Népzenetudomány

A Jegyzet
Olsvai Imre tanulmánya (megjelent: Voigt Vilmos: A magyar folklór - Osiris, 1998),
valamint
Paksa Katalin: Magyar népzenetörténet, és
Sebő Ferenc: Népzenei olvasókönyv c. könyve alapján készült

A Kárpát-medence gazdag népi hagyományainak megismerését, felgyűjtését a múlt század közepén kezdték meg. A nyelvész-gyorsíró Vikár Béla 1896-tól már fonográffal gyűjtött népdalokat és meséket. Nagyvonalúan kialakított módszereit nemcsak a Párizsi Világkiállítás alkalmával megrendezett Ethnográfiai Kongresszus (1900) ismerte el és tartotta követésre méltónak, hanem olyan hazai zenészek is, mint Kodály Zoltán, Bartók Béla és Lajtha László, akik az ő útmutatása nyomán indultak el gyűjtőútjaikra. A hangrögzítés példamutatóan korai bevezetésével és a nemzetközi tudományos eredmények sikeres asszimilációjával már a század elején korszerű tudományos módszerek alakultak ki a gyűjtött anyag feldolgozására. A legfőbb cél: a Kárpát-medence valamennyi etnikumától lehetőleg mindent fölgyűjteni, majd ezt az anyagot - a szükséges összehasonlító vizsgálatok elvégzése után egy nagy, szótárszerűen rendezett publikációban kiadni.



Bartalus szempontjai:

1. Legjellemzőbbnek, a nemzeti karakter hordozójának a ritmust tartja. Kortársaihoz hasonlóan a zenét a nyelvből eredezteti és úgy találja, hogy "nyelvünkben keresendő az a sajátság, mely a magyar choriambust, népdalaink lényeges metrikai elemét feltűnően megkülönbözteti..."
2. A dallam sajátságos jegyei a nagy hangterjedelem és a különleges hangnemek. Ellentétben a tótok szelíd humorával, mértékletességével, a románok borongós egyhangúságával, a magyar "örömében, fájdalmában ritkán marad középúton; szenvedélye alig fékezhető, s innen folyólag még a nyolcad (oktáv) hangkörén is szeret túlcsapongani, más zenében szokatlan harmóniával párosulván".
3. Megállapítja, hogy népdalaink "szakaszosak". vagyis strófikusak. Gyakori formaként kiemeli azt, melynek első sora "mint egy fuga feladvány - a felső ötöd hangkörében ismétlődik." /kvintváltás/
4. A népdal életét történetileg szemléli: "Általában a népdalok mindenike visszavezethető valamely régi forrásra, honnan eredetét vette; s nem volna érdektelen a rokondallamok családfáját ekkép felállítani." Ugyanakkor a dallam-összehasonlítást csak szűk időkeretben tudja elképzelni, mivel "népdalaink századok hosszú során át egészen átalakultak... Magam arra a gondolatra soha sem merészkedtem, hogy a magyar dalok eredetét a finnek, muszkák, törökök, tatárok, mongolok, khinaiak és japánok közt keressem."

Mátray zenei rendszerének vizsgálati szempontjai:

1. Ismeri a parlando-rubato előadásmódot: "Vannak dalok - írja -, melyek feszes idenyre [ütemre] nem szoríthatók, és mintegy csak szavalva (recitativo) énekeltetnek."
2. A népdalok hangnemeiről így vélekedik: "A furcsaságok valóságos tömkelege. A magyar dalokban annyira uralkodik a szabályos és szabálytalan hangnemek legfurcsább változatossága, hogy a szabályos [vagyis dúr-moll] zenéhez szokott fül gyakran alig képes meghatározni azon alaphangot, mellyet vezérhang gyanánt kell tartania." Lejegyzései és különösen a dalokhoz készített zongorakíséretei mutatják küszködését a korabeli műzenében ismeretlen hangnemekkel.
3. Jellemző tulajdonságként ismeri föl a variálást és megsejti a típus fogalmát: "Milly kívánatos volna ismerni, hány önálló népdallam találtatik a sok ezer magyar népdal tömkelegében."
4. Fölfedezi. hogy a magyar népzene és zenetörténet elválaszthatatlan szálakkal kötődik egymáshoz: meglátja a stílusösszefüggést Tinódi dallamai és a koldusénekek, illetőleg a népénekek között.




Kodály tanítványai, majd az újabb generációk az elmúlt negyven év alatt jelentős eredményekkel járultak hozzá a népzenetudomány fejlődéséhez: - Volgavidéki finnugor és török népek (cseremisz, csuvas, votják, tatár), valamint obi-ugorok (osztják) és finnországi lappok zenéjének gyűjtése és kiadása. Részben e gyűjtések révén nyílt lehetőség a zenei őstörténet klasszikus eredményeinek pontosítására, finomítására és kiszélesítésére;
- Az újabb határon túli magyar gyűjtéseknek köszönhetően a kisambitusú pentaton stílus felfedezése;
- A sirató és a strófikus dalok összefüggésének felismerése, a siratóstílus zenetörténeti kapcsolatainak feltárása;
- A hagyományban élő 16-17. századi történeti dallamok, egyházi népénekek gyűjtése, rendszerezése. kiadása;
- A verbunkos és a népies műdal kutatása, közreadása;
- Az új népdalstílus meghatározásának további kiegészítése, árnyalása; kialakulása lépcsőfokainak körvonalazása;
- A magyar népi hangszerek számbavétele, leírása. A hangszeres zene kutatása: zenei formaalkotás. harmóniavilág. a zenélés néprajza, hangszertechnikai kérdések; a hangszeres és énekelt dallamok összefüggése;
- A néptánctudomány eredményeinek beépülése a népzenetudományba: a tánczene szerveződésének és ritmikájának történeti jelentősége;
- A népzenei kritikai forráskiadás kérdéskörének elvi és módszertani továbbfejlesztése;
- A magyar népzene dialektusainak részletekbe menő, kistájakra-falvakra kiterjedő feltérképezése. Falu- és táj-monográfiák, valamint a dialektusokat bemutató, archív felvételekből szerkesztett hangzó sorozat kiadása;
- A népzenei előadásmód vizsgálata: díszítés és variálás törvényszerűségei a dallamstílusokkal és dialektusokkal összefüggésben;
- A magyar népballadák típusainak meghatározása, európai összehasonlítása. A szöveg és dallamtípus viszonyának vizsgálata;
- Bartók és Kodály zeneszerzői műve folklór-vonatkozásainak kutatása: a feldolgozott népi források azonosítása, zenei nyelvezetük népi inspirációinak feltárása.

Szomjas-Schiffert György, Vargyas Lajos, Bartók Béla nézetei

Szomjas-Schiffert György:
Nyelvi hanglejtés. Emelkedő - indogermán, ereszkedő - finnugor nyelv. Halk, hangos éneklés /erdőlakó népek halkan/.
Befejezett dallam - teremtett dallamkincs, befejezett - jövevénydallamok.

Vargyas Lajos:
finnugor ismétléses szerkezet helyett csak ismétléses motívumok.

Bartók Béla:
Bartók szerint a népköltészet dallamai eredetileg az éneklési alkalmak szerint élesen elhatárolt csoportokra oszlottak, s ezek mindegyikének eléggé határozott jellege volt. E csoportok elkülönült állapota vagy keveredése, megléte vagy hiánya, valamint mennyiségi arányai ebből következően egy-egy hagyományanyag régiségére is utalnak.

A magyar népdalokra jellemző három csoport:
1. a szertartáshoz kötött ének (az ún. regösénekek, amelyeket a karácsony és újév közti időszakban énekelnek; a lakodalmi dalok; halotti siratók, aratási dalok stb,);
2. a táncdallamok csoportja;
3. szertartáshoz vagy különleges alkalomhoz nem kapcsolódó tulajdonképpeni "dalok", melyeket lírikus vagy epikus szövegre énekelnek.

A határozottan alkalomhoz kötődő dalok a teljes állomány 5-6%-át teszik ki, a nagyobb részt az alkalomhoz csak kevéssé (táncdallamok, csúfolók, paródiák), vagy egyáltalán nem kapcsolódó dallamok jelentik. Ezek az arányok a román, vagy a balkáni népzenékhez képest - minden régisége ellenére - újabbnak, modernebbnek mutatják a magyar hagyomány állapotát.



A magyar népdalok zenei szempontú rendezése

A nagy mennyiségű lejegyzett dallammal való gyakorlati munka hamar szükségessé tette a rendezés elveinek kidolgozását is. A munkát irányító zenészeknek köszönhetően az eddigi szövegcentrikus gondolkodásmóddal szemben a zenei szempontok léptek előtérbe. Kodály - a nemzetközi irodalom ismeretében - a korszak legmodernebb megoldásaiból válogatta össze a magyar népdalanyag természetének leginkább megfelelő rendezési elveket. A végleges rendszer kidolgozása mégis évtizedekre elhúzódó folyamattá vált, melynek során több - immár történelmi értékű - megoldási javaslat is született.

Bartók Rend

A magyar népdalról szóló első összefoglaló tanulmányt Bartók Béla 1924-ben A magyar népdal című kötetében adta közre. A 373 dallampéldával illusztrált dolgozat megközelítésmódja leíró-rendszerező, azaz tipológiai jellegű. A magyar "parasztdallamokat" -formai alapon' - három nagy stiláris csoportra (osztályra) tagolta:


A osztály = a régi stílus dallamai
B osztály = az új stílus dallamai
C osztály = vegyes osztályú dallamok

Bizonyos módosításokkal erre a felosztásra épült későbbi (1934-40 között kidolgozott) összkiadási javaslata is, mely a 11. világháborúig összegyűlt mintegy 13.500 dallamra vonatkozott. A dallamok csoportosításának fő szempontjává a magyar vagy idegen eredetű s ezen belül a történelmi-stiláris fejlődés ábrázolása lett. Ebben a felosztásban a szótárszerűség elve alsóbb szintekre szorult.
A zenei szempontok alapján elrendezett Magyar Népdalok (Egyetemes Gyűjtemény ) a háború közbejötte és Bartók halála miatt kiadatlan maradt. Jelenleg a Zenetudományi Intézet népzenei gyűjteményének elkülönített, zárt egységként kezelt részét képezi. Posztumusz kiadását 1979-ben határozta el a Zenetudományi Intézet. Bartók számára a népdalok ritmus- és versszakképletei - Kodály korábbi nézeteinek hatására - fontos szerepet játszottak e csoportok elkülönítésében.
Az A és B osztály sorrendje magyar fejlődéstörténetet tükröz, a C viszont az újabb s egyben idegenebb dallamok gyűjtőhelye.
A 9 kötetre tervezett sorozat első kötete megjelent Kovács Sándor és Sebő Ferenc gondozásában. Bartók Béla: Magyar Népdalok (Egyetemes Gyűjtemény) I. (Bp. 1991)

Kodály"Rend"

Kodály - 1937-ben megjelent A magyar népzene c. tanulmányában a népzene stílusrétegeit már történeti-összehasonlító, azaz filológiai alapon tárgyalta. Bartók összkiadási tervét elvetette, mert a háború után rohamosan gyarapodó dallamgyűjtemény rendezésére és kiadására más, szótárszerűbb elvek kialakítását tartotta szükségesnek. Mindezek kidolgozását azonban már nem vállalta magára, ezért mechanikus rendben tárolt támlapjainak rendezését átengedte tanítványainak. (Emiatt valódi Kodály által kialakított és lezárt "Rend"-ről nem beszélhetünk.)
A mintegy 28.000 támlapból álló gyűjtemény a Bartók Rendhez hasonlóan a Zenetudományi Intézet népzenei gyűjteményének zárt egységként kezelt része. (Mindkét gyűjtemény másolatai megtalálhatók a nagy Népzenei Típusrendben!)

Járdányi Rend

Az új - a dallamvonalak rajzát figyelembe vevő - rendszert Járdányi Pál alakította ki. Ennek legfontosabb elveit az "A magyar népdaltípusok" című népszerűsítő kiadványában ismertette. Korai halála azonban megakadályozta abban, hogy a módszer érvényességét a teljes magyar népdalanyagra vonatkozóan is kipróbálhassa. Elrendezett támlapjai beolvadtak a később más elvek alapján kialakított Népzenei Típusrendbe. A Magyar Népzene Tára dallamtípusokat közreadó újabb kötetei még Járdányi elképzelését váltják valóra.

A Népzenei Típusrend

A Bartók, Kodály, majd Járdányi által kidolgozott rendszerek mindegyike tartalmazta azt az igényt, hogy az azonos dallamok variánsai egymás mellé kerüljenek, lehetőleg történelmi, stiláris rendben. Ezt az alapvető elvet keresztezte minduntalan a szótárszerűség egyidejű kívánalma. Az 1975-ben megkezdett legújabb rendszerezés (Szendrei Janka és Dobszay László munkája nyomán) ezt az ellentmondást küszöbölte ki a rendezés alapjául szolgáló új típusfogalom kialakításával. Az így kialakított Népzenei Típusrend, mint a magyar strófikus népdalok központi gyűjteménye, magába foglalja a Zenetudományi Intézet birtokában lévő valamennyi adatot, a nyomtatásban megjelent népdalközlések másolatait és lehetőség szerint más gyűjteményekből nyert másolatokat is, zenei rendszerben, sorszámozva. (A lejegyzett népdalok száma jelenleg mintegy 150.000 adatra becsülhető.)

A Típusrend két főcsoportra oszlik:

l. főcsoportjába a bartóki régi és vegyes osztály dallamai tartoznak,
2. főcsoportjába az újstílusú népdalok. A könnyebb kezelés érdekében mindkét főcsoport a dallamok kezdősorának jellemző szótagszáma alapján kialakított csoportokra oszlik. Ezeken belül találhatók a stílustömbök, s azokon belül a típusrend alapegységei: a típusok.

A Népzenei Típusrend - szakmai közmegegyezés hiányában nem szolgálhatott a további Népzene Tára kötetek kiadásának alapjául, eredeti rendeltetése szerint. Ezért ismertetését - gyakorlatilag a teljes magyar népzenei gyűjtemény tömör áttekintését - a három kötetre tervezett "A magyar népdaltípusok katalógusa" I. kötete kezdte meg.


Feltétlen olvasd el:



Kötetlen szerkezetű dallamok

A - Ütempár szerkezetűek: (ütempár = 2 x 2/4-es ütem)
a motívumok szabálytalanul követik egymást, nincs dallamszerkezetük. Alkalomhoz kötődnek.
- Egyszerű ütempárosok: a kétütemes motívumok egymásutánját, ismétlődését a mozgás (tánc), és a szöveg szabályozza. - Gyerekdalok, kiolvasók, mondókák, táncszók, lakodalmi csujjogatók, hangszeres közjátékok.
- Refrén ütempáros szerkezetűek: a visszatérő dallam és szövegrefrén megköti a dallammotívumok számát és sorrendjét. - Regősénekek, bizonyos jelesnapok dalai (pl. Lucázás)
B - Recitálók:
- Siratók: a dallam és a szöveg pillanatnyi rögtönzése kötetlen ritmusú és szótagszámú.
- Egyéb recitáló dallamok: rövid lélegzetűek, gyakran betétek összetett felépítésű dallamok között. - Ima és ráolvasás szövegek, éjjeliőr nóták, egyházi és siratóparódiák.
C - Egyebek:
Emberi és hangszeres jelzések (katonai, pásztor), töredék dallamok.

Kötött, vagy strófikus szerkezetű dallamok

Régi réteg

Kialakulása a XVIII. sz. előtt. Jellemzői: nem visszatérő szerkezet, ereszkedő dallamvezetés, kvintváltás lefelé.
A régebbi réteg parlando és rubato előadásmódú. A kevésbé régiek: kanásztánc, ötfokú dudanóták, tempo giusto előadás.
Tiszta ötfokúság, alacsony vagy közepes szótagszám.
Jellemző szerkezetek:

A5 B5 A B
A5 A5v A Av
A5 B A C
A B C D
A A B B

Két csoportja:

1, Négysoros, izometrikus, ereszkedő ötfokú dallamok. Szótagszám 6-12 között.
2, Egyéb ereszkedő ötfokúak: heterometrikus, négysoros, 5, 13, 14, 15-ös szótagszámúak.

Új stílus

A XVIII. sz. végétől jelentkezett. Jellemzői: visszatérő szerkezet, variálódó harmadik sor, az eredeti tempo giusto dallam (egyéni előadásnál) rubatová változik. Kevesebb versszak, nagyobb szótagszám. Alkalmazkodó ritmus (az énekelt szöveg természetes ritmusát követi a zenei ritmus).

Szerkezetileg lehet szimmetrikus:

A A5 A5 A
A B B A

vagy asszimmetrikus:

A A5 B A
A A B A
A B C A

Két csoportja:
1, a régi stílusból eredőek. Ritmusuk alkalmazkodó tempo giusto, hangsoruk dór és eol, pentaton fordulatokkal.
2, Műdalból és idegenből átvett dallamok. Hangsoruk elsősorban dur - moll.

Vegyes osztály

1, Régi népi réteg, strófikus siratók, nem ötfokú dudanóták.
2, Régi műzenei, ill. európai átvételek. Dur kvintváltók, gregorián átvételek, a XVI.-XVII. századi egyházi énekek változatai.
3, Szomszéd népektől átvett dallamok: cseh, morva, szlovák, ritkábban román.
4, Újabb műzenei hatások a XIX. századtól (pl. Nincs szebb madár)

A népdal elemzésének szempontjai, jelölések


Előadásmód: parlando (elbeszélve), rubato (szabadon), tempo giusto
Funkció:(használat szerint) táncdallam (pl. ugrós), jelesnapi (szokás)dallam (pl. regölés)
Lelőhely:(előfordulás, gyűjtés helye) pl. Dtúl - Somogy - Berzence
Szerkezet: kötetlen, vagy kötött/strófikus
Sorszerkezet: (csak kötött szerkezet esetén!) ABBA, nem visszatérő-visszatérő, transzponáló
Szótagszám/szillabika: (jelölése soronként arab számokkal) pl. 8 7 8 7
Dallamvonal: ereszkedő, kupolás
Kadencia/sorzárlat: (a dallam záróhangja 1, a sorok utolsó hangjait ehhez viszonyítjuk.) . A záróhang felettieket arab, az az alattiakat római számokkal jelöljük. A záróhangot nem írjuk ki, a főkadenciát kerettel kiemeljük. 8 5 3
Hangkészlet: (a dallamban előforduló különböző szolmizációs hangok) pl. l d r m s l
Hangterjedelem/ambitus: (alap ismét a záróhang (1), alatta római, felette arab számokkal jelölve) pl. VII-6
Hangsor: (a dallam hangjai sorban, a záróhangra felépítve) la-mi-re, és do-szo alaphangú, -chord, -ton sorok, kombinált hangsorok
Pódia: (soronkénti ütemszám)pl bi-, tri-, tetrapódikus, izo-hetero
Metria: izo-hetero
Ritmika: izo-hetero, kanásztánc ritmus, kolomejka stb.


A magyar népzene


Vokális és hangszeres zene

A hangszeres kultúra szemszögéből szintén elkülöníthetünk jellegzetes csoportokat. Vannak csak énekelt dallamok (gyermekdal, ballada; sirató és egyéb énekes szokásdallamok; bizonyos táncok, mint a karikázó, cigány botoló stb.), ismerünk hangszeren és énekelve egyaránt használatos dallamokat (táncdal, keserves; egyes szokások dallamai, mint pl. a betlehemezés, regölés, hejgetés stb.) és léteznek csak hangszeres (szövegtelen) tánczenei műfajok is (mint például a férfitáncok kísérőzenéi).
A műfajok archaikusan merev elkülönülése nálunk már ezen a téren is a múlté. A magyar népzenében az első és főként a középső kategória a legdominálóbb, ezért egészen természetes, hogy az első gyűjtők számára az énekelt zene vált a legfontosabbá, hiszen amúgy is: "minden zene kezdete a vokális zene, amely hosszú ideig egyedüli kifejezője volt az emberek muzsikális érzésének."
A tisztán hangszeres, szövegtől független régi magyar tánczene maradványára Bartók már csak a dudások "aprájának" nevezett közzenéiben vélt rábukkanni. (Ilyenfajta - rövid motívumokat ismételgető - "abszolút" hangszeres tánczenét, "amelyhez a táncolók táncszókat kurjongattak", élő formában leginkább románoktól hallott.)

A néphagyomány zenei "hallásmódjai"

A társadalmi, történelmi, gazdasági mozgásoktól befolyásolt szokások, szertartások, divathullámok, s a mindezeket jól tükröző dallamstílusok, műfajok és előadásmódok egymásra rétegződései olyan látványt nyújtanak a mélyre ásó kutatónak, mint a régésznek a simára metszett ásatási tanúfal, melyen színes csíkok gyanánt rajzolódnak ki évszázadok történelmének üledékei. Az emberi közösségek tudatában kavargó múlt ugyanilyen gazdag tarkaságot mutat. S ezen nemcsak a múltbeli emlékek, adatok, információk puszta halmaza értendő, hanem a középkori, újkori és 19. századi gondolkodás-, illetve hallásmódok jelenléte és egymással való keveredése is. A szövegek és dallamok kapcsolatát vizsgálva is évszázadokkal korábbi eljárásokra bukkanunk. Ilyen az "énekelt vers" műfaja, amely néhány évszázada szűnt meg a költészet szinte kizárólagos megjelenési formája lenni. A műfaj ma is a régi, mondhatnánk évezredes szabályok szerint működik: a szövegek szótagszám - és nem romantikus, szövegtartalmat "kifejező", programzenei elvek - alapján, szabadon válogatnak a dallamok között. Az éneklők sok kész szövegformulát és sok dallamot tudnak. (Ezek közül valójában a szövegekre, azok mondanivalójára figyelnek leginkább tudatosan!) A két alkotóelem az előadás folyamán találkozik egymással, miközben az énekes a lelkiállapotának legjobban megfelelő szövegeket válogatja össze. Így születik a "közhelyek" gyűjteményéből egyéni érzelmeket kifejező üzenet, műalkotás. A zenei tudatvilág vizsgálatakor a hallásmódok két szembetűnő pólusát figyelhetjük meg:

1. Az egyszólamú, középkorias hallásmód, mely egyrészt a dallamszövés lineáris elgondolásában, másrészt a hangszeres zenei hangzás "dallam-dudabasszus-ritmus" hármasságában nyilvánul meg. (Ezt szolgálják: a duda, a tekerő, a doromb, a citera, a hegedű-gardon együttes, egyes dunántúli vonószenekarok, vagy a bihari román hegedű-duók, ill. a máramarosi hegedű-gitár párosok, az eleki klarinét-dob együttes).

2. Az újkori európai többszólamúság kialakította hallásmód. (Ennek szellemét tükrözik a szinte modálisan harmonizáló közép-erdélyi vonóstriók, a kezdetleges, de már funkciósan értelmezett (tonika - szubdomináns - domináns) harmóniákat alkalmazó dél-erdélyi és dunántúli együttesek, a romantikus harmóniafűzéssel élő kalotaszegi és felsőmagyarországi együttesek stb.).
E hallásmódok évszázados mintákat követtek, melyek segítségével egy-egy generáció mindig egészen pontosan és határozottan kialakíthatta a maga igényeit. Ékes bizonyíték erre a zenész és közönségének kapcsolata. Mit kellett ugyanis a zenésznek játszania? Azt, ami minden táncoló fejében ott zengett. Ebből állt a zenész szolgálata. S ha nem jól húzta, baj volt, mert összezavarta a közösség minden tagjában belülről hangzó muzsikát. (A zenész sohasem "hagyományőrző", inkább "hagyománykövető"!) Kodály megfigyelése még szinte napjainkra is igaz: "Hangszeres zenére nézve: hallgató az egész nép. Ott az előadás egyesek, kevesek dolga. Akár cigány, akár népbeli a zenész: egyedül, vagy kevesedmagával áll szemben a hallgató tömeggel. Nem teljesen passzív a tömeg: erre a zenére járja a táncot és nagyon megérzi, ha nem kedvére való módon játsszák. Ellenőrző, válogató, meg tudja különböztetni a jobbat. 1910-ben mondta egy fiatal falusi cigány Erdélyben: legnehezebb az öreg székelynek muzsikálni. Ahogyan ő kívánja, fiatal cigány nem is igen tudja már.
Kodály azt is írja, hogy a "cigány sohasem használ: citerát, furulyát, dudát, harmonikát, dorombot, tekerőt. A pásztorkürt és kanásztülök inkább foglalkozási eszköz, mint zenei hangszer..."
Ebből kiviláglik, hogy a "hivatásos zenészek", akik az új hallásmód szolgálatában látnak nagyobb jövőt - hacsak valami különleges okuk nincs erre - nemigen foglakoznak az elavult divatokkal. A régiesebb hallásmódhoz kapcsolódó alkotások és az azok megszólaltatásához szükséges eszközök így leginkább a paraszti öntevékenység terepére szorultak vissza.





Leíró népzenei rendezés: szinkronikus eljárás, típusokat, dallamcsaládokat állapít meg. Alapelem: dallamcsíra, ütempár. Gyűjtés általában terepen, célgyűjtés 1-1 jelenségre, ábrázolás dallamatlaszokon.

Történeti népzenekutatás: Idő és térbeli vizsgálat dallamhasonlítás útján. Történelem előtti dallamok előfordulása, mai alakjuk: zenefolklór.

Nyelvészet: Urali és altáji nyelvek

Szemiotika: 70-es évektől, jelrendszerek /szellemi és tárgyi kultúra/

Antropológia: honfoglaláskori leletek, ma élő népek adatai. Pl. finnugor népeknél a lappok teljesen különböznek, a finnek nordikusak, a magyarok turano-mongoloidok

Történelemtudomány: 1235 Julianus barát - IV. Béla Etelközben élő magyarok, 1488 Túróczi János, Bonfini /Mátyás/ a vogul és belső-ázsiai nyelvekkel hasonlítják össze. Az urak a szittya-hun rokonságot támogatják. Ny Európa szkítáknak tartja /szarvas monda/

Néprajz: /tárgyi/ viselet, eszközök összehasonlítása

Régészet: Kárpát-medencei, Volga-vidéki leletek




Jegyzetek:
Bartalus István
(Bálványos-Váralja, 1821. nov. 23.-Bp. 1899. febr. 9.): jogi, bölcsészeti és teol. tanulmányai mellett a konzervatóriumban zenei képzésben részesült. Sokoldalú munkásságában (zenetört., népzenekutatás stb.) jelentős szerep jutott a zeneped.-nak. A Wesselényi-család zenetanáraként kezdte pályáját (1843). 1848-ban már Kolozsvár legkeresettebb zenetanára. 1851-től Pesten élt: zongoraművész, => Gönczy Pál nev.-int.-ének tanára. 1858-tól jelentek meg zenei cikkei. M. zenetört.-i kutatással, majd 1870-től népzenekutatással is foglalkozott (Magyar Népdalok Egyetemes Gyűjteménye, 1873-tól 7 zongorakíséretes köt.). MTA l. tag (1875). Ped.-i működése 1869-től Eötvös J. hívására a budai áll. tanítóképzőhöz kötötte. 1872-ben Bp.-en jelentette meg a 6 oszt.-os népisk. számára írott Éneklő ABC-t és az Énektanító vezérkönyvet. Ebben, sajnos - kevés kivétellel - élő zenei anyag, népdalok helyett a német Heinroth-féle skálaépítgetős módszer egyszerűsített változatát alkalmazta és ahhoz illően főként dúr dallamokat közölt. Törekvése a zenei írás-olvasás széles körű tanítására méltánylást érdemel, bár a választott mechanikus módszer hosszú időre negatív hatással volt a zeneped.-i gondolkodásra, a zenei ízlés fejlődésére.
Ittzés Mihály

Szomjas-Schiffert György, Szomjas (Dunakeszi, 1910–)
etnomuzikológus, tudományos csoportvezető, a zenetudományok kandidátusa (1969). A szegedi tudományegyet.-en doktorált (1934), Bp.-en az Országos Széchenyi Könyvtárban könyvtárosi oklevelet (1940) szerzett; magánének és zeneszerzés-tanulmányokat is folytatott. A Központi Statisztikai Hivatal Könyvtárának könyvtárosa (1936–), zenei előadó a közoktatásügyi min.-ban (1945–), tudományos munkatárs (1954–) az MTA Népzenekutató Csoportban nyugdíjazásáig (1975). Népzenegyűjtést végzett a Kiskunságban, a Csallóközben, a Lappföldön, összehasonlító zenefolklórral foglalkozik finnugor, továbbá csehmorva–magyar vonatkozásban. Cikkei, tanulmányai hazai és külföldi kiadványokban jelennek meg. – F. m. A finnugorság ősi zenéje nyomában (Bp., 1965); Hajnal vagyon szép piros… (Énekes várvirrasztók és órakiáltók, Bp., 1972); A finnugor zene vitája (I–II., Bp., 1976).

Vargyas Lajos népzenekutató (Óbuda, 1914. február 1. – Budapest, 2007. október 11.)
A néprajztudós a Magyar Tudományos Akadémia Népzenekutató Csoportjának igazgatója, az MTA Zenetudományi Intézetének tudományos tanácsadója volt, Széchenyi-, Erkel-, Magyar Örökség- és Prima Primissima-díjat és Áj falu díszpolgára címet kapott. Vargyas Lajos 1941-ben doktorált a felvidéki Áj falu zenei élete című munkájával, majd a Budapesti Egyetem Néprajz Tanszékén, a Budapesti Egyetemi Könyvtárban, a Néprajzi Múzeum Népzenei Osztályán, az MTA Népzenekutató Csoportjában és az MTA Zenetudományi Intézetében dolgozott. A magyar vers ritmusa című könyve 1952-ben jelent meg, ugyanebben az évben adták közre Kodály Zoltánnal a Zeneakadémián máig tankönyvként használt, s csak „Kodály-Vargyas"-ként emlegetett A magyar népzene című munkát, amelynek Vargyas Lajos a példatárát szerkesztette. Népzenei kutatásait A magyarság népzenéje című könyvében foglalta össze, amelynek második kiadását 10 CD-ből álló album kíséri, ez Magyarországon a legnagyobb, eredeti népzenei anyagot tartalmazó lemezkiadvány. Vargyas Lajos a népzene mellett leginkább a népballada műfajával foglalkozott. A nemzetközi szempontból is egyedülálló A magyar népballada és Európa című művében a népballadát tekinti át a kontinens népei szempontjából.

vissza a tananyagokhoz