák népszokások összehasonlító vizsgálatai, egy hazai szlovák néprajzi atlasz.
A hazai cigányság folklórjából népzenei. népköltészeti (ballada és mese) válogatások és tanulmányok jelentek

Kutatási eredmények
Népzenekutatás
Bartók, Kodály és követői révén világviszonylatban is rangos helyet foglalnak el. Ők kidolgozták a dallamrendszerezés új elveit, és gyakorlatát, megfejtették népzenénk történeti rétegeit, összegezték a magyar népi hangszereket. Az egyes műfajokról, táji csoportokról, falvak népzenéjéről gyűjteményes kötetek, és tanulmányok jelentek meg.

Néptánc kutatás
Több évtizedes késéssel indult. Megoldotta a táncírás és rendszerezés kérdéseit, elválasztotta a régi és új stílusú táncokat, kidolgozta a táji dialektusok, a szomszéd népi kölcsönhatások kérdéseit is. Készül a zenei és táncalkalmak, a tánctanulás, táncrend és illem összefoglaló tanulmánya, és elkészült a tánczene átfogó rendszerezése.

Népballadák
Greguss óta jellemző a történeti - összehasonlító szemlélet és módszer. Ennek segítségével Vargyas Lajos feltárta az európai és a magyar népballadák kapcsolatait. A magyar egyes balladatípusokat és a régi és új stílust elkülönítették, a történeti rétegek és a táji tagolódás kérdései részben még lezáratlanok.

Népdalszövegek vizsgálata
A dallamkutatás mögött fél évszázaddal elmaradt. Még nem fejeződött be a tipológia és a rendszerezés. A szerelmi dalok elrendezése jutott legközelebb a megoldáshoz. Megtörtént a történeti rétegek szétválasztása és a virágénekek az alkalmi énekek és a népdalok kapcsolatainak vizsgálata. Kevéssé a népies műdalok, a ponyvai hatások felmérése. A verstani vizsgálatok jutottak a legmesszebbre.

Népmesekutatás
Az ÚJ NAGY NÉPKÖLTÉSI GYŰJTEMÉNY e műfajra és rokon mondákra korlátozódik. Kutatták az egyes nagy mesemondók (Ámi Lajos, Tombácz János stb.) faluközösségek mesekincsét, a mese falun belüli és kívüli életét, mesemondás alkalmait, és a hallgatóság szerepét. Tanulmányok az előadásmódot és a stílus kérdéseit vizsgálják. A mesetipológia megoldottnak tekinthető. Berze Nagy János kétkötetes típuskatalógusa a teljes magyar népmesetípus katalógus.

Mondakutatás
A mesével párhuzamosan folyik. Elemzik a mondák helyhez kötődését és falun belüli életét, és egyes kiemelkedő hősök (Mátyás király, Dózsa György stb.) jeles emberek (Józsa Gyuri, Bagi uram, híres betyárok) mondakörét tárták és dolgozták fel.

Szóláskutatás
A nyelvészet illetékességi körébe tartozik, Összegző kötetek, tanulmányok jelentek meg. Megkezdődött az egyes rétegek elkülönítése, a szólások falun belüli életének és mindennapi beszédben betöltött szerepének vizsgálata, és a modern formák sajátosságainak vizsgálata.

Néphitkutatás
A kereszténység előtti rétegek felé fordult, de ennek történeti rétegei még nincsenek egyértelműen feltárva. A boszorkányperekről és a népi gyógyászatról is sok tanulmányjelent meg.

Népszokások
A fő figyelem az ünnepi szokások, jeles napok felé fordult, a dallamokat a Magyar Népzene Tára 11. kötete rendezte. Regölésről, betlehemezésről stb./ a történeti rétegekre, táji tagolódásra vonatkozó tanulmányok is jelentek meg. Vallási néprajzból búcsújárást, gazdasági szokásokból az agrárvirtusok, a fonó játékok és régi szokás körök keltették fel a kutatók figyelmét.

Gyermekfolklór
Elkészült a gyermekdalok tipológiája (Magyar N.T., M.N.T. - 1. kötete), táji monográfiák sora jelenik meg, a történeti rétegek, táji típusok és az egyes játéktípusok elkülönítése megkezdődött.






A probléma története és aktualitása
Köztudott, hogy az UNESCO ajánlása a folklór védelméről végül is 1989-ben fogalmazódott meg. Ennek szövege most már magyarul is olvasható, és benne nem a jogi szempontok érvényesülnek elsősorban. Ám aki ismeri e határozat előtörténetét, tudja, hogy ez nem mindig volt így.
Az UNESCO szerint a folklór védelmét először 1973 április 24-én Bolívia indítványozta, mégpedig a szerzői jognak a folklórra történő kiterjesztése formájában. 1973-ban az UNESCO hozta nyilvánosságra az Egyetemes Szerzői Jogi Konvenciót, amely azonban a folklórra részletesen nem tért ki. Ezt az ún. genfi konvenciót sok ország, köztük Magyarország is elfogadta. Kidolgozását a genfi Szellemi Tulajdon Világirodája (WIPO) szellemében készítették. (Tevékeny magyar részvétel volt itt is, a genfi iroda szerzői jogi részlegének magyar vezetője, Boytha György révén.) 1977-ben Tuniszban rendezett az UNESCO először külön szakértői értekezletet, amelynek célja a szerzői jognak a folklórra való kiterjesztése lehetőségeinek vizsgálata volt.
Azzal a megoldással, mely szerint a folklór védelmét kizárólag a szerzői jogvédelem kiterjesztésével meg lehet oldani, éppen az UNESCO szakértői értekezletén résztvevő folkloristák szálltak szembe és külön, önálló, sokoldalú ajánlást kívántak megfogalmazni. Ilyen értelemben született meg az 1989-es végleges szövegjavaslat is. Időközben azonban folytatódott a szerzői jogok (tágabb értelemben a Szellemi Tulajdon védelmének joga) kodifikálása. Ezzel az UNESCO foglalkozott, egyszerre a kis nyelvek, az oktatás, a múzeumok, a világ-örökség jogi szabályozásának előkészítésével illetve fejlesztésével. E párhuzamosan folyó jogszabályozás kölcsönösen nem befolyásolta kellőképpen az illető UNESCO-ajánlásokat, ezért szükség volt arra, hogy külön is foglalkozzanak e kérdéssel.
1987 június 1-5. között Párizsban az UNESCO szakértői értekezletet hívott össze, mely a folklór védelméről szóló ajánlás (az 1989-es szöveg szinte azonos előzménye) alapján dolgozott és ehhez tette hozzá a maga jogi megjegyzéseit, különösebb részletezés nélkül. Ezek közül csak némely, általános megjegyzés került be 1989-ben a végleges ajánlásba. Meg kell viszont jegyezni, hogy az UNESCO tisztviselői, akik az ajánlások szövegének megfogalmazásában fontos szerepet játszottak, jogászok, mégpedig a kulturális jogok és a szerzői jogok szakértői voltak.
Az akkori áttekintés szerint több országban a szerzői jog (vagy ennek kiterjesztése) keretében történt meg a folklór törvényi szabályozása. Ezek mindegyikében a folklór a nemzeti kulturális örökség részeként volt meghatározva. Egyedül a chilei szabályozás utalta a folklórt a közművelődés keretébe. Jellemzőnek tartjuk, hogy nem európai országok foglalkoztak a folklór ilyen jellegű védelmével, hanem afrikai és latin-amerikai országok. Ennek nyilván a saját kulturális örökség kiszsákmányolása elleni védekezés volt az oka. A néhány év alatt egymást gyorsan követő szabályozás közvetlen előzményeként az 1976-os‚ "Tuniszi szerzői jogi mintatörvény a fejlődő országok számára" című szabályozás, illetve az Afrikai Szellemi Tulajdon Szervezet konvenciója szolgált.
A hozzánk közelebb álló Európában főként a genfi szerzői jogi megállapodás továbbfejlesztése, valamint az előadó-művészet védelmére vonatkozó 1961-es római konvenció továbbfejlesztése látszott fontosabbnak. Ezek a törekvések azonban nem érvényesültek teljes mértékben a folklór védelméről szóló 1989-es ajánlásban.
Éppen ezért, amikor az UNESCO az utóbbi években áttekintette a folklór védelmének aktuális helyzetét, itt két fő témakört jelölt ki: az 1989-es ajánlás megvalósulásának alakulását, valamint a folklórra vonatkozó jogi szabályozás problémáit. Ez utóbbi volt a második stražnicei értekezlet (1996) egyik témája is, melyre a magyar UNESCO-bizottság küldötteket delegált.
Magyar vonatkozásban két további szempontot is hangsúlyozni kell. Mind a nemzetközi, mind a magyar közvélemény úgy látja, hogy a folklór ügyei rendezettek nálunk. Ezt azonban jogi vonatkozásban csak akkor láthatjuk pontosan, ha először részletes adatgyűjtést végzünk. Ebből kiderül az, hogy mi szabályozott és mi nem. És itt a jogi problémák meg nem jelenése nem mindig pozitív jel. Olykor csak azt jelzi, jogalkotásunk nincs tisztában egy-egy terület szabályozásának fontosságával, illetve e feladatot még nem végezte el.
A másik aktuális szempont az, hogy - különösen 1989 után - előtérbe került új törvények meghozatala. Oktatási, közművelődési és a folklórt is érintő adózási szabályokat módosították. Az olyan, korábban jelentős vívmánynak tekintett törvények, mint például a múzeumi törvény is újrafogalmazásra kerül (a közgyűjteményi törvény keretében). Archívumok (ide értve az új, modern technikájú és tárgykörű archívumokat is) működésének szabályozására lenne szükség. A tömegkommunikáció új társadalmi gyakorlata és tulajdonviszonyai is új szabályozást igényelnek. A folklórra vonatkozó jogszabályok áttekintésével itt olykor akár menet közben is érvényesíteni tudnánk a nemzetközi gyakorlatból felhasználható megoldásokat.
Ide tartozik, hogy az utóbbi évtizedben az UNESCO előtérbe helyezte a "szellemi örökség" fogalmát. Ezt ugyanolyan fontosságú, szabályozandó területnek látja, mint a korábban már szabályozott "műemlékek, múzeumok, gyűjtemények", vagyis a maguk tárgyi valóságában védendő örökség témakörét. Ez utóbbi szempont azonban a magyar jogban eddig voltaképpen fel sem merült. A "világörökség" fogalma mellé most az UNESCO által odahelyezett "a világ emlékezete" fogalom egyszerűen érthetetlen nemcsak a magyar jogászok, hanem még a folklórkutatók számára is - mivel nem ismerik a problémakör fentiekben vázolt történetét és aktualitását.

Az Unesco 1989-es ajánlásainak értelmezéséhez - A folklór meghatározása

A folklór (hagyományos) kultúra védelmét szolgáló ajánlások és jogszabályok számbavétele feltételezi a népi kultúra egyértelmű meghatározását. A hagyományos kultúra történetileg meghatározott időszakban társadalmilag meghatározott csoportok körében létrehozott szellemi és anyagi javak összessége. A szó igazi értelmében véve mindez a nemzeti kultúra része, kulturális örökség. Ezt azért érdemes leszögezni, mivel a kulturális örökség fogalom az utóbbi időszak kultúrpolitikai szóhasználatában inkább a materiális javakat illeti.
Amennyiben a jog foglalkozik a hagyományos kultúra védelmével úgy két általános tendencia figyelhető meg:
a) a védelem elsősorban a tárgyakon megvalósult értékekre vonatkozik. Ezt tágan kell értelmezni, mivel kiterjeszthető szellemi javak tárgyiasult formáira, amelyek őrzésével sajátos intézményrendszer foglalkozik.
Az is megfigyelhető, hogy számos esetben a jogvédelem kiterjesztéséről van szó. Ez azt jelenti, hogy korábbi időszakok polgári értékek őrzésére és védelmére létrehozott szabályait terjesztik ki olyan területekre, amelyek korábban adott kulturális közösségek közkincsei voltak.
b) az UNESCO és más kulturális fórumok számos esetben évtizedek óta érzékelik azt a veszélyt, amelyet a modern civilizáció jelent a hagyományos kultúra értékei számára.
Ahhoz, hogy a veszély elhárítása céljából óvintézkedéseket lehessen hozni, szükség van a hagyományos kultúra helyzetének és a hivatalos kultúrával való kapcsolatának elméleti tisztázására. Addig, amíg ez nem fogalmazódik meg két olyan gondolkodási és értékrendszer találkozásáról van szó - jog és szaktudomány - amelyek a megfelelő transzkódolási eljárások nélkül nem feleltethetők meg egymásnak.
Jogi szempontból a hagyományos kultúra értékei - kimondva kimondatlanul - közkincsnek számítanak. A jogalkotás nem követte a néprajztudomány azon felismeréseit, amelyek az egyén és közösség viszonyára vonatkoztak. Azt is világosan kell látni, hogy korábbi korszakok társadalmi valósága alapvetően más volt akkor, amikor ezek a tudományos felismerések születtek és más ma. (Többek között ezért sem olyan könnyű a folklór ma általánosan érvényes definícióját megadni!) A hagyományos kultúra védelmének különféle színterei lehetségesek. Valamennyi szint a neki megfelelő fokozatú jogi védelmet igényel. Az élő hagyományos kultúra védelme. A folklór megőrzése
A kultúra alakulásának spontán folyamataiba bizonyos szint alatt nem célszerű beavatkozni. Ahol a hagyományos kultúra társadalmi keretei még megvannak, azok kívülről történő lebontása nagy körültekintést igényel és nem történhet értékek megsemmisítése árán erőszakosan. A hagyományos kultúra átalakulása ugyanakkor megállíthatatlan folyamat, ami szükségszerűen értékek pusztulásával jár. Ezen a szinten a hagyományos kultúra kifejeződései számára - amennyiben azok nem veszélyesek a társadalom számára - a lehetőséget a jogvédelem szintjén is biztosítani kell. Ide sorolhatók az anyanyelv, a kisebbségek nyelvhasználatát, védelmét szolgáló törvények.
Külön csoportba sorolhatók lehetnének a népszokások különféle fajtáinak gyakorlását lehetővé tevő törvények, amelyeknél változatlanul a társadalmi veszélyesség lehet a mérvadó. Például a népi gyógyászat bizonyos formáit célszerű tiltani, mivel ma már veszélyesek. Ugyanakkor például az állatvédő jogszabályokat nem kell kiterjeszteni a kakasütésre, mivel a szokás gyakorlói nem állatkínzás céljából, hanem az országban néhány helyen élő hagyomány ápolása céljából végzik. Az előfordulás egyébként sem tömeges.
Ugyanakkor ide sorolhatók például a népi vallásosság gyakorlását szabályozó rendeletek. A határjárások, körmenetek, zarándoklatok és a gyülekezési jog összehangolása mára megoldottnak tűnik. A szabad vallásgyakorlás nem jelenti egyszersmind a népi vallásosság gyakorlásának a szabadságát, de ha az előbbi törvényesen biztosított, így az utóbbi nem jogi problémaként, hanem az egyház szempontjából megfontolandó kérdésként vetődik fel.

A hagyományápolás jogi vonatkozásai. A folklór terjesztése
A hagyományápolás nem terjed ki a hagyományos kultúra teljes területére. Itt általában azokról a szimbolikus kifejező formákról van szó, amelyek a művésziség szférájába tartoztak már eredetileg is, vagy e szférába emelődtek át az utóbbi évszázadban lezajlott társadalmi-kulturális folyamatok révén. Elméletileg e művelődési javak jellegét a folklorizmus-vizsgálatok tisztázták. Közép-Kelet Európában a folklorizmus-jelenségek vizsgálatánál a korábbiaknál még meghatározóbb az a körülmény, hogy lassan valóban eltűnnek azok a közösségek képviselőikkel együtt, amelyek a közösségen kívül felhasználásra kerülő művelődési javak autentikus voltát saját tapasztalataik alapján tudják hitelesíteni és igazolni. A hagyományos tudás aktív és passzív hordozóinak aránya is alapvetően megváltozott az utóbbi évtizedekben a hagyományos jellegű (falusi) közösségeken belül és azon kívül is.
A tanulási folyamatok is alapvetően változtak meg. A tudás átadásába új tanulási formák léptek. Közhely a szakemberek számára, hogy a folklór, azaz a hagyományos tudás létezési formája a változatok formájában rejlik. Az új változatok igazolása, azaz a hitelesség olyan kérdés, amely a jogi védelem köréhez kapcsolódik.
A XXI. század küszöbén a közép-kelet európai régiókban a hagyományápolásnak is kialakultak a hagyományai, amelyek gyakran mérceként szolgálnak. A szerzőség kérdése így kettős tükörbe helyeződik, ami új problémaként vetődik fel.

A hagyományos kultúra értékeinek tárgyi, technikai megőrzése
Mind a folklór megőrzésének, mind terjesztésének forrása és alapja egyre inkább a tudományos gyűjtemény. Tudományos gyűjtemény lehet: múzeum, könyvtár, levéltár, hangtár, filmtár, videotár stb. A tulajdonlás jogi aspektusai itt másként vetődnek fel, mint más esetekben.

Tudományos feldolgozás, kutatás. A folklór védelme
A hagyományos kultúra értékei megőrzésének egyik módja a tudományos feldolgozás. A szakember és a vizsgálati tárgy viszonya jogi szempontból oly módon tisztázott, hogy a szerzői jog - amennyiben ez felmerül - a feldolgozóé. Felvetődött e kérdés erkölcsi szempontú vizsgálatának szükségessége, illetve a kutatói etika kidolgozásának igénye. Magyar vonatkozásban ilyen kódex még nem készült. Tudományos igényből születettek, de közvetett módon a hitelesség révén etikai vetülete is van azoknak a szabályoknak, amelyek a népi kultúra bármely területén folytatott gyűjtéseknél irányadóak. A folklór alkotások rögzítésének szabályai a hazai szakkutatás számára alapkövetelménnyé váltak.

Műtárgyvédelem
Ezen a területen a közkincs és eredeti alkotás, valamint a másolat kritériumait kellene világosan megfogalmazni. Például figyelembe lehetne venni az ipari területekről a minta és másolat közti viszonyt, a sokszorosítással kapcsolatos jogi állásfoglalásokat. A régi népművészeti tárgyak és az újabb előállítású népi iparművészeti tárgyak forgalmazására vonatkozó szabályok áttekintésére és összehasonlítására is itt lenne szükség.

Magyar jogszabályok a folklór védelmével kapcsolatban
Jelenleg Magyarországon 5736 törvény, törvényerejű rendelet, kormányrendelet- és határozat, illetve miniszteri rendelet van érvényben. A hatályos jogszabályok rengetegében számítógépes szókeresést végezve - próbaszerűen - néhány megállapítás tehető meg.
Megállapítható, hogy a néphagyomány (folklór) fogalmával jelölt kulturális területnek, szellemi javaknak a megőrzésére átfogó törvény nem született. A kulturális örökséggel kapcsolatos 1985. évi 21. törvényerejű rendelet az immateriális javakra nem tér ki.
A PTK. 86. § (1) "A szellemi alkotásokhoz fűződő jogok" címen megfogalmazott törvény védi a szellemi alkotásokat, amennyiben azok széles körben felhasználhatók "és még közkinccsé nem váltak". Ugyanakkor védi az alkotáshoz fűződő "személyi jogokat is". Ez a törvény alkalmas lehetne folklórral kapcsolatos állásfoglalás leszögezésére is, amennyiben a "közkincs" fogalma pontosabb meghatározásra kerülne.
A folklórral kapcsolatos fogalmak előfordulása alapján az rajzolódik ki, hogy nem maga a néphagyomány/folklór az, amit védenek, hanem annak másodlagos felhasználása. A folklórral kapcsolatban előforduló területek az alábbiak (a vizsgált szógyakoriság alapján):
Oktatás, óvoda, nemzeti alaptanterv, szakképesítési követelmények, ipar és kereskedelem, turizmus, könyvtár, műemlékvédelem, nemzeti és etnikai kisebbségek nyelvhasználati jogai, közművelődés, szerzői jogok



vissza a tananyagokhoz