Ül egy ember törökülésben, kalapban. Alatta foszlott szőnyeg, mögötte sátor, színes rongyokkal foltozott. Mellette szakállas, turbános öreg, a nomád kumarli törzsből, mezítláb. Odébb, a szőnyeg sarkán botjára dőlve egy pásztor kucorog. A sátor szakadozott homályából asszonykéz, gyerekmozdulat villan.
Törökország, 1936.
Egy másik fényképen rozzant szekér, sovány gebék a hámban. A szekérderékban lábát maga elé húzva egy fekete kalapos ember, fekete kabátban, szemüveggel. Mellette egy szürke kalapos. Török, csak ruhája európai. És két sapkás paraszt a bakon meg a saroglyában.
Bartók Béla utolsó népdalgyűjtő útjára indul a török hegyekbe.
És ül a foszlott szőnyegen, sötét ruhában, nyakkendőben, fehér ingben, összekulcsolja finom kezeit, mosolyog, órákat szekerezett a rázós, elhagyatott hegyi utakon, míg ideért a nomád pásztorok tanyájára, s most hallgatja sípjukat, dudájukat, dalaikat jegyezgeti, figyeli hangjukat, nótáik árnyalatait, elindítja a fonográfot, teleírja füzeteit, hideg van, a pásztorok énekelnek; esteledik.
A harmadik képen: naplemente a Tüysüz-hegyen. Bartók Béla kezében hegymászó bot, kalapban, kabátban áll. A háttérben összeolvadnak a hegyek az éggel.
Csend van. Hárfasírás, klarinétjajongás, üstdobkongás nem hallik ide. Európa, Amerika hangversenytermeinek tapsorkánja távoli morajlás, feloldódik a csalogánycsattogásban. Csend: énekszó, dudaszó – ma este nomád török pásztorok terítenek muzsikából asztalt Bartók Bélának.
Utolsó nagylélegzetű tanulmánya születik ebben az évben Miért és hogyan gyűjtsünk népzenét? Népzenegyűjtő tapasztalatainak összefoglalása, lelkiismeretes tanítás: miért indul úttalan utakon hegyekbe, eldugott falvakba néhány álmodozó ember, akiket népdalgyűjtőnek neveznek, lejegyezni, összegyűjteni a még fellelhető ősi muzsikát. Bartók körültekintő, megfontolt tanító: részletesen elmeséli, milyen falvakban, hogyan gyűjtsünk, miért fontos a vasút messzesége, miért nem kívánatos nótafa a vásározó, katonaviselt, kocsmajáró ember; mikor s hogyan készítsünk fonográffelvételt, legyen-e hallgatóság, adjunk-e pénzt az énekesnek; kik legyenek segítőtársaink, hogyan készítsünk pontos leiratot, kartont, rendszert, amely a népzenei anyagot hűségesen megőrzi az utókornak. Technikai tanácsok: melyik a jó fonográfhenger, mennyi az ára a különböző típusoknak, miért célszerű kinematográfot használni, s ha nincs, legalább fotómasinát; miért sajnálatos, hogy a messze fekvő, eldugott hegyi falvakba nehéz vagy épp lehetetlen elszállítani a százkilós patefon hangfelvevőt…
Ötven éve: valaha, nagyon nagyon régen.
Filmfelvevő, magnetofon – aktatáskában elfér a felszerelés ma, amit hajdan szekér sem tudott az isten háta mögötti falvakba elszállítani.
Szekér? Ma autóval utazunk.
A magyar népdalkincs egybegyűjtve sorakozik A Magyar Népzene Tára vaskos köteteiben; tudományos anyag – tanulmányozható.
S ami még él a népszokásokból: idegenforgalmi nevezetesség. Ősi – de már csak pénzért, mutatóba.
Használati tárgyait boltban, városban vásárolja a parasztember, rádióból harsog a zene; aki farag, korongozik, énekel: népművész. Termékeiket városiak vásárolják; régire nem telik, beérik utánzattal.
Sírjunk: pusztul a régi paraszti kultúra.
Bartók Béla nem sírt, holott előbb látta mindenki másnál, mi megy veszendőbe, mi tűnik el – örökre.
Mentette, amíg lehetett, népdalainkat. Távoli hegyekbe, vasúttól messze fekvő falvakba szekerezett, kereste a még fellelhető kincset. De nem jutott eszébe tiltakozni, ha villanyt vezettek a faluba, ha vasút épült, vízvezeték, járda, országút. Szégyenkezett, ha arra gondolt: a XX. században akad olyan magyar parasztember, aki életében nem lépte át faluja határát.
Bartók Béla a népet szerette, nem a népi kultúráért rajongott.
Életüket becsülte; életük teremtette kultúrájukat. Karácsonykor karácsonyi nótát énekeltek, legénybúcsúztatót, ha búcsúzott, hosszú útra indult a legény. Fonódalt fonóban, siratót, ha halott volt a háznál.
Énekeltek, mert éltek.
Megfogyatkozott a régi dallamokat ismerő öregek száma megváltozott a paraszti élet, s az ősi dalok többé nem szerves tartozékai az új mindennapoknak. Nincs hetedhét határon túl a szomszéd város kaszárnyája – elmaradnak a legénybúcsúk; fonalat boltban vesznek a lányok – elmaradnak a fonóban énekszó mellett munkás esték.
Jön a vasút, megy a vasút regölésre, rönkhúzásra, locsolásra városi népek, filmesek, idegenek érkeznek a faluba bámészkodni: már nekik csinálják a mókát a falusi fiatalok.
Nem csodálatos, ha e században eltűnik az ősi paraszti kultúra; csoda, hogy itt Kelet-Európában ilyen sokáig megmaradt. És átok: évszázadokig ült tatár, török, osztrák a nyakunkon – függetlenségünk maradékát, a látszatát nemesi alkotmányunk sáncai mögül vigyáztuk, s a nép, a parasztemberek élete kényszerűségből, nyomorúságból maradt érintetlen európai, frissítő szelektől.
A XX. században aztán hirtelen tűnt el, ami máshol századok alatt szívódott fel.
Bartók megmentette, amit kellett s lehetett: népdalainkat; de nem akarta megőrizni nyomorúságunkat. Ha szomorúan figyelte eltűnő, vasútfüstben, rádiókornyikálásban hirtelen elillanó ősi kultúránkat, szomorú azért volt, mert látta: amit helyette kap a parasztember, az silány, talmi; nem a sajátja.
Bartók nem a városi kultúrától féltette a parasztembert, hanem a városi kultúra hulladékától. Műanyag limlomtól, silány piperétől, magyar nótától. A városi szegényeket is ettől féltette: hogy nyomorúságukban urak levetett szellemi-testi göncét hiszik újnak, szépnek – a magukénak.
És amikor háborúra készültek a nagyvilágban, amikor népeket uszítottak egymás ellen, amikor egekig csapott az irigység, a gyűlölet, amikor ostoba tudósok, eszüket vesztett politikusok népdalok tulajdonjogán perlekedtek – Bartók Béla magyar tanyákon, erdélyi falvakban, afrikai oázisokban, török hegyi legelőkön népdalokat gyűjtött.
Őrült jelenben múltra, jövőre figyelt.
1940 októberében hajóra szállt: szomorú szívvel csodálta az óceánt.