Bartók Béla Zene- és Táncművészeti Szakgimnázium Miskolc, Népzene szak

Néprajzi dialektusok, nagytájak, kistájak

Vissza a tananyagokhoz

DUNÁNTÚL * FELVIDÉK * ALFÖLD * ERDÉLY * MOLDVA



I. DUNÁNTÚL


A Duna vonalától délre és nyugatra eső, az Alpok keleti nyúlványai és a Mura, valamint a Dráva által határolt, természet-földrajzilag, vízrajzilag rendkívül tagolt, sokarcú nagytáj. Az elnevezés legrégebbi magyar tájneveink egyike.
A Dunántúl nem sokkal a honfoglalás után már sűrűn lakott településnek számíthatott. Nemcsak a magyarok települtek le a változatos felszínű tájon, hanem az egykori római Pannónia provincia folyamatosan lakott települései is számos népcsoportnak adtak otthont. Az itt élő avar, szláv, bajor lakosságnak fontos szerepet játszhattak az ókori, koraközépkori ismeretek, hagyományok közvetítésében.
Az Árpád-korban a Dunántúlon fontos állami, egyházi központok alakultak ki. A virágzó középkori kultúra emlékeit ma is felfedezhetjük Esztergomban, Veszprémben, Győrben, Pannonhalmán, Tihanyban, Pécsváradon, Zircen és Székesfehérváron.
A szépen fejlődő, német és vallon telepeseket is vonzó Dunántúl fejlődését a török hódoltság akasztotta meg. A Rába folyótól keletre, a Duna melléken, délkeleten, Tolnában és Baranyában a középkori települések (lakóikkal együtt) szinte teljesen elpusztultak. A török több mint másfél évszázados uralmát végképp lezáró 1699-es karlócai békekötés után újra benépesülhetett a Dunántúl. A korábban a török elől menekülő balkáni népek mellé németek, szlovákok, magyarok érkeztek. Az így kialakult etnikailag is tarkított településképet a II. világháború és az azt követő lakosságcserék tovább bonyolították. A holocaust következtében a falvak és a városok életében fontos szerepet játszó zsidóság töredéke tért vissza. A kitelepített németek helyére bukovinai székelyek jöttek, az elvándorolt szlovákok házait pedig felvidéki magyarok kapták meg.
A reformáció idején, nyugaton evangélikus, délen a református, unitárius vallás volt jellemző. Az unitáriusok később kitelepültek.
A tarka nemzetiségi kép ellenére a Dunántúl társadalmi fejlődése viszonylag egyenletes volt, és az ország más területeihez képest ütemesebb polgárosodás figyelhető meg. A nagytáj nemzetiségi, vallási, néprajzi különlegességek szerint elkülönülő paraszti hagyományai fantasztikus kulturális sokszínűséget hoztak létre, amelyet a hagyományőrző településeken, tájházainkban ma is felfedezhetünk.


A DUNÁNTÚL, mint népzenei dialektus


Bartók Béla beosztása szerint népzenénk első dialektusához a dunántúli és szlavóniai magyarság tartozik. E terület régi stílusú dallamaiban Bartók szerkezeti, intonációs és ritmusbeli sajátságokat állapított meg. Ötven-hatvan év alatt további jellegzetességek tárultak fel mind a régi stílusban, mind pedig az új stílusú dalokban, a hangszeres zenében, meg a kötetlen szerkezetű s mindig határozott alkalomhoz kötött dallamokban.
És kirajzolódtak oly választóvonalak, választósávok, melyek kilenc belső tájegységre osztják a dialektusterületet.



Bakony

A Bakony a Dunántúli-Középhegység legnagyobb hegycsoportját képezi: a Móri-völgytől a Tapolcai-medencéig tart. A bakonyi emberek életét évszázadokon keresztül az erdőhatározta meg. Az idevalósi kanászokat, vadászokat már az Árpád-korban is említették. Az erdők hasznosításának köszönhetően messze földön híres üveghuták működtek. A helyiek a famegmunkálásnak is mesterei voltak. Gereblyéik, favilláik, taligáik sok más gazdálkodásban és háztartásban használt faeszközhöz hasonlóan távoli vásárokon is kelendőek voltak.

Balatonmellék

A Balatonmellék nem néprajzi fogalom. A Balaton és a Kisbalaton szűkebb környezetét jelölő elnevezés elsősorban turisztikai szempontból vált fontossá. A Balaton mellett fekvő településekről sem történeti, sem néprajzi, sem gazdaságföldrajzi szempontból nem beszélhetünk egységes szempontok szerint. Ezek a falvaknak, városok a környező kistájak részeként gazdagíthatják a magyar turizmus egyik legnégyszerűbb célpontjának kulturális kínálatát.

Baranyai-Hegyhát

A Tolnai-Hegyháttól meg kell különböztetnünka Baranyai Hegyhátat, amely a Mecsek és a Kapos folyó között, valamint a Zselic és a Völgység között található dombvidék. A török hódoltság alatt korábbi lakossága megtizedelődött. Helyükre a 18. században német telepesek érkeztek. A hegyháti magyar lakosság körében fennmaradt regölés, a nyári napforduló alkalmából fellobbanó szentjánostűz, a Szent Antalkor gyújtott újtűz igazi érdekesség volt. A lányok szentjánostűzkor komafát vittek egymásnak, amely botra font cseresznyéből vagy megyből készült.



Aljvidék

Az Aljvidék Baranya megye nyugati sík vidékének népi elnevezése. A terület lakossága sokat szenvedett a Szigetvárért folytatott hadjáratok idején. A 18. században a folyamatosan itt élő magyarok mellé délszlávok, horvátok vagy sokácok költöztek.

Dráva mente

A Dráva árterében húzódó területet Baranya és Somogy megyében Dráva menetként emlegetik. A török hódoltság alatt lakosságának csak töredéke maradt fenn. Mai népessége a 16-18. században érkezett Horvátországból, akiket a környéken tótoknak neveztek.

Drávaszög

A Dráva és a Duna összefolyásának szögletében élő ember életében egykor fontos szerepet töltött be a folyó, a halászat. A változatos etnikai összetétellel bíró terület javarésze ma Horvátországhoz tartozik. A Magyarországhoz tartozó Külső-Drávaszög Siklós-Villányi hegység lábánál fekvő részét a helyiek Hegyföldnek, a Dráva-síkon elterülő sávot pedig 'Alföldnek' hívják. A történelem során vallások, népek csaptak össze a területen. A Villányi-hegység déli lejtőinek adottságaival az ókor óta folyamatosan élnek a vidék lakói: kiváló borszőlőt termesztenek.

Göcsej

Zala megye délnyugati része, a Zala folyó, a Kerka és a Válicka patakok völgye között, az őrség, a hegyhát szomszédságában. 1769-től ismert tájnév, a dunántúli nyelvjárásokban a vízjárások által felszabdalt dombvidék jellemzésére használt megjelölésből vált azzá. Mély völgyekkel tagolt, agyagos talajú, szubalpi klímájú, erdővel borított, dimbes-dombos, nehezen megművelhető terület. Viszonylag sokáig fennmaradtak a kerített házak. A lakóházhoz ilyenkor U alakban kapcsolódtak a gazdasági épületek, és az apró udvart kerítéssel zárták le. A terület gazdálkodása is sok archaikus elemet megőrzött, hajdinát és kölest termesztettek, sőt a göcseji szőlészet világviszonylatban is egyedülállóan régies jelleget tartott meg. A reformáció során reformátusokká váltak, de a XVIII. sz-ban a jobbágyok katolikusok lettek. Társadalmi szerkezete, jogszokásai, szellemi műveltsége archaikus, konzervatív vonásokban gazdag. A Göcsejben feltárt gazdag néprajzi anyag az egész Délnyugat-Dunántúlra jellemző, és a belső, keletre, észak-keletre eső zalai települések népi kultúráját is reprezentálja. A karácsonykor gyakran felelevenített pogány kori hagyományt, a regölést is a göcseji nép örökítette át a jelenkor embere számára.

Hetés

A Hetés 18 faluja Göcsejtől délre, a Kerka pataktól nyugatra fekvő terület Zala megyében. A falvak egy része Göcsejhez hasonlóan irtáson települt, amelyet szegnek neveztek. A karácsonyi ünnepkörhöz kapcsolódó regölés pogány kori szokása a legutóbbi időkig fennmaradt.



Kemeneshát, Kemenesalja

A Kemeneshát földrajzi fogalom: a Rába folyó keleti partja melllett húzódó domborulatot nevezzük így. Fennsíkját a Ság és a Kissomlyó alacsony vulkáni kúpjai tarkítják. Keleti oldalán, a Rába - Zala - Marcal folyók között található a Kemenesalja, Jánosháza és Celldömölk központtal. A terület lakói a reformáció idején evangélikus hitre tértek.

Kisalföld

Nagytáj Pozsony, Győr, Komárom városok tágabb térségében, a Duna síkvidéki jellegű medencéjében. A Duna mellett haladó közlekedési útvonalaknak köszönhetően a kisalföldi városok nagy jelentőségre tettek szert. A falusi kultúra fejlődése a 16-17. század után megakadt, a feudális nagybirtokok erőteljesen korlátozta a jobbágyfalvak jogait. Igazi változást a jobbágyfelszabadítás mellett a Duna szabályozása jelentette. A terület egyik érdekessége, hogy a parasztgazdaságok ütemes modernizációja mellett számos archaikus szokás maradt fenn. Két nagy táji típusa:
1, a belső, a Duna és a hozzá tartozó mellékfolyók által szabdalt, erősen besüllyedt, vagy hordalékkúpos, vizes vidék - Vízköz
2, az ezt övező, több lépcsőben teraszos, magasabb fekvésű, száraz jellegű, helyenként dombossá váló területek. - Sokoró, Győri puszták, Bársonyos.
A honfoglalás korában a magyarság letelepedésének egyik legfontosabb területe. Akkori megyéi: Pozsony, Moson, Nyitra, Bars, Sopron, Győr, Komárom történeti vármegyék. Komoly tranzitkereskedelem a Duna-menti északi és déli közlekedési utak révén. Szabad királyi városok: Pozsony, Győr, Komárom, Sopron. Mezőgazdasági termeléssel rendelkező városok: Óvár, Érsekújvár, Szenc, Somorja. Klasszikus mezővárosok: Sellye, Galánta, Dunaszerdahely, Nagymegyer, Moson, Kapuvár.
A Kisalföldet a második jobbágyság szigorú, kötött merev rendszere jellemzi a 20. századig, korlátozva a paraszti árutermelést, szabad paraszti fejlődést. Nyelvjárási térképe töredezett, összetett /szlovák, német/. A reformáció idején evangélikusok Sopron, Győr megyékben. Társadalmi szerkezetében sok az archaizmus, tárgyi világa a viseletig bezárólag tradicionális.


Mecsek

A Mecsek hegység mediterrán hangulatú oldalai természeti és néprajzi szempontból is sok kellemes meglepetést kínálnak. A soknemzetiségű, számos kulturális hatást összegyűjtő falvak egy része sokáig megőrizte hagyományos viseletét, szokásrendszerét.

Mezőföld

A Velencei-tó, a Duna, a Sárvíz és a Sió között elterülő Mezőföld sík vidéke Fejér és Tolna megyéhez tartozik. Az itt élők életmódját hosszú időn keresztül erősen befolyásolták a terület birtokviszonyaira jellemző hatalmas kiterjedésű uradalmak. A polgárosultabb jobbágy-paraszti falvak néprajzi hagyományai mellett a nagybirtokok cselédsége is egyéni, színes folklórhagyományokat alakított ki.



Ormánság

Baranya megye délnyugati szögletében Sellye és Vajszló környezetében egyes meghatározásoktól függően 22-45 községnyi területet neveznek Ormánságnak. Nagymúltú élő népi tájnév. Korábban lényegesen kiterjedtebb terület megjelölésére szolgált.
A nyugat-baranyai sík, erdős terület Árpád-kori (1257) neve Ormán volt, Szigetvár és Szentlőrinc is beletartozott (Aljvidék). A ma Ormánságnak nevezett terület Árpád-kori neve Ormánköz, ill. Bőköz/ A tájfogalom kiterjedtebb területre vonatkozott még a reformációt követő időkben is, amint egyházigazgatási egységként szinonim előfordulása a 17. sz. végéről is tanúsítja (Superior Barovia sive Ormánság). Így a Drávamente református községeire való leszűkítése feltehetően újabb fejlemény. Az Ormán földrajzi név eredete vitatott. Valószínű, hogy egy "erdő" jelentésű török szóból származik. Felmerült finnugor származtatása is, s eszerint or, urmán, ormány "hát, kiemelkedős" jelentésű szóból ered. Különben Baranya számos pontján bukkannak fel korai középkori forrásainkban török eredetű helynevek. A honfoglalás idején a mai szűkebben vett Ormánságban és környezetében szláv lakosságot talált a magyarság, erre vallanak egyes folyóvizek és falvak nevei. Az itt talált szlávok valószínűleg hamarosan felszívódtak a magyarságba. A késő középkorban az alföldi parasztság műveltségével azonos jellegű kultúra kifejlődésével kell számolnunk (pl. lakóházfejlődés). Dél-alföldi kapcsolatokra vall az Ormánság népének öző nyelvjárása is. A vidék kedvező földrajzi adottságai ellenére a hódoltság alatt nagyon erősen elpusztult, (különösen a Szigetvárért vívott harcok során). Polgárosult közösségei elmenekültek, részben a Kiskunság területén húzódtak meg. Később visszatelepedtek, de egyes községei sohasem éledlek újjá. A 18. sz. során a lassan, zökkenőkkel beálló új rendben meginduló élete a paraszti polgárosulás irányában fejlődött. A Dráva és a Feketevíz áradásaitól gyakran szenvedő népesség jellegzetes megélhetési forrása volt a pásztorkodás, a halászat és a hamuzsírfőzés. A természeti környezethez jól alkalmazkodó talpas-vázas sövényfalú építkezés emlékei helyenként ma is fellelhetők. A tölgyfagerendára épített házat fahengerek segítségével szükség esetén tovább is lehetett görgetni. Az ormánsági férfiak ügyesen bántak a szerszámokkal és a fával, a nők pedig kiváló szövők voltak. Gyönyörű női viseleteik, a fehér gyászszín, népszokásaik híressé tették a régi ormánságiakat. A paraszti polgárosulás korlátozott volta azonban anyagi deklasszálódást, tudati válságot indított el, erre vezethető vissza az Ormánság demográfiai válsága, az "egyke" kérdés is. A késő középkorban országos viszonylatban is kiemelkedő szintű baranyai táj e vidéke a felszabadító háborúktól a közelmúltig feltartóztathatatlanul periferikussá vált; ármentesítése, közlekedéshálózata, kereskedelmi kapcsolatrendszere, iskolahálózata stb. nem épült ki korszerű szinten. Ezért a 19. sz.-tól, de különösen a 20. sz. első felében a szépirodalom, a közéleti publicisztika és a néprajz érdeklődésének kereszttüzébe kerülve, országosan ismertté vált.



Őrség

A Zala forrásvidékén, részben a Kerka völgyében a Vendvidék, Göcsej és a Hegyhát szomszédságában fekvő történeti néprajzi táj neve. Kiemelkedő, táblás terület, amelyet vízfolyások, patakmedrek tagoltak. Talaja nehezen termő, pangó vizekben gazdag agyag. Klímája szubalpi jellegű, csapadékban rendkívül gazdag. Természetes növénytakarója noricumi jellegű, erdeiben jelentékeny a fenyőállomány. Nevét a korai határbiztosító őr elemeitől kapta. Használatos újabban az irodalomban a Felsőőrség mellett az Alsóőrség megjelölése is. Egykori gyepüvédő, határbiztosító lakóinak 18 községet magában foglaló területe igazgatási autonómiát élvezett (élén őrnagyukkal) mint őrnagyság. Népessége magyar, az Árpád-kortól kontinuus. A korai határőrszervezet felbomlása után is meg tudták őrizni szabad jogállásukat, s kiváltságaiktól csak a 17. sz.-ban fosztották meg őket a Batthyányak, jobbágyi szolgáltatásokra kényszerítve. A reformáció során kálvinista gyülekezetek alakultak, amelyeknek a szerepe a szomszédos tájak református lakossága szempontjából különösen jelentőssé vált a rekatolizáció során (pl. Göcsej), Az Őrség népének mindennapi életét sajátossá tette a szubalpi környezet. Földművelésűkben az égetéses irtásgazdálkodásnak volt szerepe, de településeik közvetlen környezetében nagyon korán intenzíven trágyázott szántókat létesítettek, amit nagyszámú állatállományuk tett lehetővé. Az első világháborúig fokozódó mértékben vettek részt Grác piaci ellátásában. A 19. sz. folyamán fellendült szarvasmarha-tenyésztésük konzervatív életkörülményeik gyors polgárosulásához vezetett. Az első világháború után kialakult kedvezőtlen gazdasági helyzetben viszont nagyfokú népességelvándorlás következett be. Az Őrség Göcsejjel és a Vendvidékkel s a tágabb délnyugat-dunántúli területekkel együtt szeres település mód klasszikus előfordulási helye. Építkezési kultúrájában is sok az archaikus vonás, mint a 19. sz. végéig jellemző kerített ház és a füstösház (Rauchstube) emlékének kései előfordulása. Kistáji központjává a meglehetősen differenciálatlan településhálózatból Őriszentpéter emelkedett ki.



Sárköz

A Sárköz Báta és Szekszárd között eltérő vidéke egykor vízjárta, mocsaras vidék volt. A táj jellegét teljesen átalakító 19. századi folyószabályozás a református lakosság életmódjára is hatással volt. Az egykori szegényes, halászattal és pákászattal foglalkozó falvak hirtelen hatalmas termőföldhöz jutottak. A paraszti lakosság gazdagodása a tárgyi kultúra "kivirágzásában" is tetten érhető: színes népviselet és népművészet tanúskodik ma is a régi sárközi emberek ízléséről.

Tolna megyében, Szekszárd és Báta közötti ártéri, mélyfekvésű, hajdan mocsaras terület, amelyet nyugat felől a szekszárd-bátai magasabb löszös dombsor lábánál folyó Sárvíz zárt a Duna mellé (régiesen Sárközség). Mai településeinek határa a dombvidék területére (Szekszárdi hegyek, a Sárköz Völgység része) is átterjed. Mivel az ottani lakosság a hódoltság idején részben a Sárközbe menekült, indokolt e területrészt is hozzászámítani. A honfoglalás óta megtelepült. A középkor folyamán magas szintű fejlődést ért el, amit a Buda-Belgrád közötti, erre vezető kereskedelmi útnak, s a dunai hajózó útnak is köszönhet. Öntudatos mezővárosi polgársága révén a reformáció egyik fontos központjává vált. A hódoltságkori változások erejére jellemző, hogy a középkori gyökerű szőlőtermesztése a középkori fehérbortermelésről átállt a balkáni eredetű kadarkára. A középkori vízszabályozás is megszűnt, a 19. sz. közepéig teljesen elvadult mocsárvilággá vált a sárközi falvak határának nagyobb fele. Lakosságát, amelyet a hódoltság erősen megtizedelt, tovább csökkentették az ellenreformáció kitelepítései. Szomszédságába a 18. sz. folyamán nagy létszámban telepítettek németeket, akik között később viszont protestánsok is voltak. A Sárköz kontinuus községeit a 18. sz.-i népmozgalmak érintetlenül hagyták, református vallásgyakorlatukat is megőrizhették. A Sárköz az ármentesítés következtében a 19. sz.-ban robbanásszerű változáson ment át. Az egykori halász-pákász falvak nagyhatárú, szántóművelésre berendezkedő településekké váltak. Paraszti lakossága gyors gazdagodásnak, polgárosulásnak indult, ami azonban később a megmerevedett birtokstruktúra és az egykézés miatt nem tudott egészséges irányba fejlődni. Ezt tükrözi a ~ gazdag népművészetének, viseletének, társadalmi kultúrájának vizsgálata is. Összekötő kapocs volt Baranya és a Duna-Tisza köze református paraszti közösségei és kultúrájuk között.

Sokoró, Sokoróalja

Sokoró a Kisalföld délkeleti peremén húzódó homokos, löszös domvidék, Ménfőcsanak és Bakonypéterd között húzódik. Sokoróalja a dombság tágabb környezetét jelölő tájnév. A terület a török hódoltság idején sokat szenvedett, magyar lakossága elpusztult. Helyükre magyarok és németek érkeztek. Jobbágyparaszti települései mellett zsellér eredetű, szőlőműves hegyközségek alakultak ki, amelyek később önálló településsé szerveződtek. A 18. század végéig jellegzetes famunkaközpontok működtek, többek között szőlőpréseket készítettek. Sajnos a területen kevés néprajzi kutatás folyt, nehéz néprajzi értelemben jól megfogalmazható táji tagolódásról beszélni.



Somogy (Somogyság, Somogyország)

A Balaton és a Dráva között elterülő változatos arculatú dombvidék. Jellegzetes kisebb tájakra oszlik. A Kapos vonalától délre fekszik Belső-Somogy. A Dráva felé síkságba lejtő, széles homokos völgyeinek a vizét a Rinya folyócska gyűjti össze.
A ; Külső-Somogynak nevezett északi rész a Kis- és a Nagy-Koppány vízrendszerében fekszik, domborzatilag jóval tagoltabb. A két jellegzetes tájat az egykor mocsaras Kaposvölgy, a Vízmente választja el. Nevezetes kistáj Fonyódtól nyugatra a Balaton hajdani öble, később mocsárvilág, a Nagyberek és a Kaposvártól délre eső erdős Zselic. A honfoglaló magyarság sűrűn benépesítette a vidéket, a legrégibb tájneveink egyike, első említése 1055-ből származik. A Somogyország elnevezés valószínűleg a "kisebbik királyság" intézményének, a dukátusnak az emléke. A területén a honfoglaláskor talált, kisebb csoportokban élő szlávság az Árpád-kor elején eltűnhetett, mert a középkorban a nagytájjal megegyező határú Somogy-vármegyét viszonylag sűrű magyarság lakta. A török hódoltság idején a Nagykanizsa-Szigetvár végvárrendszer ellenőrzése alá tartozó déli vidék sokat szenvedett a háborúskodásoktól. Mintegy 300 falu néptelenedett el Somogyban. Az újratelepülés részben a pusztítást átvészelt községekből, részben északi magyar vidékekről történt. Viszonylag nagy számmal maradtak meg kuriális nemesi falvak is. A Nagyberek környéki pár szlovén, a Dráva menti néhány horvát és a zselici német falukon kívül nagyobb nemzetiségi betelepítés nem történt. Így Somogy az újkorban a Dunántúl legegységesebben magyarlakta megyéjének számított. A múlt század derekáig erdős, extenzív, állattartó táj, főközlekedési utaktól távol eső, elzárt vidék-volt. A jobbágyfelszabadítás után fejlett középparaszti réteg (ún. "pógárok") alakult ki, de a nagybirtok túlsúlya nem változott meg. 1920 előtt a 100 holdon felüli birtokok a föld 66%-át foglalták el. Táji központja, Kaposvár, alig 150 éve emelkedett ki a községek sorából.

Belső-Somogy

Somogy egyik legrégebbi tájnevünk egyike, a Somogyország kifejezés valószínűleg az egykori "kisebbik királyság", a dukátus emlékét őrzi. A Balaton és a Dráva között fekvő dimbes-dombos táj délebbi részét Belső-Somogynak nevezzük. A jellegzetesen református lakosság sok archaizmust őrzött meg. A terület néprajzi sajátosságaira nagy hatással volt az erdei pásztorkodás. A somogyi kanászok hatalmas tölgyesekben legeltették disznaikat. Nem véletlen, hogy a kanásztáncok ugrós válgaja is Somogyban terjedt el leginkább. Az erdővel való szoros kapcsolat a fa feldolgozás mívességében is felfedezhető. Spanyolozással készített borotvatartóik, karcolt díszítésű kobakjaik népművészetünk becses emlékei. A területen több archaikus viselet is fennmaradt, amelyek közül talán a csökölyi fehér vagy sáfrány sárgára színezett női gyászruha a legismertebb.

Külső-Somogy

Somogyország neve az egykori "kisebbik királyság", a dukátus emlékét hordozza. A terület Balaton felé eső, a Kapos vonalától északra fekvő dombvidéket Külső - Somogynak nevezzük. A terület népviselete rendkívül változatos. A törökkoppányi pillangós főkötő, a karádi főkötő alól kilógó számtalan ágba font haj ugyanolyan nevezetessége a vidéknek, mint a buzsáki hímzés. Somogyi népművészet nemcsak viseleteiről, fafaragásairól híres, hanem folklórkincséről is. A népzene, a néptánc gyűjtői ma is népszerű, változatos és gazdag anyagot gyűjthettek ezen a területen.



Szigetvidék

A szigetvidéki néprajzi csoport Somogy és Baranya megye határán, a Zselictől délre, Szigetvár környékén található. A famunkáknak itt is jelentős szerepe volt, kiváló "fakószekereket" készítettek a helyi mesterek. A nők színes népviseletének jellegzetes darabja volt a "hátasbikla", a szoknyából és ujjatlan felsőből egybevarrott vászonruha. A lányok mátkázási szokása, a mátkatál-küldése sokáig fennmaradt. Sajátos ételük volt a liszteshurka és a bubota.

Szlavónia

A Dráva és Száva közötti terület Zágráb vidékétől keletre, a Szerémségtől nyugatra. A történeti fejlődés folyamán határai gyakran változtak. (Régi magyar neve Tótország volt.) Az Árpád-korban a horvátság településterületének Zágráb környéki részével együtt Jelölte a Dráva-Száva közötti területeket is, kivéve a déldunántúli magyar vármegyék Dráván túli részét. A horvátság e területeken a 17. századig a saját maga megnevezésére használta a slovene népnevet, s ennek megfelelően magyar elnevezésük tót volt. A magyar és horvát állam kapcsolatainak szorossá válásával Szlavóniát a királyságon belül önálló szervezeti egységként kezelték, mint a trónörökösnek alárendelt területet. ókori hagyományokban gazdag, fejlett későközépkori kultúrájú vidék. A török alatt különösen keleti fele rendkívül sokat szenvedett. Felszabadulása után nagy része sokáig határőrszervezethez tartozott. A magyar-horvát népi érintkezések szempontjából kulcsfontosságú vidék, de magyar népi kultúráját a Vuka menti községek kivételével nem ismerjük. A Dráva jobb partján letelepült magyarság négy falu (Szentlászló, Kórógy, Haraszti, Rétfalu) kivételével (ezek népét a szomszédos baranyaiak gúnynévvel berencóknak hívják), melyek a Duna árterének, a Vuka mocsarainak védelmében megmaradtak, elpusztult a török hódoltság-idején. Az újabb magyar kivándorlás a Dráván túlra a 18. sz. végén indult meg. Előbb szórványosan, 1848 után csoportosan költöztek a dunántúli megyékből (elsősorban Baranya, Somogy, Zala és Vas megyéből) Szlavóniába a magyar zsellérek és cselédek, hogy az ottani nagy uradalmakban munkát vállaljanak. Az 1870-es évektől jelentősebb számban vándoroltak ki magyar birtokos parasztok is, akik a Dunántúlon a nagybirtokok szorításában nem tudtak földet vásárolni. Bácskából is került át kisebb számú magyar ebben az időben Szlavóniába. Vonzotta őket a földbőség és a viszonylag alacsony földárak. Az uradalmi cselédek közül is összegyűjtött bérükön sokan parasztbirtokot vásároltak. Kisebb a száma a szlavóniai magyarok között a századfordulótól napjainkig beköltöző magyar iparosoknak és városban letelepedő gyári munkásoknak. Az 1910. évi népszámlálás 103 207 magyar anyanyelvűről tudott Horvát-Szlavónország korabeli területén. A népszámlálás esetleges pontatlanságait és eltolódásait figyelembe véve azonban több tízezerrel nagyobbra becsülték számukat. A szlavóniai magyarok iskoláztatásával és művelődési helyzetével az 1890-es évekig az említett négy község kivételével nem foglalkoztak az illetékes magyarországi szervek. Ekkortájt kezdett először a református egyház egyházközségeket szervezni és iskolákat építeni. 1904-től a Julián Egyesület tartotta számon a többségükben katolikus szlavóniai magyarokat, iskolákat építve és könyvtárakat szervezve számukra. 1910-ben a szlavóniai Szerém, Verőce, Pozsega és Belovár-Körös vármegyékben laktak, elsősorban ezeknek a megyéknek a Dráva, ill. a Duna felé eső részén, nagyobbrészt apró szórványokban. Az 1961. évi jugoszláv népszámlálás a Horvát Szövetségi Köztársaságban (Szerémség nélkül, de Drávaszöggel együtt) 42 347 magyar anyanyelvűt talált.



Tolnai-Hegyhát

A Kapos és Sió által közrefogott Tolnai Hegyhát löszös domvidékét egykor erdőség borította. A török kiűzése után ideérkező német és magyar családok közötti kulturális sokszínűség ma is felfedezhető

Velencei-tó környéke

A Velencei-tó környékét néprajzi szempontból nem tekinthetjük egységes tájnak, a fogalom turisztikai szemontból értelmezhető első sorban.

Völgység

Tolna megyében a Kapos és a Sió-Sárvíz völgye között húzódó völgyekkel tagolt dombvidéket Völgységnek nevezzük. A terület magyar községei néprajzi szempontból sok tekintetben a Sárközhöz kapcsolódnak. A helyi asszonyokat a környező hegyháti magyar nőktől jól meg lehettt különböztetni színes viseletükről, rövidebb és szélesebb szoknyájuk alapján. A török hódoltságot ez a vidék is nagy veszteségekkel vészelte át. A 18.század során, főként protestáns vallású német telepesek népesítették be a Völgységet. Kétszáz év múlva, a második világháborút követő kitelepítések miatt azonban a telepesek leszármazottainak megint útra kellett kelniük. Helyükre bukovinai székelyek és néhány moldvai magyar család költözött.

Zselic

A Zselic, a Zselicség Somogy és Baranya megyék között a Kapos folyótól délre, a Szigetvidéktől északra található erős, dombos táj.Népességét reformátusok és római katolikusok, németek, horvátok, magyarok alkották. A zselici kanászok fafaragásai, a táj változatos népvislete, hímzése fontos momentuma a magyar népművészetnek.



1, BELSŐ-SOMOGY és ZSELIC

Vikár Béla, Kodály Zoltán, Lajtha László és Seemayer Vilmos 1894-1936 közötti gyűjtéséből a Dunántúl egyik leggazdagabb, legjellemzőbb vidéke tárult föl. Dúsan tömörültek itt a régi stílusú dallamok, a belőlük fejlődött ötfokú és tájjellegű új stílusúak, az intonációs és előadásbeli sajátságok. Itt hangzott legtovább az ötlyukú "hosszifurugla" és a magyar dudaszó. 1936-ban Bartók, Kodály és Lajtha döntése alapján a legelső népzenei hanglemezekre 85%-ban e vidékről való anyag került; innét vett változatokkal mutatja be a régi stílus két legfőbb fajtáját "Mi a magyar a zenében?" c. írásában Kodály. Szintén e tájról való az ötfokú kvintváltó dallamok négy típusának és két alaptípusának legjellemzőbb, típuskezdő változata. E tájegység hagyományát őrzik a XIX. század végén a Drávától délre, Horvátországba települt magyarok.

2, KÜLSŐ-SOMOGY és NYUGAT-TOLNA

Főképpen Bartók Béla rendkívül gazdag 1906-1918 közötti nyugat-tolnai kutatásából és Vikár Béla, Lajtha László, Ádám Jenő, Kodály Zoltán, Dávid Gyula, Balla Péter 1898-1938 közötti jelentős gyűjtéséből a Dunántúl másik igen gazdag és jellemző vidéke tárult föl. Itt is dúsan tömörülnek a régi stílusú dallamok, a belőlük fejlődött ötfokú és tájjellegű új stílusúak, az intonációs és előadásbeli sajátságok. A dallamanyag és hangszerkultúra 95-96%-ban ugyanaz, mint Belső-Somogyban és Zselicben. Az egyetlen faluból előkerült dallamokon kívül a két tájegység közötti árnyalatnyi különbség a következő: csak itt él a Zöldágjárás és a Lenezés dallama, ill. szokása, viszont csak ott él a "Vörösbor nem drága" típusa, és egy ritka, tíz szótagú ereszkedő dallam. Külső-Somogyból és Nyugat-Tolnából való az ötfokú kvintváltó dallamok három típusának legjellemzőbb, típuskezdő változata.

3, ZALA, BELSŐ-VAS és NYUGAT-VESZPRÉM

Sebestyén Gyula, Vikár Béla, Bartók Béla, Kodály Zoltán, Péczely Attila és Seemayer Vilmos 1898-1938 közötti gyűjtéséből kettős gazdagságú vidék tárult fel. Itt a hazája sok-sok népszokás-dallamnak; jó néhány szokás- és szövegfajta többféle dallammal is él. E sokféle dallam sokféle stílust képvisel, kezdve a több ezer éves örökségtől a legutóbbi évszázadok idegen- és műdaljövevényekig. Nyolcféle dallamkezdettel él e tájon a regölés, ebből ötnek a legjellemzőbb változata való innét. Szintén e vidékről való a lucázásnak, a névnapi köszöntőnek és 12 párosító daltípusnak legjellemzőbb, típuskezdő változata. A másik fajta gazdagság a régi stílus anyaga, amely zömében azonos a somogyival, ám csakis itt él a "Göcseji Két tikom" és a "Magas Pünkösdrózsa" típusa.



4, ÉSZAKNYUGAT-DUNÁNTÚL

Sebestyén Gyula, Vikár Béla, Bartók Béla, Veress Sándor és Volly István 1898-1938 közötti gyűjtése nem terjedt ki a volt Győr és Moson megyére, sem a burgenlandi magyarokra. Anyagukból így is sokarcú hagyomány sejlett föl: a zalai, belső-vasi, nyugat-veszprémi anyaggal nagy részben azonos sokféle szokásdallam, sokféle stílusban. 1945 után főképpen Kiss Lajos, Lajtha László, Borsai Ilona, Békefi Antal, Martin György, Barsi Ernő, Gaál Károly és Pesovár Ernő kutatásai tárták fel az itteni hagyomány sokrétűségét, kiterjesztve a gyűjtést keletre a Rábáig, északra a Dunáig, nyugatra a nyelvhatárig. Virrasztóénekekben és hangszeres dallamokban a Dunántúl leggazdagabb vidékének bizonyult e táj. Idős cigányzenészek játékában szintén itt maradt fenn egy olyan, alapjában modális szellemű kíséretmód, amely egyaránt eltér az országszerte leggyakrabb funkciós dúr-moll hangzatfűzéstől és a közép-erdélyi csak dúr-akkordos. Vagy csak itt él, vagy itt és a Dunától északra is néhány jellegzetes dudadallam-típus, és innét került elő a legtöbb dúdolt vagy hegedült dudautánzás. A gyermekdalokban és az énekes népszokások dallamaiban különleges műfajokat, különleges zenei alakzatokat őriz e vidék, vagy a regölés kétféle kezdete. E tájon él legszélesebb, leggazdagabb változat-szóródásban a "Megfogtam egy szúnyogot - Még azt mondják, nem illik" dallama.

5, ÉSZAKKELET-DUNÁNTÚL

Pálóczi Horváth Ádám és Kiss Dénes e tájon született és nőtt fel. 1813-ban, ill.1844-ben összeírt dalgyűjteményükben ugyan nem tüntetik fel a lelőhelyeket, sem a népi előadókat, mégis föltehető, hogy több-kevesebb daluk e vidékről való. Pálóczi anyagának zöme a bartóki C-osztályhoz tartozó idegen jellegű és műzenei jövevény, viszont Kiss Dénesének 16%-a régi stílusú, köztük több jellemző dunántúli típussal ("Volt nekem egy kecském", "Béreslegény", "Dunaparton van egy malom", "Gulásbojtár" stb!). Kodály Zoltán 1922-1924 közti gyűjtésében sok C-osztályos dúr-melódia mellett akad ritka régi dallam is (JÁRDÁNYI: 1.69.), meg néhány Dél-Dunántúllal közös régi típus. Viszont Kodályné Sándor Emma és Veress Sándor 1910-1937 közti gyűjtése már egyáltalán nem tartalmaz régi stílust. Három kedvezőtlen történelmi oka van annak, hogy e vidék régi stílusú dallamokban és hagyományos régi előadásmódban oly keveset őrzött meg napjainkra. 1); Ismert néprajzi jelenség, hogy egy adott nyelvterületen a főváros környékén és a hozzávezető utak mentén szorul vissza leghamarabb a régi hagyomány és jelennek meg egyre újabb stílusok. A középkorban több, mint félezer éven át Székesfehérvár, Esztergom, Buda és Visegrád volt a királyi, ill. egyházi központ, a közép- és nyugat-európai hatások legintenzívebb átvevője és terjesztője. 2): A török-német harcok kétszáz éve alatt a magyar lakosság legnagyobb részben kipusztult, vagy elmenekült. Az üresen maradt falvakat a XVIII. században főleg németek és szlovákok népesítették be, de jöttek északi magyarok is (Barsból, Nyitrából), meg délről bosnyák, dalmát és szerb telepesek. 3): A XIX-XX. században dinamikusan kibontakozó bánya- és gyáripar sem igen kedvezett a néphagyomány töretlen továbbélésének. Az 1950-es évektől főképpen Békefi Antal, Borsai llona és Martin György céltudatos kutatásainak, néha éppen a véletlen gyűjtőszerencsének köszönhetően sikerült felszínre hozni egyet s mást a hagyomány maradványaiból, kivált a gyermekélethez, munkavégzéshez, népszokásokhoz és táncokhoz fűződő dallamokat. Ezek egy része észak-magyar kapcsolatot mutat, másrészük eleve dunántúli gyökerű.

6, MEZŐFÖLD és DÉLKELET-VESZPRÉM

Bartók Béla 1906-os gyűjtése e vidék Tolna felé eső csücskéből 16%-ban régi stílusú dallamokat tartalmaz. Ezek típusban megegyeznek a Dél-Dunántúlon élőkkel. Említésre érdemes, módszeres kutatás 1954-ben indult Vargyas Lajos, Békefi Antal, Kiss Lajos, Martin György és Pesovár Ferenc részéről. A feltárt zeneanyag átmenet a szegényebb hagyományú Északkelet-Dunántúl és a régi dallamokban gazdagabb Tolna, Somogy között. E táj északi részére ugyanaz a három történelmi-társadalmi törvényszerűség érvényes, mint ami az északkelet-dunántúlira. Dél és délnyugat felé egyre nő a régi stílus, a dunántúli jelleg, a hagyományos előadásmód és a nép készítette hangszerek aránya. Két régi dallam változatainak túlnyomó többsége erről a tájról került elő ("Béreslegény" és "Béres vagyok"). A többi régi dallam és a szokásdallamok többsége Tolnával, Baranyával, részben Somoggyal, Szlavóniával közös. Néhány különleges hangszeres darab, meg "Az elveszett juhait/kecskéit kereső pásztor" dallambetétes története egész Dunántúlon vagy csak innét, vagy csak egy-egy Tolna, Vas és Fejér megyei faluból került elő.



7, SÁRKÖZ és KELET-TOLNA

Vikár Béla, Garay Ákos, Lajtha László, Seemayer Vilmos, Vargyas Lajos és Kerényi György 1902-1936 közötti gyűjtéséből a Dunántúlnak igen gazdag, sajátos arculatú vidéke tárult föl. A Kelet- és Dél-Dunántúlra jellemző régi stílusú dallamok, meg a belőlük fejlődött ötfokú és tájjellegű új stílusúak mellett előjött még néhány, Alföldön tömörülő típus változata is, párosulva a Dunántúl intonációs és ritmikus sajátságaival. Sárközben különleges körtáncdallamok és szőlőőrző dalok éltek, legdélibb falujában, Bátán pedig a néhol Kelet-Baranyában is megtalált dallamos menyasszonysirató. Kelet-Tolnának Mezőföld felé eső szélén, Madocsán érdekes történeti hangszeres zene maradt fenn sajátos ízű. kemény kötésű, "disszonanciáktól" meg nem riadó kíséretmóddal együtt. 1936-ban Bartók, Kodály és Lajtha döntése alapján a legelső népzenei hanglemezekre 15%-ban sárközi anyag került. Innét való az ötfokú kvintváltó dallamok három típusának legjellemzőbb, típuskezdő változata.

8, BARANYA

Szomszédaihoz és sok távolabbi magyar tájhoz képest Baranyában elég későn indult meg a népzene szakszerű feltárása. Lajtha László, Vargyas Lajos, Kerényi György, Farkas Ferenc és Veress Sándor 1929-1935 közötti kutatásaihoz e vidék papsága és tanítósága jelentős gyűjtőmunkával járult hozzá. Kiss Géza kákicsi ref. Lelkész 1926-1934 között a megye délnyugati részén, Ormánságban félezer dalt jegyzett le; Schneider Lajos mohácsi zenetanár 1934-1960 közt Kelet-Baranyában másfélezret; Berze Nagy János megyei tanfelügyelő pedig 1940-ben 56 helyi gyűjtőnek több, mint 700 dalát adta ki. 1950-ben maga Kodály kereste föl Schneidert és mohácsi énekeseit; ez volt az ő utolsó helyszíni gyűjtőútja. A feltárt anyag jellege és gazdagsága 60-70%-ban egyezik Somogyéval és Tolnáéval, 30-40%-ban pedig a szlavóniai magyarságéval. Egyes zenei jelenségek sajátosan ittenieknek bizonyultak. A baranyai regölés dallama LÁ-végű, mollterces, eltérően a nyugat-dunántúliaktól. A keleti Mecsek néhány falujában (és a sárközi Bátán) siratódallamra énekelték a menyasszonybúcsúztatót. Hat ereszkedő dallamtípus vagy kizárólagosan, vagy változatainak többségében élt e megyében. E tájról való az ötfokú kvintváltó dallamok egy típusának és egy altípusának legjellemzőbb változata. Néhány Alföldön tömörülő típusnak itt is előkerült változata, de jellegzetes dunántúli intonációs előadásban. A hangszeres kultúra a "hosszi-furuglá"-tól a rezesbandákig igen változatos képet mutat; csak a magyar dudának és dudajátéknak nincs már nyoma.

9, SZLAVÓNIA

A dunántúli dialektikus terület legsajátosabb arculatú tájegysége, mindössze négy-öt magyarlakta település. Ennyi maradt meg a török-német-rácdúlások kétszázegynéhány éve után... Garay Ákos 1910-es gyűjtése szám szerint nem sok (27 dallam), de 41%-ban régi stílusú! Kiss Lajos 1940-ben kezdett kutatásai - kiegészülve a hatvanas években Martin György és Berkes Eszter táncszempontú zenegyűjtésével - jelentősen gazdagították ismereteinket. Így a Dél-Dunántúllal közös dallamok és előadásbeli sajátságok mellett feltárult e magyar népsziget különleges hagyománya: a csak itt vagy zömmel itt élő régi dallamok, körtáncdalok és virrasztóénekek - a fríg hangsor gyakorisága - a szekszt és szekund hangközök ingadozó intonálása - és a dunántúli átlagot messze fölülmúló díszítőhajlam. Erről a vidékről való az ötfokú kvintváltó dallamok két típusának és egy altípusának legjellemzőbb, típuskezdő változata.


vissza a tananyagokhoz